Az árral szemben állva maradni

– Tizenöt éve vezeti az Újszínházat. Adhat ez okot az összegzésre?

– Az elmúlt tizenöt év visszavonhatatlanul az Újszínház újkori történetének részévé vált, az értékelést azonban másokra hagyom – én inkább teszem a dolgomat. Színházigazgató vagyok, ugyanakkor színész is, a színésznek pedig nem a műkritika vagy az előadások elemzése a feladata, hanem az, hogy játsszon, mégpedig szívvel-lélekkel, hogy érzelmeket keltsen a nézőben. Természetesen néha eszembe jut, mit sikerült megvalósítanom a kezdeti elképzelések közül – ilyenkor nem túl örömteli arra gondolni, hogy éppen a számomra legfontosabb ügyben nem tudtam áttörést elérni. A kezdetektől célunk, hogy az Újszínház csakis magyar szerzők magyar darabjait játssza: ez a program igencsak döcögősen indult és még tizenöt év elteltével sem tudtunk kettes sebességbe kapcsolni.

– A darabjaikra váltanak jegyet a nézők, ez nem elég?

– Nem panaszkodom, hiszen a közönség tényleg érdeklődik az előadásaink iránt, a magyar nézők szeretik a magyar szerzőket, az elmúlt időszakban azonban egyre inkább azt érzem, amit talán a míves, egyedi tárgyakat készítő kézművesek érezhetnek, mikor bemennek egy plázába: a tömegtermékek brutális áradatával, a gyenge minőségű, giccses, sorozatgyártott műanyag árucikkekkel lehetetlen versenyezniük. Az online térből ránk ömlő szenny letarolja a kultúrát, a média pedig ráerősít erre, és azt sulykolja az emberek agyába, az üveggyöngy sokkal értékesebb, mint az arany. Mi ezzel az árral szemben próbálunk állva maradni. És ismétlem, az, hogy a közönség érdeklődik a művészetünk iránt, nagy boldogság, ám én azt szeretném, ha a magyar szerzők művei szárnyalnának, és erről minél szélesebb körben tudna a világ – ettől pedig egyre távolabb vagyunk.

– Miért?

– Talán mert hiányzik az a hátszél, ami igazán segíthetne: sok minden másra jut pénz, a magyar szerzők darabjainak bemutatására nem igazán. Ez nagy fájdalmam, de túlteszem magam rajta. Szegény ember vízzel főz – tartja a mondás. Emlékszik a Kőleves című népmesére?

– Persze… a vízben követ főztek, mégis húsleves lett a vége.

– A mesében a hősnek sikerült az irigy háziakat átejtenie, egy kis zsírt, egy kis húst, némi zöldséget is belecsempésznie a fazékba, így a mese végére a kőleves aranyló húslevessé változott… Én még úgy nőttem fel, hogy hittem abban, igenis lehet a kőlevesből igazi lakomát készíteni, csak talpraesettnek kell lenni hozzá. Ma már nem hat, nem működik ez a mese, a világ rossz irányba fordult. Ma már a legkisebb királyfi nem menő, nem indul szerencsét próbálni, a királykisasszony kezét pedig meg sem próbálja elnyerni a juhászbojtár – inkább elmegy a városba, és beáll baristának.

– És a szakma?

– Nem ismerem a szakmát. Leragadtam azoknál a magyar drámaíróknál, rendezőknél és színművészeknél, akiket régóta ismerek és nagyra tartok. Sajnos sokan már nincsenek közöttünk, Csurka István, Kerényi Imre elment, Csiszár Imre Szolnokon rendez, Nagy Viktor is másik színháznál keresi a boldogulását. Én pedig kicsit úgy érzem magam, mint az autóban az elakadó GPS: örökké újratervezek, mert nem akarom feladni. Töretlenül hiszek abban, hogy tehetséges magyar szerzők kiváló darabjait lehet és kell a nézők elé vinni.

– Akár úgy, hogy a színház rendel újakat?

– Persze, a következő időszakban két bemutatóval is készülünk: december közepén A walesi lakomát láthatják a nézők, jövő év februárjában pedig Bencsik András darabját, az Attila Ravennában című színművet. A Walesi lakomát Kszel Attila írta és rendezi, a darab Arany János mindenki által szeretett versét, a Walesi bárdok keletkezéstörténetét meséli el, míg az Attila Ravennában visszakanyarodik a Kr. u. 5. századba, abba az időbe, amikor Attila az egész európai világ felett uralkodott. Ez a darab felpezsdíti a lelket, mert nem az ellenérdekelt felek történetszemléletét tükrözi, hanem a magyarokét, a sajátunkat. Ebben az olvasatban Attila uralma csúcsán egyenrangú félként tárgyal magával a pápával is, hiszen ő a világ ura, csakhogy túlságosan jószívű és megengedő. Éppen ez lesz a veszte. És ezt Attila a szíve mélyén tudja és érzi: önként ül a Göncöl szekerére – ami a katolikus hagyományban Szent Mihály szekere –, úgy megy a felső világba. Attila hihetetlenül erős jellem, erőskezű, tehetséges uralkodó. Nem rombolja le Rómát, pedig megtehetné… Mint ahogyan Mátyás király sem teszi meg ezt Béccsel, sőt, inkább megóvja a tőlünk nyugatra eső világot azzal, hogy útját állja a töröknek. Azóta eltelt öt évszázad, és azt látni, a történelem mintha ismételné önmagát.

– Úgy tűnik, megérintette a szívét Attila története. Miért nem ön rendezi?

– Mert a nagyszínpad előadásai a színpad képi világának megformálását illetően komplex látásmódot igényelnek, és ehhez van, aki jobban ért. Jóval közelebb állnak hozzám a kamaradarabok, mert ott elsősorban a színészi játékon van a hangsúly, miközben a nézők közelsége is érzékenyen hat az előadásra. Nemrég mutattuk be Török Tamás Krémes keringő című vígjátékát, ami jó példa arra, miért szeretek kamaradarabokkal foglalkozni. A Krémes keringő száz százalékban a színészi játékra épül, Esztergályos Cecília, Drahota Andrea, Timkó Eszter és Koncz Gábor frenetikus teljesítményt nyújt, pedig cseppet sincs könnyű dolguk. A darab kifejezetten az ő egyéniségükre íródott.

– Miért nehéz nekik?

– Mert a szerepen keresztül a színész önmagával szembesül, ám az, hogy teljes mértékben önmagát adja, pluszőszinteséget igényel. És ez bizony nehéz dolog, hiszen a színház, ahogyan Ady Endre írta, „a szép hazugság művészete”, a darabok nagy igazságai éppen e szépen összeszőtt hazugságokból kell hogy kiderüljenek. A Krémes keringő művészei tényleg fantasztikus alakítást nyújtanak, az egekbe röpítik az előadást, a nézők a premier óta töretlenül imádják.

– Mikor lépett utoljára színpadra?

– Pár napja, Mátyás királyt játszottam az Országjáró Mátyás király című zenés históriás játékban. Nagyon boldoggá tesz, hogy a nézők, főként a gyerekek borzasztóan élvezik a darabot. Egy-egy ilyen előadás után egy lépéssel a föld felett járok.

– És hogy érzi magát, mikor nincs a színpadon?

– Ha a közhangulatra céloz, azon nem igazán lepődöm meg – a választások közeledtével szinte borítékolható volt, hogy a közbeszéd egyre inkább eldurvul. Azt a markáns különbséget azonban látni a korábbiakhoz képest, hogy ez a mostani politikai meccs tényleg a bőrünkre megy. Az én életemben a kultúra mindig kommunista, internacionalista, azaz magyarellenes kézben volt, a diktatúra alatti tapasztalataimnak köszönhetően pontosan tudom, milyen veszéllyel járhat, ha elveszik a magyaroktól a lehetőséget, hogy a nemzeti kultúrájukra támaszkodjanak. A keresztény Európát most ilyesfajta veszély fenyegeti, a nemzetállami identitás, a keresztény kultúra, a keresztény vallás eltüntetésére történnek kísérletek, és ha végül sikerrel járnak, azzal Európa végveszélybe kerül. A nemzeti kultúra megtartó erő, és ahol eltűnik, ott sivárság uralkodik majd, nem lesznek igazodási pontok, nem lesznek kapaszkodók. Mikor iskolás voltam, fizikaórán a tanárunk mutatott egy érdekes kísérletet. Egy színes tárcsa körcikkelyei a narancstól a lilán át a zöldig más-más színekre voltak festve, és ha megforgatta az ember, a tárcsa pörgés közben egységes, szürke színt mutatott. Valahogy ez a tantermi kísérlet jut az eszembe arról, ahogyan a most divatos ideológiák a nemzetekfelettiséget, az arctalan globalizáció trendjét hirdetik: hogy veszettül igyekeznek forgatni azt a bizonyos tárcsát, ám a kísérlet eredménye csak egybefolyó szürke, jellegtelen massza. Az újkori uniformizálás ellen fel kell venni a harcot, ki kell állni a magyar trikolórért, a magyar hagyományokért: nem szabad hagyni, hogy ezt a tárcsát a nemzetellenes erők kényük-kedvük szerint forgassák. De félreértés ne essék, a magyarokért senki sem áll ki rajtunk kívül, ezt a küzdelmet csakis mi tudjuk megvívni. A tavaszi választásoknak ez is a tétje. A politikusok leteszik az asztalra a programjukat, nekünk pedig ki kell választani az országunk, a nemzetünk számára legmegfelelőbbet, a legcélravezetőbbet. Ez felelősségteljes feladat, ám a közelmúlt tapasztalatait tekintve egyvalami biztosan kijelenthető: a győztes csapaton nem érdemes változtatni.