Az élet örök derűje

Hirdetés

Macskaköves utcák, ábrándos arcú szentek és mosolygó angyalok kőbe faragott szobrai, barokk polgárházak és magasba nyúló templomtornyok: Vác több évszázados múltat őrző meseváros, nem véletlen, hogy Sajdik Ferencnek, a magyar karikatúra egyik legismertebb képviselőjének művei éppen e regényes környezetben találtak otthonra. A 92 éves mestert a városhoz Papp László műgyűjtővel kötött barátsága fűzi, akivel Duna-parti sétái során ismerkedett meg, és akinek galériájába feleségével oly gyakran betért.

Papp László sokáig Mosolytár néven állította ki a Sajdik alkotásait, Vác városa azonban 2020-ban úgy döntött, a gyűjteményt megvásárolja, és a barokk főtér egyik régi épületében, az egykor fogadóként működő Pannónia-házban helyezi el. A közel kétszáz darabos kollekcióban képzőművészeti alkotások, miniszobrokkal ellátott háromdimenziós pasztellportrék, akvarellek, grafikák, versillusztrációk egyaránt helyet kaptak.

Színe és fonákja

A Sajdik Gyűjtemény az a hely, ahol az ember fülig érő szájjal sétál végig akkor is, ha rossz kedvvel érkezett. Sajdik Ferenc művei, legyenek azok akvarellek, különleges táblaképek, grafikák, a magyar karikatúra történetének legszebb pillanatait idézik. Térbeli portréin a történelem, a művészet ismert személyiségeit a rájuk jellemző karakterjegyekkel ábrázolja, mindegyikhez egy-egy zseniális vizuális poént illesztve. Szép Ernő francia kártyákkal díszített portréján melankolikusan kesereg: „Kérem, én még nem játszottam…”; Agatha Christie, a krimi királynője kulcslyukon át kukucskál ki a képből, míg a gyilkos a képkeret szélén rejtőzködik; François Villon pedig a Faludy-összesre vigyorog ábrándosan.

– Sajdik Ferenc 92 éves, és a mai napig aktívan dolgozik, nem is keveset. Legutóbb pár hete járt nálunk, mikor a bázeli Karikatúra- és Képregénymúzeumban is kiállított Bolondok című művének egy variációját a gyűjteménynek ajándékozta – meséli Michalik Judit, a Sajdik Gyűjtemény vezetője, aki kollégáival rendszeresen tart tárlatvezetéseket, rendhagyó irodalomórákat a kiállításon. A Bolondok című alkotás eredetileg a hetvenes évek közepén készült, és Nyugat-Berlinben, több mint ezer pályamű közül Grand Prix-t nyert. A képen két, egymást ostromló vár látható, ám míg a várnép egymást gyilkolássza a legválogatottabb eszközökkel, addig az egyik vár kapujában a rivális várurak udvari bolondjai kedélyes beszélgetésbe feledkeznek. A téma örök szimbóluma az értelmetlen ellenségeskedésnek, ami éppúgy igaz a hidegháború éveire, mint a mai világpolitikai helyzetre.

Michalik Judit szerint Sajdik Ferenc a magyar karikatúra egyedi képviselője, egy kicsit talán kívülálló is. Nyomdászként végzett, autodidakta módon tanulta a szakmát; a Ludas Matyiban, a népszerű vicclapban a hatvanas évektől közölte rajzait, egészen annak 1992-es megszűnéséig.

– Míg a karikaturisták nagy része maró gúnnyal, már-már kíméletlenül kifiguráz, addig Sajdik művei sosem bántóak: úgy ábrázolja az embert, az adott élethelyzetet, a világot, hogy magát is beleérti, megmutatva, ilyenek vagyunk mi, esendő emberek – magyarázza a gyűjtemény vezetője, hozzátéve, hogy Sajdik munkáin átsüt a műveltség, humora sosem alpári, mindig igényes és intellektuális. Michalik Judit hozzáfűzi, a karikatúra egyébként is több annál, mint egyszerű gúnyrajz, inkább szerteágazó, sokféle műfajban megjelenő ábrázolásmód, amire kiváló példa többek közt Karinthy Frigyes Így írtok ti című műve is.

Városmesék

Az életműben Budapest és Dunakeszi mellett Vác mindennapjait, múltját bemutató képek is helyet kapnak. Ez utóbbiakat Papp László kérésére készítette a mester: az alkotásokon megjelennek az egykor itt élő, a városhoz kötődő neves művészszemélyiségek – Munkácsy Mihály, Czóbel Béla, Lotz Károly –, sőt, a közkedvelt helyi történelmi anekdoták is, mint például a XIX. századi Vác–Budapest vasútvonal megnyitásának ünnepsége, vagy Mária Terézia látogatása. Ez utóbbi történet szerint a Habsburg-uralkodó a váci püspök meghívására érkezett a Duna-parti városba. A vizit híre igencsak felpezsdítette a várost, hatalmas építkezések kezdődtek, ekkor épült fel a Diadalív – amit a helyiek csak Kőkapunak hívnak –, és nyerte el a főtér barokk arculatát. A látogatás idején azonban valaki Mária Terézia előtt elkottyantotta, hogy a sebtében felépített Diadalív nem áll túl biztos lábakon. Sajdik képe azt a pillanatot ábrázolja, mikor a királynő hezitál, vajon biztonságos lenne-e átkelnie az építmény alatt, vagy sem. Egyik inasa mindenesetre a palást uszályán toporog, nehogy eszébe jusson a menetnek elindulni.

E humoros történelmi tabló is példája annak, hogy Sajdik szinte minden figuráját egyéniséggel ruházza fel; érdemes megfigyelni a tömegben bámészkodó változatos karaktereket. Sőt, nemcsak az emberek, az állatok is valódi jellemek: kedvencei talán a madarak, a kissé kövérkés, görbe lábú, tollas jószágok, az olykor behemót vagy éppen két lábon álldogáló, vigyorgó kutyák. Az állatok afféle aiszóposzi karakterek, hol főszereplőként, hol mellékszereplőként bukkannak fel a komplett történeteket sűrítő képeken.

– Sajdik technikája különleges, nehezen fejthető meg, hogy építi fel a kompozícióit: a portrérajzolásnál általában a tekintet kidolgozása a legutolsó mozzanat, Sajdik ezt készíti el legelőször. Ő maga is gyakran meséli, hogy semmit nem tud kétszer ugyanúgy lerajzolni. Képein ráadásul nincs egy egyenes vonal, és hiába keresnénk az alakjain anatómiai pontosságot. De nincs is szükség rá: ösztönös művész, aki a belső világából dolgozik, ezért is lesz minden műve annyira egyedi, annyira „sajdikos” – véli Michalik Judit.

Picúr, megvárhatlak?

Legismertebb munkái azonban mégiscsak a rajzfilmjei, e televízióban sugárzott meséken generációk nőttek fel. A hetvenes években ismerkedett meg Csukás István meseíróval, közös munkájuk eredményeképpen olyan karakterek születtek, mint Gombóc Artúr, Pop Pom, a Nagy Ho-ho-ho-horgász, a Bátor Tintanyúl vagy sokak nagy kedvence, a Főkukac, aki végső soron Sajdiknak köszönheti az életét. Csukás István meséjében a Főkukacot a Nagy Ho-ho-ho-horgász eredetileg a horgára tűzte volna, ám a rajzoló úgy vélte, hiba volna meggyilkolni szegény kukacot, inkább kapjon egy vastag derékövet, és azzal ugorjon fejest a vízbe. Michalik Judit tapasztalatai szerint Sajdik Ferenc rajzfilmes munkáit a kamaszok is legalább annyira szeretik, mint a kicsik. A rendhagyó irodalomórákon pillanatok alatt belefeledkeznek Pom Pom vagy Gombóc Artúr meséibe, ami talán a cseppet sem agresszív, esendőségükben szerethető, vidám karaktereknek köszönhető, és persze Csukás tüneményes történeteinek is.

Az életműben mindemellett a több mint háromszáz könyvillusztráció, megannyi reklámfilm – ki ne emlékezne a bontottcsirke-reklámra? – is jelentős részt foglal el.

Sajdik Petőfi számos művéhez, így többek között A helység kalapácsa című elbeszélő költeményhez is készített illusztrációkat. A rajzok hangulatukban, humorukat tekintve tökéletesen hozzák Petőfi tréfás mesélőkedvét. Ezek június 14-ig láthatók a Sajdik szerint Petőfi című időszaki kiállításon. A Petőfi-emlékévhez kapcsolódóan jelent meg tavaly a Vivát Petőfi! című kötet is, amely a költő kalandos életét, utazásait örökíti meg. Érdekes egybeesés, hogy abban a váci Pannónia Házban látható a kiállítás, amely egykor fogadóként működött, és ahol vándorszínészként maga Petőfi is megfordult – sőt, Vácon született az Anyám tyúkja című költeménye is.