– Az Aki megszökött a halál elől vagy a Besúgóval társbérletben című regénye mind-mind a mögöttünk hagyott XX. század kórképe. Azon túlmenően, hogy valamennyi írása elkötelezett magyarságtudatról tesz tanúbizonyságot, azt is kiérezni, hogy nem túlságosan szereti a globalizációs törekvéseket. Miért?

– Az írónak az a dolga, hogy nyitott szemmel járjon és figyeljen. Az 1989-től zajló átalakulások következtében már az Antall-kormány idején elkezdett rablóprivatizáció óriási károkat okozott a magyar népnek. A "spontán" privatizációból, mivel az értelmiség többsége általában nem rendelkezett földekkel, így teljes egészében ki is maradt ebből. A humán értelmiség bizonyosan kimaradt. Ez azért fontos, mert úgy gondolom, hogy amikor egy országot el akarnak foglalni, akkor először a lelkeket foglalják el. Ha a lelkeket elfoglalták, az agyakat átmosták, azaz az agytakarítást elvégezték, akkor már a gazdaságot sokkal könnyebben átvehetik. Hiszen a globalizáció lényege éppen ez: agytakarított tömegekkel bármit meg lehessen tenni. Nyugat-Európában ez a fogyasztói társadalmat kierőszakoló úthenger nem egy agymosott, perifériára szorított értelmiséggel találta szemben magát, hanem nagyjából egyenlő erőkkel rendelkező európai polgársággal. Magyarországon ezzel szemben az elmúlt 40-50 évben egy kilúgozott agyú társasággal – itt gondolok az értelmiségre is – találta szemben magát, akiket én "lakónépnek" szoktam nevezni, hiszen ebben a masszában az értelmiségtől a munkásságig, a polgárságtól a gazdasági elitig mindenki beletartozik.

– Az értelmiség hol volt, mit tett, miért nem tudott párbeszédet folytatni az úgynevezett lakónéppel?

– Azért, mert már az Antall-kormány idején is elfelejtkeztek az értelmiségről. Holott nagyon pontosan tudjuk, hogy a Magyar Demokrata Fórumot az értelmiség keltette életre. De menjünk még előbbre, a monori találkozóra vagy a 86-os, 87-es lakiteleki találkozóra. Az a gyanúm, hogy nem a lakónép ült a lakiteleki sátorban, mint ahogyan Monoron sem, hanem egy értelmiségi csoport, aki valóban változást, igazi rendszerváltozást akart. Nos, ezt az értelmiséget hagyta a mindenkori hatalom a csudában. Ezért kényszerült párttá alakulni, mert a sztálinista alkotmány, amely ma is érvényes, úgy rendelkezik, hogy csak pártként lehet részt venni az ország irányításában. Tisztelettel jelentem, az MDF-ben az első négyszáz alapító tag között magam is ott voltam már 1988-ban, s a Jurta Színházban még az értelmiség nem erre a mai világra szövetkezett. Amikor párttá alakult az MDF, kénytelen voltam magam is hátat fordítani a pártnak, mivel néhány liberális személy saját maga között osztotta le a hatalmi pozíciókat, amivel már nem tudtam és nem is akartam azonosulni. Azért, mert már a kezdet kezdetén rájöttem, hogy a szabadság és a demokrácia szerelmi házasságából született Demokrata Fórumot már induláskor klónozták, s úgy született meg a párt, hogy már akkor volt valami baj vele. Ahol úgy törnek előre, hogy az értelmiséget kizárják, ott már az induláskor nagyon nagy a baj. Egyszer csak azt láttuk, hogy ezek a párttá szerveződött egyedek a választásokat követően azonnal a minisztériumokba, a hatalmi ágakba beözönlöttek, ismétlem, úgy, hogy az őket induláskor segítő értelmiségi réteget kihagyták, kiszorították, félreállították.

– Mi volt 1998 után?

– 98-ban semmi sem változott. Holott a Fidesz tanulhatott volna az elődöktől, hiszen láthatták, hogy 94 és 98 között mindenkit, aki az akkori hatalommal akár csak a legkisebb mértékig is szimpatizált, azonnal "helyzetbe hozták". Nem beszélve a médiáról, amely szinte száz százalékig a kezükben volt. Sajnos 98-ban a jobboldali kormány elfelejtkezett arról, hogy tán vissza kéne vágni, és most a jobboldalt kellene jobban helyzetbe hozni. Nem azt mondom, hogy karddal, de valami szellemi, lelki módon lehetőséget kellett volna adni. De most sem történt meg, s immáron másodszor kaptunk egy óriási pofont. Tehát megint lerázták magukról az értelmiséget. Hogy miért, nem tudom, csupán a gyanúmat hangoztathatom: nem akarták, hogy az értelmiség akár csak minimálisan is beleszóljon abba a globalizációs folyamatba, amely már a kilencvenes évek elején elkezdődött. Féltek attól, hogy nem tudják végrehajtani a Nyugat által ránk erőszakolt gazdasági globalizációt, ha az értelmiség ebbe a folyamatba belelát, netán bele is szól! Hiszen a parancsot már valakik sokkal korábban kiadták, amely úgy szólt, hogy a volt keleti blokkot minden áron be kell darálni abba a gazdasági blokkba, amelyet számunkra kijelöltek. S azt kell mondjam, szinte tűzzel-vassal meg kellett akadályozni, hogy ebbe a folyamatba az értelmiség belelásson. Egyébként az Európa Tanács már 1979-ben foglalkozott a globalizáció kérdésével, amikor idehaza erről még szinte semmit sem lehetett hallani. Mint afféle íróember, én már az esszéimben foglalkoztam ezzel a kérdéssel Az aluljáró című kisregény- és novellagyűjteményemben, és más írásaimban is. De a hozzám hasonlóan gondolkodó írótársaim is figyelmeztettek. Miért nem jutott el az olvasókhoz? Ezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy hiába próbált itt az értelmiség bármit is tenni, ha nem tudtunk az elhallgatás, a félreállítás rezervátumából kitörni. Ezért pedig a mindenkori hatalmat terheli a felelősség.

– Mit tud tenni ilyen körülmények között az íróember?

– Csak a magam nevében beszélhetek. Írom a könyveimet, amíg az erőm engedi. Járom az országot, ahová író-olvasó találkozóra hívnak, oda elmegyek. Ennyi. A többi nem az én dolgom. De legalább az ember igyekszik a lelkiismeretét megnyugtatni, hogy a maga részéről mindent megtett, amit megtehetett. Ugyanakkor mégis keserűség tölt el, hogy gyárilag hibás emberekkel veszi körül magát egy szűk hatalmi elit, ők határozzák meg nemcsak a mánkat, hanem az unokáink jövőjét is. Jó volna, ha az írásaim minél többeket megszólíthatnának, ha más, hasonló szellemiségben íródott művek is sokakhoz eljuthatnának, s talán akkor még tenni tudunk valamit addig, amíg nem késő.