Az ember ráébred valamire

– A következő évadban is repertoáron marad a nagy sikerrel játszott A Mester és Margarita, amelyben Woland professzort alakítja, ugyanakkor friss élmény a nemrég bemutatott Bakkhánsnők Dionüszoszának szerepe, míg novemberben a világirodalom szintén egyik izgalmas, összetett karakterét, Moliére Don Juanját alakítja. Nem éppen pozitív hősök: mi érdekli ezekben a figurákban?

– Nagyon más a Wolandéhoz vagy a Dionüszoszéhoz hasonló transzcendens figurákat játszani, mint hús-vér embereket megszemélyesíteni. Nem feltétlenül találunk bennük olyasféle kiindulási pontokat, mint egy emberi alak megformálásánál. Ha Woland professzor, vagyis a sátán figurájával kapcsolatban végigfutunk a Sztanyiszlavszkij-féle kérdéseken, arra keresve a választ például, hogy ki vagyok, mit akarok, miért akarom, akkor e kérdéseket az emberi létezésből lehetetlen megválaszolni. Csak találgatni lehet, ami pedig már inkább a filozófia és a vallás területét érinti. Hiszen az ördög mindent akar, mindent lát és mindent hall, és talán öröktől fogva létezik: a színésztől ez a felütés egészen másfajta megközelítést igényel.

– És ilyen esetben miből lehet építkezni?

– Na ez az! Nem egyszerű. Ezért igyekszem a regénnyel kapcsolatban a lehető legtöbb információt megszerezni, utánamenni, utánaolvasni. Egyébként nagyon élvezem a felkészülést és a próbák időszakát, élvezem, hogy e szerepek legmélyére áshatok. Hiszek a transzcendens világ létezésében, és azt is tudom, hogy sokan elutasítják, mert úgy vélik, nincs kézzelfogható bizonyíték rá. Sokat beszélgettünk erről A Mester és Margarita kapcsán, hogy pontosan ez az ördög célja is: elhitetni az emberrel, hogy nem létezik. Olyan, mint a jó betörő, aki a házadba oson, és te nyugodtan alszol, mert azt hiszed, biztonságban vagy. Az ördög éppen ilyen. Azt akarja, hogy azt hidd, ő nem létezik. És ha ezt elfogadod, máris kész manipulálni. Ám ha hiszel benne, automatikusan elfogadod a másik világ létjogosultságát is: a gonosz ellenpontját, azaz a legfőbb jót.

– Pedig éppen Woland mondja ki:  „Jézus igenis létezett, és punktum.”

– Igen ám, de ehhez meg kell vizsgálni az alaphelyzetet. A regényből kiderül, hogy olyannyira nagy volt az emberekben a hitetlenség abban a politikai rendszerben, hogy az már a gonosznak is sok volt, ezért úgy döntött, meglátogatja Moszkvát, hogy rendet tegyen. És a szándék zöld utat kap, mivel a regényben a transzcendens világ másik pólusa felől nem érkezik ellentámadás. A kiindulási pont tehát valami ilyesmi lehet: ha a legfőbb hatalom létezését negálják, az az ördög létezését is megkérdőjelezi. Ezért is vághatja Woland Berlioz és Ivan szemébe: márpedig Jézus igenis létezett. Persze ez így kissé profánnak hangozhat, de a színész számára muszáj lefordítani és kézzelfoghatóvá tenni a darab alaphelyzetét, a szereplők motivációit, szándékait, hogy tudjon mihez kapcsolódni, mert csak ezek megértésével lesz játszható a figura. Hiszen nem tudjuk, hogy Woland hány éves, nem tudjuk, mit élt meg és mit látott: valószínűleg mindent. És ezt a mindent kell éreztetni a színpadon.

– Talán ezért is kapják meg ezt a szerepet általában idősebb színészek, mert élettapasztalatuk okán is képesek éreztetni a karakter mélységeit. Popovszki azonban fiatal emberre bízta: mi segített abban, hogy ilyen széles spektrumát képes legyen megragadni a figurának?

– Így harminc felé közeledve teszi fel magának az ember komolyabban azokat a kérdéseket, amelyek a darabban is megfogalmazódnak. Nyilván húsz évvel később megint másképp nyúlnék a szerephez. Alekszandar ugyanakkor azt akarta, hogy mindent mutassunk meg: a sátánt mint fájó térdű, fáradt öreget, de azt is, hogy felveszi a brókerjelmezt, kisétál az utcára, és ő a király. Ezek a transzcendens figurák nagyon széles skálán mozognak, ezért Alekszandar arra kért minket, hogy határok között persze, de improvizáljunk, ami még jobban kinyitja a figurát. Ő arra is kíváncsi volt, hogy én mint színész mit gondolok a figuráról, no nem úgy, hogy leülünk és megbeszéljünk, hanem kérte, mutassam meg, hogyan csinálnám.

– Kollégái közül többen Vidnyánszky Attila osztályában végeztek a kaposvári egyetemen. Számít az improvizációs részeknél, hogy jól ismerik egymást?

– Egy interjú kapcsán beszélgettünk erről Berettyán Sanyival, hogy tényleg annyira ismerjük már egymást, hogy pontosan tudjuk, a másik mikor fogja elfelejteni a szövegét. A próbafolyamatok alatt is sok mindent láttunk már a másiktól, és ha képesek vagyunk újat mutatni egy szerepben, egy új hangszínt, új megszólalást, az az egész csapatnak öröm. Vidnyánszky Attila arra tanított minket, hogy sose akarjunk egymás fölé kerekedni: ha ugyanis a társaid fölé akarsz kerülni, az mindenki számára lefelé irányuló nyomást feltételez, ellenkező esetben pedig felfelé indul az egész csapat. Az egyetemi felvételinél is erre figyelmeztetett, hogy ne egyedül küzdjünk, hanem egymás hátán másszunk be az osztályba. Ez a mondat pedig belém égett, mert valójában ez a csapatmunka.

– Wolandhoz hasonló sötét figura Dionüszosz a Theodorosz Terzopulosz rendezte Euripidész-tragédiában, a Bakkhánsnőkben. Nincs az a veszély, hogy legbelül összecsúsznak ezek a szerepek?

– Persze nagyon kell erre figyelni. Fontos, hogy legyen közöttük differencia, hiszen e figurákat hasonló eszközökkel építi fel magában az ember: az alapgondolat, az eszközök hasonlóak. De nem lehetnek mégsem ugyanolyanok. Persze egészen más az út, ahogyan az ember eljut a szerep lényegéig. Dionüszosz is egy isteni lény, ám eredendően nem bűnös. A fennálló társadalmi rendszer szemében követ el bűnt, mert gyilkosságba hajszolja a bakkhánsnőket, az egyik asszonnyal megöleti a saját fiát. Közvetett gyilkosság történik, így felvetődik a kérdés, mégis mi számít gyilkosságnak? Csupán az, ha saját kezemmel ölök meg egy embert, vagy az is, ha tudnék éppen segíteni annak, aki a szakadék szélén egyensúlyoz, de mégsem teszem? Márpedig ez is döntés.

– A Mester és Margarita kapcsán szóba kerültek a harmincas évek Moszkvájában elharapódzó alamuszi bűnök és a hitetlenség. Nem adódik párhuzam a mai világgal?

– A cirkuszi jelenetben hangzik el Woland szájából: „Moszkvában az emberek nagyon megváltoztak.” A bál előtt pedig odaadja Margaritának a földgömböt, rámutat egy pontra, és azt mondja: „Bármit meg tudok tenni. A Földnek ezen a pontján most például háború lesz.” Az orosz–ukrán háború kitörése óta egészen másképp csengenek ezek a mondatok.

– Don Juan milyen figurának ígérkezik? Beszélgettek már a készülő darabról?

– Úgy tudom, hogy Alekszandar nem éppen egy általános, ki ha nem én típusú Don Juant akar majd láttatni a színpadon, sokkal inkább fausti mélységeket, ami egyáltalán nem áll távol azoktól a transzcendens figuráktól, akikről korábban beszélgettünk. Miközben Don Juan egy ember, akit főként bűn és erény kérdései foglalkoztatnak. Persze vannak Don Juan-képek a fejemben, legutóbb például a MITEM-fesztiválon láttam a bolgár rendező, Alekszandar Morfov Don Juanját, ami zseniális volt, tele gyönyörű mozgással, nagyon jó improvizatív részekkel, modern volt és elegáns, a főhős néhol kifejezetten gizda volt – sokféleképpen lehet láttatni ezt a figurát, sokféle árnyalattal. Ahogyan ismerem Alekszandar Popovszkit, ebben a szerepben is széles skálát akar majd felvonultatni: nagyon kíváncsi vagyok, hogy végül milyen lesz.

– Hány szerepet bír el egy színész párhuzamosan?

– Kevés előadást vettünk le az elmúlt években a repertoárról, így egy hónapban két tucatot játszunk, és majdnem annyifélét. Vagyis nem egy viszonylag szűk repertoárból játszunk sokat, mint a színházak általában, hanem sokféle darabunk van, amikből egy hónapban csak két-három előadás megy le.

– Vagyis több mint egy tucat szerepe is futhat párhuzamosan. Ez azért igénybe veszi az embert szellemileg, érzelmileg is.

– Inkább azt mondanám, hogy ez másfajta igénybevétel, mint amikor rommá játszanak egy-két előadást, és minden este ugyanabban a szerepben lép az ember színpadra. Vannak könnyebb időszakok, például amikor egy régebbi előadást előveszünk: most próbáltuk a János vitézt, amit Vidnyánszky Attila nyolc évvel ezelőtt állított színpadra az egyetemi osztályunkkal, ezt a darabot bőven százötven előadás felett játszottuk. Ám előfordulhat olyan összeállítás is, amikor hétfőn a Bakkhánsnőkben, kedden A Mester és Margaritában játszom – az már kicsit izzasztóbb.

– Van, hogy úgy érzi, készen van egy szerep?

– Nem, mert az ember mindig ráébred valamire. Ahogy legutóbb történt, mikor a barátaimmal beszélgettem, és egyiküknek eszébe jutott, hogy olvasta valahol, Woland az ősi pogány germán istenség, Wotan nevéből eredeztethető. És ez a fél mondat elég volt ahhoz, hogy utánanézzek a dolognak, ami segített egy apró részletet helyretenni magamban. Minden szerep töprengést is jelent, hiába van a próbafolyamat végére már minden a helyén. Tulajdonképpen addig változik, formálódik egy szerep, míg le nem kerül a repertoárról. Vagyis mindvégig.