A leghitelesebbnek tartott, legnagyobb tekintéllyel bíró nemzeti intézményünk közgyűlése idén, a májusi közgyűlésen határozta el magát arra, hogy saját életét teljeskörűen megújítja. A júniusban alakult Reformbizottság feszített munkatempóban, szeptember első napjára készítette el javaslatát, melyet az akadémiai testületek véleményeztek. Egy rövidített változat került az október 30-i rendkívüli közgyűlés elé, mely elfogadta azt, egyben felhatalmazta az akadémia vezetését, hogy készítsen cselekvési tervet a reformok véghezvitelére. „Az Akadémia olyan köztestület, amelynek fő feladata a tudomány művelése, a tudomány eredményeinek terjesztése, a kutatások támogatása, elősegítése. Az Akadémia véleményt nyilvánít a hazai tudomány és a társadalmi élet alapvető kérdéseiben” – így szól az MTA alapszabályának első paragrafusa, melyet az 1994. évi XL., Akadémiáról szóló törvény alapján fogadtak el. Ezzel került pont az Akadémia történetének eddigi utolsó reformsorozatára, melyre a 80-as évek végétől az államszocializmus összeomlása miatt volt szükség. A most elkezdődött, illetve részben már zajló intézkedésekről megoszlanak a vélemények. Leginkább azért, mert az elfogadott előterjesztés igen óvatos lépéseket tesz, így nehéz eldönteni azt, hogy milyen irányba. A vita valójában nem is erről, hanem a 180 éves intézmény létjogosultságáról folyik.

Az Akadémia számokban A Magyar Tudományos Akadémiának jelenleg 247 rendes és 92 levelező tagja van. A hazai tudományosság alsóbb szintjeit 2500 akadémiai doktor és 9000 PhD-fokozattal rendelkező kutató képviseli. A közintézmény tavaly 37,5 milliárd forintból gazdálkodott, ez idén (elvonásokkal, tartalékolással) 33,2 milliárd forintra csökkent. Ehhez adódnak hozzá a bel- és külföldi, uniós pályázatokon elnyert milliárdok, melyek nélkül nem tudná finanszírozni a működését. A pénz harmadát a felsőoktatás kapja. Ez lényegében az egyetemeken dolgozók támogatását jelenti (tiszteletdíj, doktori díj, Bolyai-ösztöndíj), az Akadémia költségvetéséhez tartozó, de az intézménytől független OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) pénzalapjából is nagyrészt ők részesülnek, illetve az Akadémiai Könyvtár, a könyv- és folyóirat-kiadás, tudományos társaságok támogatásának finanszírozása. A másik kétharmad a 38 kutatóintézetre, az ott dolgozó mintegy 2400 kutatóra és az őket kiszolgáló személyzetre és infrastruktúrára fordítódik. A magyar tudományt a közvélemény hagyományosan világszínvonalúnak tartja. A tudományos teljesítményt nehéz mérni, ezzel külön tudományág (a tudománymetria) foglalkozik. A legelfogadottabb módszerek a nevesebb nemzetközi folyóiratokban megjelent publikációk számán és ezek hatásán, azaz idézettségén alapulnak. Így elsősorban az élet- és a természettudományok egyes területeit lehet mérni, hiszen egy magyar irodalomtörténeti vagy szociológiai kutatás leginkább a határainkon belül hasznosul. A felmérések alapján Magyarország az európai középmezőnyben található, annak is az első felében. Az egy magyar kutatóra jutó nemzetközileg fontos publikációk száma valamivel meghaladja a 30 tagú, a világ fejlett országait tömörítő OECD (Nemzetközi Gazdasági és Fejlesztési Szervezet) átlagát. Azt is figyelembe kell venni, milyen körülmények között érik el eredményeiket: az egy cikkre jutó anyagi ráfordítás nálunk az OECD-átlag 64 százaléka. Az egy főre jutó kutatás-fejlesztési (K+F) összeg hazánkban 79 euró, mely töredéke az osztrák (704), a finn (1010) és az Amerikai Egyesült Államok-beli (838) számnak. Az ezer munkavállalóra eső kutatók száma Magyarországon az európai átlag fele. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnökének megfogalmazásában „az ország tudományos teljesítménye 3,2-szerese annak, mint ami várható lenne a K+F-re fordított nemzeti jövedelem alapján”.

Bírálatok és válaszok Az elmúlt években a testületet a politika, az üzleti világ, a tudomány, több független szervezet és az akadémikusok részéről is éles támadások érték. Sokan kifogásolják a tiszteletdíjakat és az egyéb, akadémikusoknak járó szolgáltatásokat, mert azok nem teljesítményért járnak. Ezekre az MTA évi 6 milliárdot költ: a rendes tagok havi 455 ezer, a levelező tagok 354 ezer, az akadémiai doktorok 101 ezer forintot kapnak havonta, életük végéig. A tagoknak autó jár, sofőrrel és több üdülő közül választhatnak. Az elnök és Meskó Attila főtitkár több fórumon kifejtették: a tudósok bérezése így is elmarad nyugati kollégáiktól: ott egy öt-tíz év óta dolgozó kutató havi 3000 eurót keres; ha vezető pozícióban van, jövedelme a 8000 eurót is elérheti. A fiatal kutatók számára komoly perspektívát jelenthet, ha itthon megbecsülik őket. Egy másik vitatott terület a kutatóhálózaté, mely egy szocialista örökség: az 50-es és 60-as években épült ki szovjet mintára. Az Amerikából hazatért Szabó Csaba kutatóorvos, farmakológus a sajtónak többször elmondta: a magyarországi kutatóhálózatot le kell választani az MTA-ról. E szerint az érvelés szerint az egyetemek lennének a kutatás központjai, mint sok helyütt máshol a világon. Az Akadémia mint meritokratikus köztestület, a „Vének Tanácsa” és a kutatások szétválasztásának egy lehetséges, különös irányáról az elnök beszélt a közgyűlésen: „Néhány nappal ezelőtt dr. Pléh Csaba főtitkárhelyettes úr egy hivatalos levelet kapott véleményezésre a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium főosztályvezetőjétől. Az anyag tartalma a magyar tudománypolitika teljes vertikális és horizontális átszervezésére tesz javaslatot. Ezen elgondolás szerint az Akadémia mint egyesület működne tovább. Mint például a Fiatal Bélyeggyűjtők Egyesülete. Intézetei máshova tartoznának és testületei sem vennének részt semmilyen tudománypolitikai munkában. Ezt a tervezetet a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) készítette. (…) Kinek az érdeke, hogy az Akadémia veszítse el a magyar tudománypolitikában betöltött szerepét, hogy egy civil egyesület legyen?” Ezzel párhuzamosan bírálták az MTA-t annak irányítása és a döntési mechanizmusok miatt is. Az Állami Számvevőszék jelentése szerint utóbbi körülményes és nehézkes. Ez a testületek nagy számára (közgyűlés, elnökség, bizottságok, kollégiumok, kuratóriumok, tanácsok, osztályok) vezethető vissza. Mivel az Akadémia két alapfunkciója, a köztestületi és a kutató hálózat irányítása keveredik, szét kellene választani azokat – szól a következtetés. A kutatóintézetek fenntartása mellett viszont racionális érvek szólnak. Egyes drága, költségigényes alapkutatások (pl. a magfizika vagy a csillagászat) átvételére az egyetemeknek egyszerűen nem lenne forrása: több MTA-intézet is a túlélésért küzd. A másik ellenvetés a minőségre vonatkozik: a magyar kutatók mintegy hatoda dolgozik az Akadémiánál, de a tudományos publikációk fele tőlük származik. Gyarapodó együttműködés alakult ki az MTA és a magánszektor között is. Ahogyan az előterjesztés fogalmaz: „A testületi munka objektív, sokrétű és minden más megoldásnál költséghatékonyabb, olcsóbb szakmai felügyelet lehetőségét biztosítja a kutatóhálózat tevékenysége felett. A köztestület és a kutatóhálózat összetartozása termékeny konfliktusokat is magába foglaló szervezeti megoldás.” Kemény támadások érték az Akadémiát amiatt is, hogy nem állít elő a társadalom és a gazdaság számára hasznos termékeket, nem elég hatékony és versenyképes, nem díjazza a teljesítményt. Mint emlékezetes, Kóka János gazdasági miniszter egy közgazdász-találkozón 2005 áprilisában a következőket mondta: „az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak”. A közvetlen hasznot nem hajtó alapkutatásokra, illetve egyes társadalom- és bölcsészettudományokra gondolt. Ehhez kapcsolódnak az OTKA és az NKTH közötti nézeteltérések is. Az előbbi végezné az alapkutatásokat, utóbbi pedig az alkalmazottakat, és irányítaná a fejlesztéseket. A kormány inkább az utóbbit erőltetné. Az NKTH kerete tavaly 30 milliárd forint volt. Ezekkel az érvekkel szemben Vizi E. Szilveszter említett beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a közelmúltban két ország vezetője is világosan állást foglalt az alapkutatások kérdésében: George Bush amerikai elnök országa versenyképességének érdekében az alapkutatások növelését, az oktatásban a természettudományos tárgyak oktatásának fejlesztését jelentette be, Angela Merkel német kancellár asszony pedig a tudományos intézetek és egyetemek függetlenségének fontosságát és lehetséges növelését hangsúlyozta. Több tudományterület esetén nehéz meghatározni, mit jelent a társadalmi-gazdasági haszon. Csokonai Vitéz Mihály költészetének tanulmányozása, az elmélyült néprajzi, csillagászati és szeizmológiai kutatások közvetve járulhatnak hozzá az ország fejlődéséhez: a tananyagon és a tanárképzésen keresztül nőhet az oktatás színvonala és a szaktudás, és ez közvetve hatással lehet az élet minden területére, a jogbiztonságtól kezdve a különféle manipulációkkal szembeni ellenálló képességen át az egyes ember egészségi állapotáig. Mindez a gazdaságra is jó hatással van. A Magyarországon szervezett tudományos konferenciáknak a turizmusban és a rólunk külföldön kialakított képben is jelentős szerepe van.

Reformközgyűlés és jövő Az előterjesztés megfogalmazása szerint az Akadémia reformjának célja „a magyar tudomány nemzetközi versenyképességének megmaradása, innovációs szerepének növekedése, a magyar kutatásszervezet teljesítmény- és minőségelvű átalakítása” a romló gazdasági feltételek, a csökkenő reálértékű költségvetési támogatás mellett is. Bizonyos területeken határozottan állást foglal: a kutatóhálózatot és a köztestületet együtt tartja, a tiszteletdíjakról nem ejt szót. Hozzá kell tenni, hogy az alapszabály és az akadémiai törvény megváltoztatása nélkül nehéz érdemi reformot kezdeményezni. A tervek között mindenesetre szerepel: átgondolják a törvényi környezetet és egy esetleges alapszabály-módosítást. Reformértékű lépések fedezhetők fel a hatékonyabb működés és a teljesítményalapú finanszírozás irányában. Ezek egy része már meg is történt. Az uniós pénzek sikeresebb lehívása érdekében újjászerveződött a nemzetközi kapcsolati rendszer és létrejött az Európai Tudományos Kapcsolatok Főosztálya. Nemzetközi pályázatokat hirdettek igazgatói állásokra. A kutatást kiszolgáló szervezeteknél tízszázalékos létszámleépítésre került sor. A Titkárság szervezeti egységeit összevonták, alkalmazzák a teljesítményelvű bírálat nemzetközi mintáit az egyes pályázatokban. Csökkent a határozatlan idejű álláshelyek száma és a háttérszervezetek létszáma. Az egyetemekre kihelyezett kutatócsoportok száma jelentősen, 173-ról 79-re csökkent. Ami a jövőbeli reformterveket illeti, sok az általános megfogalmazás. Az egyik varázsszó a hálózatos kutatásszervezés: ez a közeli intézetek esetében közös gondnokságot, más esetekben szervezeti formákat (például egy célfeladatra létrejött társulásokat) jelenthet. A tudományágak közötti, interdiszciplináris együttműködéseket külön támogatnák. Kétségeket ébresztenek ellenben a hatékonyabb működéssel szemben azok a teljesen új szekciók, melyek rendszeresítenék ezeket az eszmecseréket, és melyek célja „az akadémiai osztályszerkezet rugalmasabbá tétele”. Szigorítanák a tudományos kutatói előmenetel minőségi követelményeit. A felsőoktatás területén szorosabb együttműködést valósítanának meg a Magyar Rektori Konferenciával. Az MTA kutatói aktívabban vennének részt az egyetemi oktatásban. A nagy sikerű Mindentudás Egyeteme nyomán tovább erősítenék a tudományos közélet társadalmi kapcsolatait és az Akadémia „nemzet tanácsadója” szerepét egy nemzeti tudományos és kutatás-fejlesztési tanács és Szenátus megalakításával. Nagy kérdés, hogy a fiatal kutatók merre veszik az útjukat. Vannak példák arra, hogy a külföldi tanulóévek után Magyarországról is lehet világszínvonalú munkát végezni, saját kutatócsoportot létrehozni. A Bolyai-ösztöndíj, az OTKA posztdoktori ösztöndíjai, a tudomány doktorai címek marasztalhatják a kutatókat. Az MTA jelentős pénzekre számít a 2007-ben induló brüsszeli, úgynevezett 7. kutatási keretprogramból: kb. 20-40 milliárd forintra évente. Meghatározhatja mozgásterét a következő esztendőkben az Új Magyarország Fejlesztési Terv is. Az ún. lisszaboni terv célkitűzései szerint az EU egy tudásalapú társadalmat és gazdaságot épít. Ez most már hazánkra is vonatkozik. „Célunk, hogy itthon olyan kutatóintézeteket, -központokat hozzanak létre, ahol olyan gondolatok születnek és olyan termékeket gyártanak, amelyekben jelentős a hozzáadott magyar szellemi tőke. Magyarországot így lehet szerintem egy közép-európai tudományos, és egyes területeken gazdasági/pénzügyi központtá alakítani.” Vizi E. Szilveszter derűlátó gondolatait Meskó Attila szavai egészítik ki: „Nem hiszem, hogy a rendszer tökéletes, de nem rosszabb, mint mondjuk Ausztriában. Természetesen nem tudunk úgy működni, mint Finnország, Svédország vagy Németország, de olyan irányban szeretnénk haladni. És ha szépen békében hagyják dolgozni az Akadémiát, akkor ezt meg is fogja csinálni.” Úgy tűnik, ennek valóban csak egy akadálya van. A Demokrata által megkeresett akadémikusok lapunkat nagyrabecsülésükről biztosították, de részben a jelenlegi politikai, részben az egész kutatóhálózat rossz helyzetére hivatkozva, az MTA érdekében nem kívántak nyilatkozni. Monostori Tibor