Nemcsak a magyar épített örökség pusztul, hanem a szellemi-kulturális is, ezért mindkettőt menteni kell – véli Diószegi László, az egyetemes magyar kultúra értékeinek feltárása és megóvása érdekében létrejött Teleki László Alapítvány igazgatója. A kilencvenes évek óta csaknem négyszáz Kárpát-medencei magyar műemlék szakmai helyreállítását felügyelő szervezet most még nagyobb kormányzati bizalmat kapott.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A 2015-ben indult Rómer Flóris-terv a magyar kormány külhoni, magyar, épített örökség feltárását, megóvását és megismertetését célzó programja, amelynek szakmai felügyeletét és végrehajtását az örökségvédelem terén már 1999–2006 között is bizonyított Teleki László Alapítvány bonyolítja. Miből áll pontosan ez a tevékenységük, amelynek keretösszege ez évtől a duplájára, ötszázmillió forintra növekszik?

– Az egykori török hódoltsági területen kívül eső, ma határon túli magyar vidékeken, Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben számtalan középkori műemlék, elsősorban templom maradt fent, amelyek jó része igen leromlott állapotban van, sürgős segítségre szorul. Arról talán nem mindenki tud, hogy a középkori Magyarországnak nagyon intenzív és élő kapcsolata volt a Nyugattal, elsősorban az akkori kulturális központtal, Itáliával. Ezért fordulhatott elő például, a közelmúlt egyik művészettörténeti szenzációjaként, hogy egy Beszterce környéki szász falucskában, Kiszsolnán a felújítási munkák során felfedezték az egykor a római Szent Péter-bazilikát díszítő Giotto di Bondone-freskó másolatát. De mondok egy másik szenzációt is. A kárpátaljai Visken, ami egykori koronázóvárosból lett kis magyar szórványfalu, magyar restaurátorok egy eddig ismeretlen freskót fedeztek fel a közelmúltban, méghozzá rendkívül jó állapotban. Ezt a feltételezések szerint a magyar királyi festőműhely tagjai, azaz budai művészek készítették, a teljes feltárására még idén sor kerül. A két példa nagyon jól mutatja, milyen lappangó értékek vannak szerte ezeken a területeken: ahhoz, hogy fantasztikus középkori épületeket és falfestményeket lássunk, nem kell Olaszországba vagy Franciaországba utazni, elég elmenni Kárpátaljára, Felvidékre vagy Erdélybe. De természetesen mi itt, a Teleki Alapítványnál nemcsak a középkorra koncentrálunk, hanem a későbbi időszakok magyar vonatkozású épített örökségét is igyekszünk feltérképezni, és megmenteni a pusztulástól.

– Ezzel a magyar állam tulajdonképpen átvállalja a román, az ukrán és a szlovák kormányok alapvető műemlékvédelmi feladatait is?

– Mondhatni. Ezek az országok részben pénzügyi okok miatt nem nyújtanak kellő segítséget a területükön lévő magyar műemlékek karbantartásához és felújításához, részben a kulturális koncepcióváltás miatt. Például Romániában, ahol a hivatalos egyház az ortodox, eleve alig fordítanak figyelmet a református és római katolikus műemlék templomoknak legalább az állagmegóvására.

– Kifejezett magyarellenesség is szerepet játszik mindebben?

– Egyre kevésbé. Örömmel mondhatom, hogy azt a fajta nacionális felhangot, ami a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején egy-egy helyi hatóságnál érezhető volt, nevezetesen, hogy nem bánták, ha elpusztul egy-egy magyar emlék, ma már nem tapasztalom. De nyilván ez a fajta korábbi hozzáállás is közrejátszik abban, hogy mostanra ilyen leromlott, veszélyeztetett állapotban vannak különösen a szórványterületeken lévő épületek. A bajt tetézi, hogy sok helyen nincs már ember sem, aki magának érezze mondjuk a templomokat: a gyülekezet vagy teljesen elöregedett, vagy már régen megszűnt. Óriási szükség van az anyaország folyamatos támogatására.

– Ha nincs, aki a jövőben használja, élettel töltse meg az enyészettől megmentett épületeket, van értelme egyáltalán ennyi pénzt áldozni rájuk?

– Jogos kérdés. A műemlékvédelem önmagában nyilván nem tud ellenébe menni a meghatározó gazdasági és demográfiai folyamatoknak, például a kivándorlás okozta lélekszámfogyásnak vagy az asszimilációnak. Viszont arra van lehetőség, és ez szintén a Rómer Flóris-terv egyik fontos célkitűzése, hogy különféle revitalizációs programokat is megpróbáljunk indukálni. A dél-erdélyi területeken, ahol a legmarkánsabban érződik a magyarság elvándorlása, kiöregedése, például egyfajta templomútvonalat szeretnénk kialakítani, szállás-, étkezési hely és egyéb turisztikai attrakciók biztosításával. Ez nemcsak állandó mozgást biztosítana ezeken az idegenforgalom szempontjából is elhanyagolt vidékeken, hanem segítene beindítani a helyi közösségépítést is: ha a faluban megbízunk egy embert, hogy tartsa magánál a templom kulcsát, nyissa ki azt az érkező csoportoknak, mellé mutassa körbe a többi nevezetességet, akkor már van egy gazda, aki helyreteszi a kibillent cserepet, és jelzi felénk a felmerülő problémákat. A műemlékvédelemben amúgy is alapelv, hogy megelőzni mindig sokkal könnyebb és olcsóbb, amikor már nagy a kár, annak a helyreállítása jóval költségesebb.

– Dél-Erdély mellett melyek még a hasonlóan veszélyeztetett, rohamléptékben szórványosodó területek?

– A Mezőség mindenképpen, és a Partiumban is vannak szép számmal olyan templomok, romtemplomok, amelyeket úgy kell megmentenünk, hogy nem számíthatunk helyi gyülekezetekre, vagy teljesen új funkciót kell adnunk a sok esetben már csak épületmaradványoknak. Utóbbira jó példa az egykori kárpátaljai faluban, Kismuzsalyon elindult kezdeményezés. A település valószínűsíthetően a XIV. században épült templomát az 1660-as években az erdélyi hadjáratból visszavonuló lengyelek felgyújtották, azóta fedél nélkül áll, ami önmagában kész csoda. Majnek Antal püspök úrral egyeztetve most ezt a templomot, illetve a környezetét szeretnénk revitalizálni, és létrehozni ott egy szakrális vagy egy búcsús, illetve zarándokhelyet. Ez nem azt jelenti, hogy romjaiból újraépítjük a templomot, csak egy védőtetőt kap, illetve zárható lesz, ennyiben műemlékmentésről beszélünk. Fontosabb, hogy a területnek újra közösségi funkciója lesz, ezzel ugyanis biztosítható a hosszú távú fennmaradása.

– Szinte csak templomokról, egyházi műemlékekről beszéltünk eddig, a régi kastélyok, kúriák, udvarházak kevésbé szorulnak védelemre?

– Ezeknek a helyreállítási programja egyelőre csak elvétve van jelen a tevékenységünkben. Ennek két alapvető oka van: rengeteg pénzbe kerülne a renoválásuk, és a tulajdonosi viszonyok is sokkal zűrzavarosabbak, mint az általában az adott gyülekezet, püspökség tulajdonában lévő egyházi műemlékek esetében. Plusz ott vannak a fenntarthatósági problémák. A mezőgazdaság, amely régen eltartotta ezeket az épületeket, mára javarészt átalakult, vagy teljesen meg is szűnt, a falusi környezet az ingatlanokkal együtt teljesen leromlott, sok helyen még az alap infrastruktúra is hiányzik. Meg kell érteni, hogy nem lehet minden régi kastélyból wellness-szállodát nyitni. Ha nincs megfelelő környezeti kiépítettség, egyéb vonzó látnivalók, miért mennének pont oda a turisták?

– Mégsem panaszkodhatnak, hogy nincs elég feladat: 2019 februárjától, a Lechner Tudásközponttól átvéve a stafétabotot, a Teleki László Alapítvány felel a szintén a magyar kormány által 2016-ban meghirdetett Népi építészeti program folytatásáért, amelyre az idei évtől megemelt összeg, évi másfél milliárd forint áll rendelkezésre. Ezzel kapcsolatban mi lesz a feladatuk?

– Ez a program, amely a határon belüli hagyományos paraszti-népi építkezés emlékeit igyekszik menteni, sok tekintetben hasonló elven működik, mint a Rómer Flóris-terv: nemcsak pénzügyi támogatást nyújtunk az akár magánszemélyként is pályázóknak, hanem szakmailag felügyeljük a helyreállításokat, és minél több felületen – kiállításokon, tanulmánykötetekben, a sajtóban – kommunikáljuk az eredményeket.

– Az alapítvány tevékenységének harmadik nagy pillére a ma Szlovákiához tartozó, Sátoraljaújhelytől mindössze három kilométerre fekvő borsi Rákóczi-várkastély teljes újraépítése és látogatóközponttá alapítása. Hol tart most ez az Áder János és Ivan Gasparovic köztársasági elnökök által még 2013 végén elhatározott terv?

– Az ehhez hasonló országközi összefogásokra nagy szükség lenne, hiszen a Kárpát-medence emlékeinek megmentése közös ügy. Borsi, II. Rákóczi Ferenc szülőhelye, remélhetőleg jó példa lesz erre mindenkinek. A magyar kormány anyagi támogatásának köszönhetően 2018 szeptemberében kezdődött a konkrét felújítás, a szerkezeti helyreállítás hamarosan befejeződik: az épület teljesen új tetőzetet kapott, zajlik a födémek és a nyílászárók cseréje. Ez után lassan jöhetnek a belsőépítészeti munkák – az eredeti kőablak kereteket és középkori vakolatrészeket is restaurálják –, erre hála istennek szintén megvan már a forrás egy új kormányhatározat alapján. A tervek szerint már 2020 első fél évére kész lesz ez a reneszánsz gyökerű, gyönyörű épület, amelyben egy II. Rákóczi Ferenc életét és korát bemutató kiállítás is helyet kap majd. Fiatalos, lendületes tárlatot tervezünk, modern kiállítástechnikákkal, amelyek nem elriasztják az embereket, hanem éppen ellenkezőleg: odavonzzák őket. A végső cél ugyanaz, mint a két programnál: megismertetni az emberekkel egy olyan világot, ami csak a történelemkönyvek alapján akár unalmas vagy taszító is lehet, de ha sikerül élővé varázsolnunk a kort, kiderül, mennyi ma is megfontolandó értéket, átérezhető izgalmat rejt.

– Mindezt összefogni nem kis feladat, mikor marad ideje az életének másik meghatározó részére, a táncra, a koreográfusi munkára vagy a feleségével közösen, 1983-ban megalapított Válaszút Néptáncegyüttesre?

– 1972-ben, tizenöt éves koromban kezdtem el táncolni, ezért már a történészi és közgazdászi egyetemista éveim is párhuzamosságban teltek: ha a csoporttársaim sörözni hívtak, inkább próbára mentem, ha a néptáncosok, akkor meg az egyetemre. Ezt szoktam meg, de soha nem éltem meg áldozatként, örültem, hogy megtaláltam a szórakozásomat. Később, a munka mellett is mindig megmaradt ez a párhuzamosság, voltak olyan időszakok, amikor nagyobb hangsúlyt kapott az életemben a tánc, mert éppen a Honvéd együttesnél voltam mellékállású koreográfus, és akadt, hogy egy kicsit háttérbe szorult. Most éppen az utóbbi van, ami nem azt jelenti, hogy teljesen feladtam volna ezeket a tevékenységeimet, most például az áprilisi Táncháztalálkozó Martin-gáláját fogom rendezni és koreografálni.

– Tavaly pedig egy különleges táncszínházi előadást mutatott be a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes alkotócsapatával: az Erdély.ma az elvándorlás érzékeny témáját ragadja meg, és a néptánc nyelvén szól elidegenedésről, gyökérvesztésről, a hagyományos életformák leépüléséről. Ébresztőnek szánta ezt a lírai szépségű, szívfacsaró darabot?

– Nyilvánvaló, hogy a kétféle életpályámat nem lehet élesen elválasztani, nem is akartam soha. Az, hogy a munkámban a határon túli történelemmel, kultúrával foglalkozom, a néptáncban is megjelenik, és fordítva: sok helyen hatnak egymásra. Sokat vagyok terepen, és nap mint nap tapasztalom, hogy főleg Erdélyben tömegesen mennek ki a fiatalok Nyugat-Euró­pába. És nemcsak azért, mert helyben kevés a munkaalkalom, hanem mert az oxigénhiányos Ceaușescu-időszak után még a következő generációk is habzsolni akarják a friss levegőt. És bár az az érzésem, hogy idővel le fog ez csengeni, most mégis tragikus a helyzet: családi drámák, a honvágyba belebetegedő sérült lelkek, unokáikat alig ismerő nagyszülők mindenütt. Nekem, alkotó emberként, természetes, hogy erről művészi munícióval is szeretnék beszélni. Ezt tettem akkor is, amikor 1986-ban elkészítettem a Tündérkert című koreográfiámat, ami az iskolabeszüntetések, falurombolás árnyékában túlélni próbáló akkori erdélyi világról szólt. Abban az időben a külső erők, a román nacionalizmus, a kommunista diktatúra akarta elpusztítani az erdélyi magyarságot, ma viszont már mi vagyunk a saját magunk legnagyobb ellenségei azzal, hogy első szóra elhagyjuk a szülőföldet, és gagyi üzleti akciókká silányítjuk a kultúránkat. Nemcsak a magyar épített örökség pusztul, hanem a szellemi is – mindkettőt sürgősen menteni kell.