Az éneklés felszabadít

– Lehet szabályszerűség abban, hogy bizonyos alakításokat mikor vállal el az ember?

– Tulajdonképpen igen, hiszen fiatalon könnyedebb a hangunk. A pályám elején főleg barokk darabokat énekeltem, aztán jöttek a korai Verdi- és Mozart-művek, és most tartok Wagnernél. Azt mondják, ha az ember elkezdi Wagnert, utána már nehéz visszalépni a könnyedebb szerepekhez. És ebben van némi igazság, hiszen negyven felett elnehezülhet a test, a hang érettebbé válik, ami jót tesz egy Wagner-szerepnek, ám árthat a többinek – szerencsére én ez utóbbit nem tapasztaltam. Bizonyos szerepeket egy adott életkorban lehet csak elénekelni, egyszerűen akkor áll rá készen az ember hangja – egy idő előtt vállalt szerep akár kárt is tehet benne.

– A véletlen sodorta erre a pályára, vagy már gyerekként érezte, hogy a színpad lesz a sorsa?

– Az óvodás képeimet elnézve, azt hiszem, korán megvolt bennem a késztetés: a fotókon mindenki egy irányba néz, én csákóval a fejemen egészen másfelé. Talán ezért is alakult úgy, ha énekelni kellett, rám osztották a szólót. Persze tudták, hogy szeretem a zenét, édesanyámnak kitűnő hallása volt, tanítónőként furulyaszakkört vezetett, otthon pedig mindig énekelt velünk. Később, a főiskolán zenepedagógiából azt tanultam, hogy minden csecsemő egyformán jó hallással születik, ám hogy ez a készsége megmarad-e, azon múlik, hogy kisgyerekként kijavítják-e, ha netán félreénekel vagy sem. Persze ez így sarkítva nem biztos, hogy igaz, de a hallás csiszolható, fejleszthető. Az énekhang viszont születési adottság: a rezonáns üregeken és a hangszalagok hosszán múlik. Középiskolában ének–zene tagozatra jártam, jó fejem volt, jól is tanultam, ám ahogyan elkezdtem kamaszodni, eltűnt belőlem a kitartás. Semmi sem kötött le az igazán, csak a zene: amióta az eszemet tudom, az éneklés mindig felszabadító érzéssel töltött el.

– A Zeneakadémián Bende Zsolt és Gulyás Dénes osztályában végzett. Mennyire volt meghatározó a mester és tanítvány viszony?

– Nagyon fiatalon, tizenkilenc évesen kerültem az akkor még Zeneművészeti Főiskolára, és a legfiatalabb operaénekesként végeztem. Nem voltam egyszerű eset: taníthatatlan voltam és önfejű, nagyon sok tanácsot nem fogadtam meg – azért utólag nem mindegyiket bánom. Azt hiszem, talán harmincéves korom körül kezdtem igazán komolyan venni a pályát, addig csak szerettem énekelni. Ókovács Szilveszter sokszor emlegeti – egy évig szobatársak voltunk a kollégiumban –, olyan link voltam, hogy a fal adta a másikat, aggódtak is, hogy mi lesz így velem. Bende Zsolt sokszor legyintett, kölyök még, majd benő a feje lágya, Gulyás Dénes kicsit szigorúbban fogott, ennek ellenére mindkettőjükkel jó volt a kapcsolatom, sokat köszönhetek nekik. Rozsos István a konzervatóriumban tanított, vele a mai napig szoros barátságban vagyunk, jó pár évvel ezelőtt ő is átvehette a Székely Mihály-emlékplakettet – többek között ezért is örültem annyira a díjnak. Mégis úgy gondolom, a túlságosan erős mester-tanítvány kötődés nem szerencsés, hiszen az operaénekesé magányos hivatás, egyedül kell érvényesülnie. Pályám során ugyanakkor találkoztam fantasztikus művészekkel, akik nagy hatással voltak rám. A próza-, tánc- és operatagozattal is rendelkező szegedi Nemzeti Színházban tizenegy évadot töltöttem, rengeteget tanultam az idősebbektől: említhetném Király Levente Kossuth-díjas színművészt, akihez bármikor fordulhattam kérdéssel, ha netán egy darabban prózai feladataim is akadtak. A színészházban laktam, a művészkollégákkal rengeteg alkalmunk nyílt a beszélgetésre, és mindig a színházról – ezek pótolhatatlan élmények. Ezért sem szerencsés, hogy megszűntek a vidéki operatagozatok, hiszen így egy mai pályakezdő elesik ezektől a lehetőségektől.

– Huszonöt éve énekel: ebben az életkorban van a basszista a csúcson?

– Mondhatom kissé szerénytelenül, hogy igen, negyvenéves korunk körül érünk a pálya zenitjére. Vannak ritka kivételek, például a nagyszerű Kováts Kolos, aki huszonegy évesen már a csúcson volt, és évtizedeken keresztül tartotta azt a szintet. Ez teljesen egyénfüggő, mint ahogy az is, mikor lesz a legzamatosabb egy bor, vagy melyik életkorban legszebb egy nő. Ha valaki jó fizikai állapotban van, akár hatvanéves koráig is énekelheti a legizgalmasabb, legtechnikásabb szerepeket. Azt nehéz belátni, ha még nem állunk készen egy szerepre. Fiatalon többször felajánlották nekem a Szöktetés a szerájból Ozminjának szerepét, de négyszer adtam vissza, mert úgy éreztem, várnom kell még vele. És adódott lehetőség arra, hogy Ozmint és Hagent paralel énekeljem, Mozart és Wagner azonban olyannyira eltérő technikát kíván, hogy szakmaiatlan döntés lett volna a kettőt egyszerre elvállalnom. Egyébként azt hittem, Az istenek alkonyát sosem fogom elénekelni, ám két éve megkaptam a felkérést. Eleinte húzódoztam, aztán ráálltam, és jött a meglepetés: szinte pofon csapott a szerep, úgy éreztem, mintha rám szabták volna.

– Nagyon sűrű az évada: decemberig Az istenek alkonyában, A walkürben, a Toscában, a Háború és békében is színpadra lép. Ilyen pörgés után jó vagy rossz, ha eljön a pihenés ideje?

– Ami azt illeti, nehezen áll le az ember. Az egészséget, a jó fizikumot sportolással könnyű fenntartani – nagyon sokat biciklizek –, skálázással a hangot is karban lehet tartani, ám az előadás alatt az énekest akár háromszor-négyszer is elöntő adrenalinlöket nagyon tud hiányozni. Szokták mondani, ehhez a pályához jó idegrendszer kell és erős fizikum. Mikor megkérdezték Molnár Andrástól – neves Wagner-tenorista –, hogyan bírja erőnléttel, koncentrációval a hosszú Wagner-előadásokat, azt felelete: először is meg kell tanulni a szerepet, aztán kényelmes cipőt kell húzni hozzá. Vagyis sokkal egyszerűbbek a dolgok, mint amilyennek tűnnek. Én nem vagyok izgulós alkat, a hosszabb leállás után azonban nekem is nehéz visszaszokni a pörgésbe. Az évek múlásával pedig egyre inkább azt veszem észre magamon, hogy alaposabban tanulok, igyekszem maximálisan bebiztosítani magam.

– Egy-egy ilyen operaházi leállásban vállal felkéréseket akár más műfajból is?

– Ha adódik, akkor persze. A Jézus Krisztus Szupersztárban Kajafást olyan elődök után énekeltem a Madách Színházban, mint Gregor József, Hantos Balázs, Szvétek László. Ez a szerep extramély hangfekvést igényel, a színészek nem tudják megoldani – én pedig mindig örömmel megyek, ha hívnak. Nagy kedvencem Molokov az ABBA szerzőpárosának Sakk című musicaljéből – igényes és technikás zenei anyag, kár, hogy ritkán játsszák a színházak. Az oratóriumok esetén fontos, hogy addig milyen darabokat énekelt el az ember. Bach Magnificatját ma is megoldanám, ám a H-moll misét már nem vállalnám el. Ehhez a darabhoz nehézkes már a hangom, nem tudok úgy kolorálni, mint régen. Cserébe viszont túléneklem az egész Wagner-zenekart, ha arról van szó.

– Van emlékezetes szerepe, például mert túlságosan megviselte az alakítás, vagy mert minden pillanata örömet hozott?

– Bartók Kékszakállúját szeretem, de valahogy ez a szerep mindig egy magánéleti válság kellős közepén talált meg, és minden alkalommal annyira megviselt, hogy egymás utáni napokon lelki okok miatt képtelen lettem volna elénekelni. Fiatalon nagy szerepálmom volt Muszorgszkij Borisz Godunovja, de ha nem jön szembe ez a lehetőség az életben, azt sem bánom, hiszen sok olyan szerepet alakíthattam, amikről korábban nem gondoltam, hogy elénekelhetem. Mostanában azzal viccelődünk, hogy én vagyok a gyilkos a házban. Az utóbbi időben ha valakivel ki kell szúrni, meg kell átkozni, vagy meg kell ölni, engem hívnak: a Rigolettóban én játszom Sparafucilét, a bérgyilkost, Az istenek alkonyában pedig megölöm Siegfriedet és Gunthert. De a viccet félretéve, az örömöt minden egyes pillanatban, még az ilyesfajta öldöklős szerepekben is meg lehet találni, nem véletlen, hogy úgy tartják, a színpadi játék adrenalinvadászat: egész egyszerűen függővé lehet válni tőle. Az éneklés során olyan hatalmas boldogsághormon szabadul fel az emberben, hogy akár a félhalott állapotból is újjászületik a színpadon. Szerencsésnek tartom magam abban is, hogy az alkatom harmonizál a hangommal, ami nem is olyan gyakori együttállás. Azt pedig, hogy a szerelmem, a hobbim egyben a hivatásom is, életem egyik legnagyobb ajándékának tartom.