Az ellen érdemes lázadni, ami ellehetetlenít a létezésben

– Az évekkel ezelőtt egy tehetségkutatóban megismert fiatal srác most a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson lépett fel és a NEK hírnök szerepét is elvállalta. Nagy utat jártál be, épp ezért megütötte a fülem, amikor úgy fogalmaztál egy alkalommal, hogy megtiszteltetés a hírnöki felkérés, de nem tartod méltónak magad hozzá. 

– A kijelentésem bizonyára abból fakad, ahogy önmagamhoz viszonyulok: menyire érzem magam a helyemen, mennyire sikerült valóra váltanom mindazt, amit elképzeltem és az életem mennyire képes példaként szolgálni másoknak. A válaszom az önmagam számára feltett kérdésre, miszerint tudnék-e a saját magam példája lenni, úgy érzem, nem. Amikor az X-faktorban szerepeltem, felállítottam magamnak egy célt, a hatodik helyig gondoltam, hogy eljuthatok, onnantól már nem tartottam érdemesnek magam rá, úgy éreztem a többiek jobbak. (Baricz Gergő végül harmadik helyen végzett – a szerk.) Akkor is és most is kettős érzések voltak bennem, mert tovább jutottam és magasabbra emeltek, mint ahova saját magam helyeztem.

– Milyennek gondolod akkor az ideális hírnököt, a katolikus világrendezvény küldötteit? 

– Kicsit távolabbról közelíteném meg ezt a kérdést, hogy érthetőbb legyek. Sajnos elfogadott és gyakorlatszerű a hagyományos és történelmi egyházak gyalázása. Mindenhonnan támadás éri, és ismerjük a három fő bűnét, amit folyamatosan felhoznak ellene: az inkvizíció, a keresztes háború és „pedofil papok”. Filmek, sorozatok, vígjátékok szólnak a katolikus egyház kifigurázásáról, lejáratásáról, ami tökéletesen elfogadott és eltűrt. Szerintem meg nem trendi, nem cool, nem vagány, sokkal inkább ciki. A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus arról is szólt, hogy a mai világban a keresztény egyház hogyan tud helytállni, példát mutatni, és nemcsak a hívei felé megmutatni erejét, közösségét, hanem bátorítani az embereket, fiatalokat, hogy nincs mitől félni, bátran lehet hozzánk csatlakozni és felvállalni a hitünket. Ennek fényében olyan ember kell hogy odaálljon a hírnökszerepre, aki önmagában erős, gyakorolja a hitét, hitelesen közvetíti és az emberek ténylegesen látják benne a jót. Olyan személyiség, akikre kíváncsiak, mindenki figyel a szavaira. Nekem így állt nagyjából össze a fejemben ez a szerepkör és ehhez képest tartottam magam méltatlannak.

– Saját mércéd szerint, akkor még nem tartasz ott…

– Javuló tendenciát mutatok, folyamatosan fejlődöm és céltudatosabb lettem. Jobban örültem volna, ha akkor talál meg a felkérés, amikor azt érzem, mindez megvalósult, akkor igazán büszke lehettem volna. Félreértés ne essék, igazán megtisztelő volt a felkérés és örülök, hogy elvállaltam, csak egy kis kettősség van bennem. Annak még jobban örültem, hogy láttam, a szüleimet mennyire boldoggá tettem ezzel. 

– Köztudott rólad, hogy a családod és szélesebb rokonságod révén is a katolikus vallás fontos szerepet tölt be az életedben, mélyen benned gyökerezik. A kétségeidben nem játszott szerepet esetleg az is, hogy rockzenészként  vállalsz küldetést egy katolikus eseményen? Láthattuk, Tóth Gabira milyen mennyiségű gyűlölet és negatív kommentáradat zúdult, amiért vállalta a fellépést és bevallotta, hogy vallásos. 

– Gyerekkorom óta AC/DC-t éneklek és imádom. Meghatározó az életemben, ahogy az a kultúra is, amit örököltem. Úgy nagy általánosságban megfogalmazva, egy felsőbbrendű hatalommal a katolikus valláson keresztül tartom a kapcsolatot. Ha spirituálisan nézem, életem szellemi oldalának szervizeit, javításait, fejlődését a katolikus vallás nyelvén érem el. Mindezt felvállalni számomra természetes. És azért is szeretem magam vállalni benne, mert tudom azt is, hogy manapság megbotránkoztató. Konzervatívként könnyebb lázadónak lenni, és a lázadás jó asztala a rockzene.

– Az igazi lázadás a vallásos rockzenész? A művészvilágban soha nem érezted, hogy hátrányodra válhat a hited, és „kifizetődőbb” nem felvállalni?  

– Ez mindig beleütközik egy olyan próbatételbe: ha egy olyan társaságban vagyok, ahol épp az érdekeimet próbálom képviselni, de látom a másik gondolkodásmódján, mennyire visszatetsző, és közben édesanyám felhív telefonon, akkor hótziher, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” fogok köszönni. Megmérettetésnek szerintem éppen elég. De nem emlékszem olyan helyzetre, hogy ezt az énemet el kellett volna rejtenem vagy megtagadnom, nem is tenném… Isten látja lelkem, sose gondoltam, hogy ezért kieshetek körökből. Úgy érzem, sokkal jobban megjutalmazott a Jóisten, mint érdemeltem volna.

– Érdekes kettősség az életed. NEK hírnökként mégis Koppány bőrébe bújtál egy csak erdélyi szereplőkkel bemutatott István, a király rockoperában. Több helyütt is kijelentetted, István szerepét nem vállaltad volna.

– Lezárhatnám annyival is, hogy zeneileg közelebb áll hozzám a másik karakter. Kifejezetten a saját szemszögemből nézve és kizárólag a darab alapján, mindig vonzóbbak voltak Koppány értékei. Adott két tábor, az egyik oldalon egy olyan kemény férfit látsz, aki bátran, határozottan kiáll, meghozza a döntését, hiába próbálja egy szelíd és gyengéd nő – a lánya – visszahúzni. Ezzel szemben, mit látsz a másik hatalomnál? Egy bizonytalan férfit, akit egy erős asszony – az anyja – irányít. Hiába mondja a darab végén, hogy Veled Uram, de Nélküled, mégsem ő győz. Koppány sokkal lázadóbb természet.

– Érdekes az István-képed… 

– Persze, mert lehet, hogy valójában én is ilyen vagyok, de nem akarok István lenni!

– Tehát kemény, harcos, megalkuvást nem ismerő férfi lennél, aki jár a helyesnek vélt úton és nem lehet eltántorítani?

– Tudom, hogy nem vagyok ilyen. Megvan a képem önmagamról, és ahhoz, hogy egyensúlyba hozzam, inkább azt a példát próbálom követni, amit becsülök valamiért. Ilyen farkasok közé vetett már az élet, hiszen dolgoztam Tátrai Tiborral és Isten nyugtassa, Póka Egonnal is (a reGeneráció nevű formációban együtt zenéltek). Teljesen más fából faragták őket, mint engem, mindig is csodálattal néztem az erős személyiségüket. Csak figyeltem, hogy ezek a farkasok hogyan harapnak és üvöltenek. Példaértékűek voltak. Miközben én egy finom rezgő nyárfalevélnek éreztem magam, amikor megjelentek a közelemben ilyen erős személyiségek. Talán így érthető, miért akartam inkább Koppányt megszemélyesíteni.

– Ha már a lázadó Koppány, napjainkban miért érdemes lázadni? 

– Az ellen érdemes lázadni, ami ellehetetlenít a létezésben. Érezhetően megosztott az országunk, a nemzetünk és az egész világ körülöttünk. Van egy olyan oldal, ami valamilyen ideológia nevében erőszakosabban dominálni, érvényesülni akar egy másik oldal felett, és közben észre sem veszi, hogy amivel vádolja a másik tábort, azt ő követi el. A másik álláspont vagy oldal esetében úgy látom, ha képes lenne teljes egészében a fő értékeire, örökségére hagyatkozni, azzal annyira felvértezné magát, hogy nem veszélyeztetné semmilyen újfajta fenyegetettség és ideológia. Sajnos azt látom, képtelen szeretettel, bátran, a másikat nem minősítve kiállni az érétkei mellett. Ha az ember rögtön lezár és kirekeszt valakit és ezt kiterjeszti minden síkjára az együttélésnek, az nem példaértékű. Példára meg szükség lenne, de láthatóan ez a legnehezebb feladat.

– Művészként mi a te harcnemed, harcmodorod? 

– A két tábor között próbálok mindenképp létezni, nem azért, hogy pártatlan legyek, hanem közelíteném egyiket a másik felé. Én híd szeretnék lenni. 

– Az életünk része a cancel culture vagyis az eltörléskultúra. A szavainknak, megnyilvánulásainknak hatalmas súlya van, bármit mondasz felhasználható melletted és ellened is. Egy művész, szövegíró, dalszerző mennyire van nehéz helyzetben? Leírhatod, kimondhatod a gondolataidat, önmagad maradhatsz? 

– Na, itt van az, hogy nem árt, ha az ember kicsit átgondolja a mondandóját. Nem félelemből, hanem azért, hogy milyen értéket képvisel, mit szeretne kifejezni, mit próbál közvetíteni a krisztusi tanításból. Az ember bizonyára nem tud olyan szavakat kiejteni a száján, amibe bele lehetne verni a csákányt, hogy megmásszák vele a hegyet a többiek. A szenzációhajhász kijelentésekkel meg azt érik el, hogy próbál lépkedni az ember, de nincs valójában megválasztva a lépcsőfok. A kommunikációnk arról szól, hogy ha az egyik lő, a másik még nagyobb fegyverrel lőjön vissza. Ha a mondandónk alapját ténylegesen az aggodalom, a féltés és a szeretet határozná meg, akkor a cancel culture nem tudna működni és győzelmet aratni, vagy csak vért izzadva. Persze tudom, hogy amilyen egyszerűen hangzik, annyira nehéz, hogy az ember mélyen megkeresse önmagában, amit céljának érez, kiálljon mellette és ennek megtalálja a megnyilvánulási formáját. Esetleg kérjen hozzá segítséget, erőt, nyissa ki a fülét, figyeljen a környezetére. Nem hiszek a szenzációhajhász kijelentésekben, van mindkét oldalon nagyon sok, de sosem vezetett jóra, mindig olaj volt a tűzre. 

– Igen, de ahhoz, hogy az ember hallassa a hangját ebben a nagy zajban, hangosabban is kiabál, ez vezethet a szenzációhajhász kijelentésekhez is. 

– Pont ez a legnagyobb tévedés. Fordítsuk le ezt a zajt a zenekultúrára. Ha folyamatosan egy bizonyos együttes dalait hallod a rádióban, ömlik rád a különböző platformokon, attól még nem jelenti azt, hogy otthon is ezt fogod hallgatni. Főleg ha nem is tetszik. Az információáramlásra ugyanez igaz. Lehet, sokkal könnyebben tudok egy másik gondolkodású emberre figyelni, hogy nem lövi el a lehetőségeit azzal, hogy nagyot mondjon, nagyot szóljon.

– Néha nem megy el a kedved az alkotástól, attól, hogy közöljél gondolatokat az emberek felé? Hiszel abban, hogy a szavaid esetleg gondolatokat ébresszenek, változást érjenek el? 

– Régebben voltak olyan tévképzeteim, amikor azt gondoltam, ha mondasz valami igazán nagyot, értékeset, megváltoztatod a világot vagy elérsz valamit. Most már úgy látom, jobb, ha mindenki teszi a dolgát, a farkas üvöltsön, a tyúk kotkodáljon. Ha sokan kotkodálnak az egyszerre, az csak hangzavart okoz. Ha valaki azt gondolja, egyedül messiás lehet, akkor téved. A forradalmárok is azért tudtak forradalmárok lenni, mert egy éppen aktuális közhangulat nevében tudtak megszólalni. Egy fecske nem csinál nyarat, csüggedni azon, hogy valami hat vagy sem, nem szabad.

– Szereted a rögösebb utat járni? Az X-faktor olyan hírnevet, népszerűséget hozott, amit ha meglovagolsz, talán könnyebben jutsz előre, mondjuk lehet, hogy szerepelned kéne a különböző celebműsorokban, de a zenéd többekhez eljut ezáltal. Külső szemlélőként úgy tűnik, te nem kérted a kulcsot az ajtókhoz, hanem inkább másik utat választottál. 

– Ha olyan a személyiségem és úgy vagyok összegyúrva, akkor elfogadom az általad vázolt utat és a kulcsokat. De nem volt próbatétel, nem kellett nehéz döntés előtt állnom és őrlődnöm, merre is menjek. Ha próbáltam volna, akkor sem tudok olyan úton járni, ami nem én vagyok. 

– Helyette Kőbányai Zenei Stúdió, ahol tanultál és tanítasz. Korábban említetted a karizmatikus Tátrai-Póka kettőst. Mi tanultál tőlük az életre, világosabbá vált, milyen úton haladj tovább? Póka Egon már nincs köztünk, mit vinnél tovább az az ő személyiségéből, tanításából? 

– Mindig megpróbáltam finomkodni, szerethetőbbé válni, tőlük megtanultam tököt növeszteni. Létrehoztak egy fundamentumot, közösséget tudtak éltetni és építeni. Minden diák, aki tőlük kijött, megkapta az útravalót és a feladatát. Elérték, hogy rengeteg jó zenész szétszórta a jó zenét az országban. Az én feladatom a jó zene adása, nem kötök kompromisszumot az igénytelenséggel.