– Honnan erednek a népmesék?

– Sokféle elmélet van, és attól függően is más és más gyökereket találunk, hogy mely tudományterület szerint vizsgálódunk. Mint pszichológus, úgy gondolom, mindegy, mit tekintünk eredetnek. Lehet, hogy olyan álmokon keresztül felbukkanó belső, mély képekből jöttek létre, amelyek valós élményeket és igényeket tükröznek. A megmaradó történet aztán folyamatosan csiszolódott a népi közösségi tudat által, ami nyilvánvalóan csak azt tartotta meg, ami számára valamilyen szempontból fontos. A népmesék úgy váltak tehát örökérvényűvé, hogy közben lelki szempontból is útmutatást kínáltak. A bennük lévő alapvető szimbólumok globálisak, hasonlítanak egymásra a világ minden részén, sőt az általuk képviselt lényeg, a nagy üzenet is ugyanaz. Ha elkezdjük a mesei történeteket a saját életünkre vonatkoztatva, nyitott lélekkel olvasni, akkor különböző problémákra találhatunk benne megoldási javaslatokat.

– A mese ezek szerint nem csak gyerekeknek való?

– Nem. Sőt a kisgyerek sok esetben csak akkor szereti, ha a szülő is szereti, különben az egész hiteltelen a számára. Ehhez viszont el kell jutnia a felnőttnek az unalmas, napi rutinfeladatként tekintett felolvasástól az időigényes elmélyülésig. Lélek kell és valódi jelenlét, hogy a mese valós entitásként újjáéledjen. Ez csak akkor történhet meg, ha a saját magunk aktuális helyzetére vonatkozva igazi kapcsolatba kerülünk vele. A misztikus időtlenség így válik autentikus, jelenkori idővé, átitatva előző emberöltők kulturális bölcsességével és a mélyen belénk ivódott archaikus történetszálakkal. A jó mese nemcsak ötletet, hanem erőt és biztatást, hitet is ad, hogy a megszerzett tudás birtokában megküzdjünk a sárkányainkkal.

– Hogyan történik mindez?

– A szavak és a gondolatok szintjén túl a képek csodája által. A belső, aktív képekben mindig több van a megfogalmazhatónál, több értelem és érzelem kettősségénél, de akár a metafora többsíkúságánál is. A szó itt is, ahogy a lélektani munkában, csak egy nagyon jó eszköz az úthoz. A sikeres átélés záloga egyrészt a többszöri, akár éveken át tartó újraolvasás, másrészt az, hogy a történetekben mindenki megtalálja a saját értelmezési lehetőségét, mindenféle előre legyártott magyarázat nélkül. A népmesék ízekre szedése, átszerkesztése, lerövidítése, a lényegtelennek gondolt motívumok kivétele elveszi azt a szabadságot, amit a mesék képviselnek, megfosztja a befogadót a saját válaszától, sőt az odáig vezető, gondolkodásra késztető folyamatoktól is. Nagyon fontos tehát, hogy felnőtt és gyerek egyaránt eredeti formájában hallja őket. A túl sok illusztráció sem jó, ha a gyerek mindent készen kap, nem tanul meg belső képeket alkotni, önállóan gondolkodni. Ha ezek a belső funkciók nem alakulnak ki a maguk idejében, a felnőtt ember képtelen lesz látni a belső világát.

– Ha választani kell, akkor milyen történeteken nőjenek fel a gyerekeink?

– Első szempont, hogy egyáltalán legyen mese. Legyen népmese. Legyen jó, magyar népmese. De továbbmegyek, legyen olyan történet, ami nincsen pedagógiailag szétcincálva, direkte erkölcsi és eszmei tanításokkal megerősítve, valamilyen leegyszerűsített „tanulság”-gal kimondva. De ez mind nem elég, fontos tudni azt is, hogy semmi nem helyettesítheti a szülővel való személyes kapcsolatot. S a mesemondás során a gyerekben felmerülő kérdésekről beszélgessünk úgy, hogy ne tálaljunk kész válaszokat, hanem fokozatosan vezessük rá őket a saját válaszaik megtalálására.

– Van-e sajátos magyar népmese?

– Egyértelműen van, ahhoz viszont, hogy ezeket a sajátosságokat jobban feltárjuk és bizonyítani tudjuk, olyan nagy volumenű kultúrantropológiai és kultúrpszichológiai összehasonlító kutatásra lenne szükség, ami jelen pillanatban nem áll a rendelkezésünkre. Azt gondolom, hogy a mély lelki formák egyrészt mindenhol megjelennek, másrészt a kifejezésük kultúrafüggő is. Ezért, amíg különböző információk összehangolásával megadjuk a tudományos választ, hagyatkozzunk az ízlésünkre és érzéseinkre.

– Ön az előadásában érintette az irodalmi pedofília fogalmát is. Mit jelent ez pontosan?

– Olyan tartalmú művet adni az ifjúság kezébe, ami felnőtt olvasók igényeire szabott. Főként az ifjúsági horrorsorozatokra gondolok ezzel kapcsolatban, például Darren Shawn világszerte sikert arató vámpíros történeteire. Ha megnézzük ennek az írónak az életrajzát, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy a siker kedvéért átlovagolt egy könnyebben beetethető korosztályra, és sajnos el is érte, amit akart. A gyerek torkán nyomja le azokat a forgatókönyveket, amelyek a felnőttek világában nem elég jók. Ezzel az a baj, hogy még a tizenévesek sem rendelkeznek olyan mértékű rálátással és döntési képességgel, hogy meg tudják védeni magukat a nem megfelelő ingerekkel szemben. A gyermek védendő érték, helytelen, hogy a felnőtt bevigye az életébe azt, aminek csak a felnőttkor világában van helye. Ez érvényes irodalmi szempontból is.

– Miért veszélyesek ezek a művek?

– Kimarad a lényeget jelentő, építő jellegű út, a félelem feloldásának momentumai, az egészségmegőrző és tanító hatás. Erőszakosan azt az érzést sugallják, hogy akár most is, épp veled, bármi megtörténhet, és csakis abban a forgatókönyvben menekülhetsz meg, amit ő felkínál. A fikció világában azt állítja, hogy a valóságról beszél, vagyis hazudik. A gyerek pedig elhiszi, mivel a népmesékkel ellentétben itt a történet szerint sincs választási szabadsága. Ez a felnőttek számára is veszélyes, álélvezetet nyújt, a mély szimbólumok leegyszerűsített, egyoldalú változatával bombázza a lelket. Vitathatatlanul hatást vált ki, izgat, de nem segít a teljességhez, nincs benne előremutatás, csak a következő részig.

– Mi lehetne akkor a megoldás a hasonló jelenségek visszaszorítására?

– Mesélni kell, még az általános iskolában is. Az óvónőket, pedagógusokat már képzésük során fel kell készíteni arra a személyes jelenlétre, amivel valóban odaadják magukat a meséknek. Tudatosítani kell, hogy a jó népmese általános funkcióján túl terápiás és egészségmegőrző hatással is bír, ahogyan a játék és a zene is. Magyar gyereknek pedig magyar népmese, népzene és népi játék kell. A meséket tartalmuk és szerkezetük sok cél teljesítésére teszi képessé. Pedagógiai eszközként is hasznos, s a szöveg értést és gondolkodást le lehet mérni a későbbi munka során egy beszélgetésből vagy rajzból is. Mindezeken túl a gyereket segíteni lehet abban, hogy élményeit maga dolgozza fel, ezáltal megtanítani a lelki munkára, a felelős döntésre. Így megszokja az eredményekért folyó, küzdelmes munkát. S soha nincs korán a minőségi élmények átadásához, hogy egy gyerek egyszerre sajátíthassa el a kritikai képességet, a lelki egészség érzetét és az ehhez vezető módszereket. Olyanfajta értéket adhatunk ezzel a kezébe, amely emberbaráti és személyes mivoltával egész életében segíteni fogja. Nekem ez a hivatásom, sőt küldetésem.

Farkas Anita

STIBLÁR ERIKA

1975. március 15-én született az erdélyi Gyergyóremetén.

Elvégezte a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképző óvodapedagógus és tanító szakát, majd a Debreceni Egyetemen pszichológiát tanult.

Iskolapszichológusként dolgozik jelenlegi lakhelyén, Őrbottyánban.

A Magyar Olvasótársaság tagjaként a népmesék kialakulását, lélektani hatásait vizsgálja.

Férjezett, egy kisfia van.