Sokan és sokféleképpen írtak már a fákról, a legtöbben természettudományos megközelítéssel szárazon és tényszerűen. Nekik köszönhetően jól ismerjük őshonos fajtáinkat, sőt, ezeken túlmenően számos egzotikus példányt is, tudjuk, melyiket válasszuk, ha bútort, és melyiket, ha tetőgerendát szeretnénk. Hallottunk történeteket a fák egymás közti kommunikációjáról, arról, hogy éppúgy társas lények, mint mi, emberek. Viczián Zsófia újságíró, művelődéstörténész, pedagógus egészen más megközelítést választott, és arra vállalkozott, hogy lefordítja számunkra a budapesti fák nyelvét. Beszélteti, hagyja, sőt buzdítja azokat, hogy továbbadják nekünk évszázados történeteiket, azaz a mi történeteinket. Merthogy mindaz, amit elmesélnek, voltaképpen rólunk szól, az emberekről, akik ültették őket. És rajtunk keresztül pedig arról a városról, amelyikben hol jó, hol pedig keserves lakni: „Ki gondolná, hogy ma is van olyan fa Budapesten, amelyik már 1838-ban is élt, és így egyúttal az árvíz is érintette? Pedig van. Megdöntötte a jeges ár, de nem döntötte ki. Törzse egy része a földön fekszik, de aztán felegyenesedik, és az ég felé tör.”
