Az álmom, hogy varázsoljak a filmvászonra

Hirdetés

– Sportos családban nőttél fel, édesapád, Somossy József Világkupa-győztes és Európa-bajnok vízilabdázó volt, majd később sikeres edző lett, míg édesanyád, Kovács Györgyi többszörös magyar bajnok ritmikus gimnasztikában. Mégsem a profi sportot, hanem a művészvilágot választottad. A szüleid nem próbáltak a versenyzés felé terelni?

– A szüleink soha semmit nem erőltettek ránk a nővéremmel, de az nem volt kérdés, hogy sportoljunk-e. Már óvodáskorom óta teniszeztem, később röplabdáztam és a díjugratásba is belekóstoltam, de korán kiderült, a versenysport nem az én lelkemnek való. Bármibe is kezdek bele, a legjobb szeretnék lenni, viszont soha nem akarok másokon felülkerekedni. A versenydrukk, az adrenalin rám kifejezetten rosszul hatott: emlékszem, az egyik teniszversenyen földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam megmozdulni. Soha nem tudtam átlépni azt a lelki határt, hogy az ellenfelet az ellenségemnek tartsam ahhoz, hogy le tudjam győzni. Mindig úgy gondolkodtam, hogy együtt, közösen kellene nyernünk, nem egymás ellen harcolnunk. A versenysporttal szemben a hivatásomban éppen ellenkezőleg történik. Ha a televíziózást nézem vagy a filmforgatást, a „tessék” elhangzása után abszolút a legjobbat hozza ki belőlem az adrenalin, élvezem az éles helyzeteket, amikor oda kell tennie magát az embernek.

– A sport mennyire maradt meg az életedben?

– Nagyon szeretek sportolni, a lovaglás hobbiszinten megmaradt, járok futni, piláteszre és bokszedzésre. Az edzőm – a világbajnok ökölvívó, Hidvégi György – szokta mondani, hogy képes lennék addig edzeni, amíg a szívem meg nem áll. Lehetek bármennyire is fáradt, elmegyek a falig. Többször megjegyezte, lehetett volna belőlem olimpikon, mert mentálisan annyira át tudok kapcsolni. Hajt a szívem és a lelkem, nem érdekel a fáradtság vagy a fájdalom. Örülök, hogy gyerekként belekóstoltam a versenysportba is, mert sok mindenre megtanított, az ellenfél tiszteletétől az alázaton keresztül a győzelemig, de ugyanakkor megtanított veszíteni és újra meg újra talpra állni. Ezeket a tapasztalatokat pedig az életem más területein kamatoztathatom.

– Harcias személyiség vagy, ezért választottad az ökölvívást?

– Ember ellen soha nem bokszolok, ez aranyszabály nálam a korábban elmondottak miatt. A Millió dolláros bébi című film nagy hatást gyakorolt rám, beleszerettem ebbe a világba, már tíz éve az életem része. Kesztyűt akartam húzni és kipróbálni magam, és teljesen beszippantott a közeg. Nem a feszültséglevezetés miatt választottam, bár az is igaz, ha az embert belül bármi feszíti, egy edzés végére minden eltűnik. Önmagam igyekszem legyőzni, a határaimat átlépni, saját magamnak szeretnék már csak megfelelni.

– Soha nem befolyásolt vagy hatott rád, hogy a szüleid sikeres élsportolók voltak, ezért valamit mindenképp le kell tenned az asztalra?

– Az egész családom maximalista, ami persze sokszor öngyötrő, de mégis mindig előbbre visz és jobbra sarkall. A belső hajtóerő, belső tűz sosem hagy hátradőlni, nem enged megnyugodni, beletörődni. Mindig az hajtott, hogy létrehozzak egy olyan produktumot, ami hatással van az emberekre. A szüleim részéről soha nem éreztem nyomást, ők annyit szerettek volna, hogy képezzem magam és tanuljak nyelveket. Nagypapám mondogatta azt világ életében, hogy a tudás hatalom. Mert átélte, hogy mindenüket elvették a kommunizmusban és a nulláról, de inkább mínuszból kellett újrakezdeniük az életüket. Ezért mondta minden egyes nap, hogy a tudás hatalom, mert azt soha, senki nem veheti el tőled. Ennek a jelentőségét mostanra, felnőtt fejjel értettem meg igazán, és most már én is hangoztatom. Egyébként gyerekkoromtól kezdve filmrendező szerettem volna lenni, ami azért érdekes, mert a filmes vonal nem volt jellemző a családunknál. Hétévesen megnéztem Ridley Scott Gladiátor című filmjét, és olyan nagy hatással volt rám, hogy nem bírtam felállni a székből, akkor döntöttem el, hogy filmrendező leszek.

– Saját magaddal szemben milyen elvárást támasztottál? 

– Mindig is szerettem volna valamiben nagyon sikeres lenni. Azért vágsz bele valamibe, hogy a világon a legjobb legyél benne, tudni kell nagyot álmodni, mert az hajt előre. Az élet valahogy szépen a művészet irányába terelt. A televíziózás is nagy szerelem, remélem, még sokáig az életem része lesz, de a filmezés teljesen más, mert amikor a stábbal egy-egy hosszabb forgatási időszak alatt, szinte kis családdá válva létrehozunk valamit és végül megnézzük a nagyvásznon, az katartikus. Nekem semmi máshoz nem fogható.

– Úgy fogalmaztál, ha az ember csinál valamit, abban legyen a világon a legjobb, és tudni kell nagyot álmodni. Ezek szerint nagy terveket és célokat tűzöl ki magad elé?

– Szükséges a nagy cél, a nagy álom, de ha minden egyes nap csak erre fókuszálunk, akkor a terhe teljesen összenyom. Mindig azt a hegyet másszuk meg, ami előttünk van, ezért kellenek rövid távú célok, amik reálisan elérhetőek és megvalósíthatóak. Bár én úgy gondolkodom, hogy semmi sem lehetetlen, azért szükséges a fokozatosság. A sportban pont ezt tanultam meg, hogy a befektetett munka a végén mindig kifizetődik, mindig meghozza a gyümölcsét, de nyilván, amikor először teniszütőt ragadsz, másnap nem a Roland Garroson fogsz indulni. A lépcsőfokok kihagyhatatlanok, minden területen végig kell járni a ranglétrát. Ha a saját életemben a televíziózást nézem, a kávéfőzéstől indultam, évekig ingyen dolgoztam, minden munkakört becsülettel elvégeztem, akkor is, ha nem élveztem a rám osztott feladatokat, amíg eljutottam a műsorvezetésig. Ez az út kellett ahhoz, hogy nyugodtan tudjak műsorvezetőként kamera elé állni, mert tisztában vagyok minden munkafolyamattal, komplexen átlátok egy adást. Büszke vagyok rá, hogy önerőmből értem el, ahol most tartok, nem pedig kapcsolatok útján.

– Említetted, hogy a Gladiátor hatására szippantott be a filmes világ, de miért pont a rendezés? 

– Talán oda vezethető vissza, hogy gyerekként azt vettem észre, a többiek más szemmel nézik a világot, mint én. Létezik bennem egy külön világ, amit szerettem volna megmutatni, erre pedig a film a tökéletes felület. A színészek, ahogy mesterem, Koltai Lajos tanár úr mondja, tulajdonképpen az üzenetünk hordozói, az instruálásom által életre keltik azt a világot, érzést, hangulatot, ami bennem van. Egy egész stáb azon dolgozik, hogy az üzenet célba érjen az embereknél, és ezt fantasztikus érzés átélni. Azt hiszem, én ebben a világban találtam meg önmagamat.

– Milyen a te világod?

– Úgy érzem, mintha a századfordulón egy időkapszulába betettek volna és valahogy idekeveredtem a XXI. századba. Vonz a régmúlt kultúrája, életstílusa, az elegancia, a polgári hangulat, mindazon értékek, amiket a kor emberei képviseltek, az akkori filmek, zene, de említhetem szinte bármely művészeti ágat vagy a kávéházi kultúrát és a lelassult, emberközpontúbb világot. Megijeszt a mostani kibervilág, bár nem vagyok álszent, én is használom, szükségem van rá és valamilyen szinten rabja vagyok, ahogy szerintem a legtöbben. Ugyanakkor, ha egyszer visszatekintek, nem akarom azt látni, hogy egy telefonon keresztül éltem meg az életemet, mert mindent ledokumentáltam, de egy naplementét sem éltem át igazán. Tudatosan próbálom ebből kirángatni magam és megélni a jelent, a pillanatot, mert az idő sajnos iszonyatosan felgyorsult. Figyelem a mai világunkat, az emberi sorsokat, történeteket. Talán nem is véletlen, hogy a rendezéseimnél a dráma műfaja talált meg.

– Valós emberi történeteket szeretnél bemutatni?

– Igen, a valóságban megtörtént sorsokból, eseményekből merítek, mert hiszem, hogy erőt tudok adni azzal az embereknek, ha érzik, nincsenek egyedül a problémáikkal. Másrészt szeretnék kicsit görbe tükröt mutatni akár egy tragikus küzdelem, balsors bemutatásával, hogy mindenki gondolkozzon el, valójában mi is jelenti a problémát az életében. Mert ha körbenézünk, talán észrevesszük, hogy léteznek sajnos igazi tragédiák. A filmjeim által szeretném felhívni a figyelmet a valóban fontos dolgokra az életben, hogy észrevegyük, a szeretet mindennek az origója, és ennek hiánya a legtöbb tragédia elindítója. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az SZFE mesterképzésén olyan kiváló szakembertől tanulhatok, mint a Nemzet Művésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas Koltai Lajos. A tanár úr az előbb felsoroltak szerint válogatta össze az osztályát, mindannyiunknak hasonló a mozgatórugója.

– Két drámai filmet jegyzel, mondhatjuk, hogy megtaláltad a stílusod, irányodat?

– Eddig két filmet készítettem, az egyiket Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva szerelme emlékének szántam, a másik pedig a Szóló című kisjátékfilm, amit hamarosan zártkörűen mutatunk be, Szokolay Balázs zongoraművész tiszteletére. Úgy érzem, megtaláltam a drámában a stílusomat, ugyanakkor sokoldalú embernek tartom magam, más műfajban is biztos kísérletezem majd a jövőben. A Szóló most már nem csak vizsgafilm, egy jótékonysági küldetése lett és ez megerősít abban, hogy a művészeten keresztül képesek vagyunk mások sorsán segíteni.

– Mi volt a célod a Szóló vizsgafilmeddel?

– Igaz történeten alapuló kisfilmet készítettünk. Szokolay Balázs Liszt Ferenc-díjas zongoraművészt egy riportom alkalmával ismertem meg, amit az M5 kulturális csatorna részére készítettem. Azóta követem a munkásságát, mert igazán megszerettem és a szívemhez nőtt. Balázs egy súlyos betegséggel küzd. Ha a tested börtönébe kerülsz, csak te tudod magad felszabadítani. Szerettem volna megmutatni, milyen küzdelmes utat jár végig mint ember és mint művész, amíg eljut odáig, hogy megbékél a sorsával és képes örülni az élet apró dolgainak, mosolyogni és nevetni is. Hiába van mellettünk egy szövetséges, egy barát, a harcot egyedül vívjuk meg, ezért is fogalmaztam meg úgy a film mottóját: A nagykoncert, amit egyedül kell végigjátszani. A Szólóval fel szeretném hívni a figyelmet az összetartás fontosságára, mert nem csak a reflektorfényben kell fürdőzni egy művész mellett, azt is észre kell venni, ha segítségre szorul. A film bemutatója egyben egy jótékonysági esemény is lesz, ami lehetőséget ad a valós segítségnyújtásra. Szeretném hinni, hogy a film talán erőt adhat a mindennapokban mindazoknak, akik megnézik.

– Lelkileg mennyire volt megterhelő a forgatás?

– Sokat kivett belőlem, lelki szinten nagyon nagy határokat kellett átlépni. A legnehezebb mégis annak az embernek, aki a valóéletben viseli a súlyát annak, amit a sors rámért. A Szokolay Balázst alakító Simon Kornél fogalmazta meg legérzékletesebben: átérezte Balázs fájdalmait, de a nagy különbség mégis az, hogy a nap végén ő fel tudott állni a kerekesszékből… A filmmel járó munkafolyamatok megterhelőek voltak lelkileg, de összehasonlíthatatlan azzal, ami a valóságban tényleg megtörténik az adott emberrel.

– Mindkét filmedben neves színművészekkel dolgozhattál együtt, kezdő rendezőként megremegett a lábad, hogy őket kell instruálnod?

– Fantasztikus színművészekkel dolgozhattam eddig együtt – Hámori Ildikóval, Szűcs Nellivel, Tóth Ildikóval, Benkő Péterrel és Simon Kornéllal – akik hihetetlenül alázatosan és szerényen álltak a közös munkához. Úgy éreztem, biztonságot adott számukra, amikor elmondtam minden egyes snitt előtt, mozzanatról mozzanatra, egészen pontosan, hogy mit szeretnék látni tőlük. Simon Kornél első drámai alakítása látható majd a Szólóban, hiszen Kornélt eddig leginkább vígjátékokban ismerhettük meg. Koltai Lajos tanár úr – aki az egész forgatást végigkövette – nagyon szépen beszélt az alakításáról. Azt hiszem, életre szóló barátságok alakultak ki a filmjeim készítése közben, és nagyon remélem, adódik még alkalom közös munkákra. Megható egyébként, hogy akiket én személy szerint a legnagyobb művészeknek tartok itthon, végül mindig bebizonyosodik, hogy a legszerényebbek is.

– Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy ilyen neves művészek elvállalják egy kezdő rendező filmjét?

– Szerintem fontos, hogy érezzék bennem is a tüzet, elszántságot, lelkesedést, szenvedélyt, alázatot, és lássák, hogy méltó módon tudjuk megvalósítani a történetet. Szükséges, hogy együtt tudjanak élni a forgatókönyvvel, az értékrendjüknek megfelelő legyen. A forgatáson szeretetteljes légkört igyekeztem kialakítani, mert teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a felvételen érződik, milyen volt a hangulat a forgatás alatt. Mindannyiunk szíve benne dobog a végső produktumban egy nagy szívként.

– Mennyire tudod elengedni a filmjeidet?

– Tényleg igaz a mondás, csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Egy ponton viszont el kell engedni, hogy a film élje a saját életét. Sok feladat és történet vár még rám, amit szeretnék vászonra vinni. Ahogy Fellini mondta: a film nagy. Az emberek azért mennek moziba, hogy csodát és varázslatot éljenek át, engem ez vonzott mindig a filmezésben, hogy varázsoljunk valamit a vászonra.

– A művészvilágot jelentős megosztottság jellemzi, elég, ha csak az SZFE helyzetére gondolunk. Benned volt bármi félelem, amikor ebbe a világba készültél belépni? Egy fiatal alkotónak lehet függetleníteni magát mindentől, ami ezt a szakmát körbeveszi?

– A művészet szent és sérthetetlen, az igazi művészek legalábbis így állnak hozzá szerintem. Nem politikai oldalak számítanak, hanem mindaz, amit a közös filmjeinkkel adhatunk az embereknek. Akikkel eddig együtt dolgoztam, mindenkin ugyanazt láttam, csak a művészetet tartották szem előtt, a történetet, a sorsokat, amit készültünk filmre venni. Soha nem érdekelt a politika, én csak dolgozni szeretnék, minél többet magamba szívni a művészetből. Azt gondolom, a művészet terápia és képes embereket, lelkeket, sebeket gyógyítani. A művészet hidat tud képezni az emberek között, függetlenül a bőrszíntől, a nemzeti hovatartozástól, vallástól, politikai meggyőződéstől, identitástól. A film képes összekapcsolni embereket a világ bármely pontján.

– Eddig két filmeddel is a drámai műfajban mutattad meg magad, a jövőben mit tervezel?

– Szeretnék kísérletezni, a vagányabb oldalamat megmutatni, egy olyan filmben, melynek kifejezettem a szórakoztatás lesz a célja. A western hangulat talált meg, a következő vizsgafilmemben a terveim szerint várható majd egy kis tüzesség, szenvedélyesség, gengszterség, szerelem, persze lesz benne egy csipetnyi a dráma, és megjelenne benne a klasszikus humor is. Azért a dráma biztosan örök szerelem marad.

– Beszéltünk arról, hogy érdemes nagyot álmodni, filmes rendezőként milyen célokat tűztél ki magadnak? Díjakban mérhető a siker?

– Szerintem ez hasonló lehet, mint a sportolóknál az olimpia, minden rendező álma, hogy a filmjei nemzetközi filmfesztiválokon indulhassanak. Számomra a legtöbbet az jelentené, ha mások életén tudnék segíteni velük, erőt, örömet adni, megnevettetni vagy megsiratni, vagyis blokkokat oldani a lélekben. Önmagában álom lenne, ha lehetőséget kapnék egyszer egy nagyjátékfilm készítésére, rendezésére. Ha érdemesnek találják és díjakkal értékelik, annak természetesen örülök, de fontosabb, hogy a filmjeimmel valódi érzelmeket válthassak ki.