Az érmék bűvöletében

– Gyermekkorában szinte mindenki gyűjt valamit, ám sokkal kevesebben vannak azok, akiknél ez a szenvedély végigkíséri az egész életüket. Ráadásul önnek nemcsak érme-, de festészeti és iparművészeti gyűjteménye is jelentős. Öné a talán legjelentősebb, fő művekből álló modern magyar festészeti gyűjtemény, garasgyűjteményét 1989-ben a Magyar Nemzeti Bank vásárolta meg, az 1848–1849-es magyar szabadságharc tárgyaiból pedig 1998-ban tartott árverést. Mikor vált a gyermekkori gyűjtés életre szóló szenvedéllyé?

– Mint a korosztályomból sokan, én is a bélyeggyűjtéssel kezdtem tizenegy éves koromban. Édesapám finanszírozta havi 200 forinttal, és 1965-től a római olimpiáig visszamenőleg próbáltam összeszedni a magyar bélyegeket. Persze az árusoknál nemcsak magyar, de mindenféle külföldi bélyeg is volt, köztük az az egy frank névértékű Chagall–Sartre francia bélyegpár, ami nagyon megtetszett. Akkor még nem tudtam megmondani, miért, ma már igen: nem feltétlenül a bélyeg, hanem a rajta látható festmény fogott meg. Amikor azonban meghallottam a 400 forintos árát, megfagyott ereimben a vér, még csak megemlíteni sem mertem apámnak. De mivel nagyon vágytam rá, rendszeresen visszajártam, nézegettem. Az öreg eladó megszánt és azt mondta, odaadja, ha hozok cserébe régi pénzeket, az biztosan van otthon. Persze nem volt, de nem adtam fel. Ismerőseim körében és az iskolában elhintettem, hogy régi pénzre van szükségem. Aztán egyszer csak elkezdtek hozni nekem. Amikor már összegyűlt egy szép nagy kupaccal, bementem a boltba, kiborítottam a zsebeimet. Az öreg ránézett, kettőt kivett jobbról, hármat balról, egyet a tetejéről, besöpörte, és a kezembe adta a bélyeget. Emlékszem, alig tértem magamhoz! Nem sokkal utána pedig jött az ezüstláz. Éppen edzésre mentem, amikor a villamosról láttam, hogy a körúton hosszú sorok állnak az Óra-Ékszer előtt. Leszálltam és figyeltem, ahogy mindenki viszi beadni az ezüstjét, három forintot adtak grammjáért. Odacsapódtam a nepperekhez, és valahogyan én is kimazsoláztam egy Ferenc József kétforintost. Akkor nem tudtam, micsoda, de megvettem ezüstáron. Utána az egyik srác meghívott, és bementem pénteken este a klubba, ahol megmutattam a szerzeményemet. Először valaki ígért érte 250 forintot. Mutatom egy másiknak, az ígért 300-at. Végül eladtam.

– Ettől kezdve vált tudatossá a gyűjtés?

– Tulajdonképpen igen. Rendszeresen jártam a klubba, ahol árveréseket is tartottak. Így sok mindent megismertem, és elkezdtem gyűjteni az Árpád-házi pénzeket.

– Mitől válik értékessé egy érme, mire kell különösen figyelni, ha valaki belefog a gyűjtésbe? Mennyire fontos például az esztétikum, a művészi kidolgozás?

– Az esztétikai tartalom ma már a legkevésbé sem nyom a latban árazáskor, tudniillik mindegyik változó módon szép. Mint ahogyan az sem érdekel az égvilágon senkit, hogy az adott a darab 50 vagy éppen 2500 éves-e. Annál inkább számít a ritkaság, vagyis hogy mennyi fordul elő belőle a piacon, ezzel összefüggésben pedig hogy mekkora a gyűjtőtábor. Minél többen keresik, annál jobban felverik az árat. És persze nagyon fontos a tartás, vagyis az érme állapota, merthogy a minősítés függvényében tíz-, de akár hússzoros árak is keletkezhetnek egy gyengébb megtartású és egy kifogástalan darab között. Nincs kompromisszum. Ha valamire azt mondjuk, hogy „fleur de coin”, vagyis olyan állapotú, mintha éppen a verőtőről esett volna le, az kell. Szinte bármi áron. Ami pedig a használattól megkopott, netalántán hibás, ennek a töredék árát érheti csak el.

– Már említettük, hogy az érme mellett jelentős festészeti gyűjteménye is van. Lehet-e párhuzamot vonni a két terület között? Befektetési szempontból melyik a biztosabb?

– Magamon kívül ismerek néhány embert, aki érmét és festményt is gyűjt, de egyébként nagyon nehéz a két műfajt összehasonlítani. Esztétikailag talán érdemes. Ha munka után hazamegyek, és meglátom a falon a festményeket, az lelket megnyugtató, felemelő érzés. Miközben arra, hogy az általam megvásárolt kép tíz-húsz-harminc év múlva többet is ér majd, nincs garancia, mégpedig azért, mert minden kornak megvan a maga festészeti divatja. Emlékszem, fiatal koromban Vaszaryval és Rippl-Rónaival összehasonlítva Glatz Oszkár nagyon jó név volt, egy komoly képéért negyven-ötvenezer forintot is adtak a gyűjtők. De említhetem Nagy Istvánt vagy Molnár Józsefet, sőt, akár az egész XIX. századot is, ami úgy tűnik, mára kiment a divatból, senki nem akar ebből a korból vásárolni. Illetve azzal sem árt tisztában lenni, ha beülünk egy aukcióra, és többszörös kikiáltási áron megvásároljuk az adott képet, mert elképzeltük a karácsonyfa alá, nem biztos, hogy az érte kifizetett ár belátható időn belül utoléri magát, lehet, hogy nyolc-tíz évet is kell várnunk, hogy egyáltalán a pénzünknél legyünk. Az érmének viszont megvan az az előnye, ha pénzre van szükségünk, azonnal pénzzé tehető, ráadásul úgy, hogy veszteni biztosan nem fogunk rajta. Ennél jobb befektetést ma nem tudok.

– Mindeközben mire kell figyelnünk, milyen buktatói lehetnek?

– A numizmatika, de a festmények esetében is igaz, hogy nagyon oda kell figyelnünk, hol és mit vásárolunk. Különösen, ha nem nagy aukciókon és aukciósházaktól, hanem internetes árverési oldalakról szerezzük be az egyes tárgyainkat. Lehet, hogy a gyűjtő első pillanatban azt gondolja, milyen jól járt, hiszen az aukciósház árának hatvan-hetven százalékáért meg tudta szerezni az adott tételt, pedig nem. A numizmatikánál a legnagyobb gond, ha valaki hamisat vásárol. Az, hogy biztonsággal el tudjuk dönteni az érme valódiságát, nagyon hosszú folyamat.

– Jellemzően nagy számban vannak jelen hamisítványok a piacon?

– Igen, és brutálisan jók! Több mint ötven év után olykor még nekem is fejtörést okoz egy-egy darab!

– Melyik a legkülönlegesebb érme, ami eddig a kezében volt?

– Nagy Lajos királyunknak van egy olyan garasa, amin egy trónon ül. Telivér gótika, talán az egyik legszebben sikerült magyar pénz! Az azonban általánosan elmondható, hogy a magyar aranyforint a legszebb európai fizetőeszközök között van.

– Arról, hogy kik tervezték ezeket a forintokat, tudunk valamit?

– Bár nevezhetjük őket éremművésznek is, valójában egyszerű vésnökök voltak, akik sok esetben írni-olvasni sem tudtak. De az biztos, hogy magas szintű mesterségbeli tudásuk kellett hogy legyen, hiszen egy 20-22 milliméteres aranyforinton olyan minőségben kellett egy alakot ábrázolniuk tetőtől talpig, a koronától a gótikus cipőig, hogy az esztétikailag szép és élvezhető legyen.

– A Nudeman Numizmatika a közelmúltban tartotta idei érmeaukcióját, ahol a világ minden tájáról szerepeltek ritkaságok az ókori aranyaktól az erdélyi pénzveretekig. Melyek voltak a legkülönlegesebb tételek, és ezzel együtt milyen tendencia látszik kirajzolódni a piacon?

– A Nudelman Numizmatika történetének ez volt az eddigi legsikeresebb aukciója, több rekordról is beszámolhatunk. Ilyen például az 1,2 milliárd forintos leütési ár, ami képaukciók esetében is ritkán fordul elő. Az egész egyetlen, megközelítőleg 1100 tételből álló gyűjteményre épült, amit húsz éven át szisztematikusan gyűjtött valaki, és a halála után a család most úgy döntött, árverésre bocsátja a kollekciót. Ízelítőnek volt egypár ókori arany, de nagyon szépek voltak benne a vegyes házi aranyforintok, illetve a Habsburg-uralkodók parádés tartású, szinte sorszámkövető évszámokkal ellátott veretei is. A legkiemelkedőbb darab talán II. Mátyás Körmöcön vert kétdukátosa volt 1614-ből, amiből magántulajdonban csak ezt az egy példányt ismerjük. Harminc évvel ezelőtt bukkant fel először egy árverésen, másfél millió forintot adtak érte, majd 2007-ben az egyik aukciónkon már ennek a duplájáért sikerült eladnunk. Most 30 000 eurós, azaz csaknem tizenkétmillió forintos kikiáltási árról indult, és 65 000 euróért kelt el.

– A tendencia tehát emelkedő. De vajon hosszú távon is?

– 2020, azaz a Covid óta egyfolytában pörög a piac, a numizmatikában azóta két-háromszoros árak vannak. Ha mérleget vonunk az elmúlt több mint ötven évből, látjuk, hogy egy bizonyos ideig mindig tartjuk az adott árszínvonalat, aztán valamilyen oknál fogva kiugrik, majd két-három év múlva újra beáll. Vagyis emelkedés-stagnálás, emelkedés-stagnálás a jellemző, de egy biztos: lefelé nem megy az érmék ára.