Az igaz szerelem regénye

– A regényeiben rendre visszatér két alföldi város, Debrecen és Szeged. Most budapesti lakos, a gazdagréti otthonában beszélgetünk. Hol van igazán otthon a világban?

– Mostanában, hogy a feleségem halála miatt immár öt hónapja gyászt viselek, úgy érzem, átutazók vagyunk mindenütt ezen a földön. Ha ettől eltekintünk, az életem szebbik felét a feleségemmel, Barna Mártával Balatonföldváron töltöttük. A legtöbb ideig persze Budapesten éltünk, itt volt majdnem az összes munkahelyem. Alapjában véve már fővárosi vagyok, mégis, ha mondjuk Földváron megkérdezik, hova valók maguk, azt szoktam válaszolni, hogy debreceniek.

– Ott született?

– Ott születtem, és ott jártunk egyetemre, ott házasodtunk össze a feleségemmel, odaköt a regényeimnek nagyon sok, a ’60-as, ’70-es évek hangulatát tükröző jelenete, ehhez a kis-nagyvárosi, vagy nagy kisvárosi környezethez, a református cívisvároshoz, ahol az ember még emelt fővel járhatott egy ideig a Kádár-korszakban is. Tehát debreceninek vallom magamat most is. Mindig is idegenkedtem az olyasfajta megfogalmazástól, hogy világpolgár. Ha már tágabb körről beszélünk, akkor Kárpát-medencei vagyok. Van még egy hely, ami a szívemhez közel áll, a felvidéki Nemesradnót, ahol dédnagybátyám, Pósa Lajos költő, író született. Rimaszombat közelében, a gúnyhatártól egy ugrásra fekszik. Amikor megyek a rokonaimhoz, Pósa Déneshez meg Pósa Homoly Erzsóhoz, Ózdra vagy Salgótarjánba elém jönnek autóval, átvisznek magukhoz.

– Ha sok pénze lenne, hol töltené élete hátralevő részét szívesen?

– A feleségemmel gyakran visszatérő nosztalgiát éreztünk Debrecen, a nemzet igazi fővárosa, megismerkedésünk és egyetemi éveink helyszíne iránt, olykor a visszatérésről is álmodoztunk. Most már ez örökre beteljesületlen vágykép és álom marad. Budapestet is már a hazámnak tekintem, annak ellenére, hogy a lakosság egyik felével, amelyik mindig balra szavaz, nem vagyok olyan nagyon megelégedve.

– Hogyan kezdődött az irodalmi pályája?

– A szüleim tanáremberek, ők azt látták volna szívesen, ha én is pedagógus leszek, vagy nyelvész. Egyszer, ez tényleg szó szerint így történt, elaludtam, és álmomban megszólalt egy hang, amit az Úr hangjának tekintettem, hogy fiam, belőled vagy író lesz, vagy csavargó, vagy senki. Fölkeltem és közöltem anyámmal, hogy én író leszek. A kommunizmusban, kérdezte, a te világnézeteddel akarsz író lenni? Soha nem fogsz befutni. Nem baj, mondom, azért van asztalfiók is, oda kezdek írni.

– Hány éves korában történt ez?

– Tizenöt. Középiskolás voltam. Az egyik osztálytársnőmbe szerelmes lettem, neki címeztem a Margaréta című első versemet, aztán folyt belőlem a többi is.

– Megmutatta valakinek?

– Sokat fordult meg Debrecenben egy akkor reakciósnak tartott költő, Marconnay Tibor, amúgy a Kossuth-díjas Garai Gábor apja. Neki mutattam a költeményeket, ő azt mondta, belőled fiam nagyon jó prózaíró lesz, talán zseniális is, de ezek a versek nagyon rosszak, az Isten-élményedről úgy beszélsz, mint a Rákosi pajtásról írt csasztuskák. Mégis szólt a fiának, hogy közöljön belőlük mustrát az Új Írásban vagy az Élet és Irodalomban. Garai meg is ígérte, de meghalt az apuka, és a jóságos gyermek elfelejtkezett az ígéretéről.

– Középiskolás korukban sokan próbálkoznak az írással, de a legtöbben később abbahagyják. Ön miért folytatta?

– Nem volt az egy ideig egyértelmű, hogy folytatom. Megírtam egy tévékritikát, elhangzott az iskolarádióban, mindenki azt mondta, hogy „jó, de túl sok idegen szót használsz, tudálékos vagy”. Na, mondom, akkor én sem költő, sem újságíró nem leszek, sem kritikus. Összebarátkoztam egy orvostanhallgatóval, aki bevallotta, hogy ő tulajdonképpen elrontotta az életét, mert író akar lenni, de a szülei az orvosi pályára erőltették. Elkezdtük egymásnak mutogatni a verseinket, ebből lett az, hogy a korábbi verseket eldobáltam, elkezdtem tündérmesés pasztellfigurákkal teli és fantáziaburjánzásos prózaverseket költeni, amiket nagyon nagyra tartott ez a barátom. Hát, így maradtam!

– Meg is jelentek valahol?

– Mind a ketten bementünk az Alföld szerkesztőségébe. Ott találkoztam a másik emberrel, akinek nagyon sokat köszönhetek, Stetka Évával. Nagyon jó költő volt, de a szó klinikai értelmében is őrült. Azt tanácsolta, hogy forduljak Kiss Tamás bácsihoz, a Nyugat utolsó mohikánjához Debrecenben. Volt ott egy irodalmi kidobóember, azért nem nevezem meg, mert már elhunyt, meg végül is egy tisztes debreceni költő volt. Na jó, ne kerteljünk. Tóth Endrének hívták. Azt mondta, fiam, ezek jó írások, de mivel minden második szavad az Isten, meg folyton az üdvösségről beszélsz, ezeket nem lehet így közölni. Megkérdeztem tőle: én úgy tudom, hogy Kiss Tamás bácsi a rovatvezető. Azt válaszolta, hogy ő a rovatvezető, de én vagyok a döntnök.

– Nem is jelentek meg?

– Nem. Egyetemi alkotókörökben egymásnak olvasgattuk föl a verseinket. Egyszer, mikor nagyon mérges voltam, kitaláltam, hogy alakítsuk meg a Magyar Egzisztencialista Pártot, a MEP-et. A besúgók komolyan vették, ezért amikor az egyetem vezetésének beadtunk egy kérvényt, hogy Apropó címmel lapot indíthassunk, először azt válaszolták, hogy ha én kimaradok belőle, akkor lehet belőle valami, aztán nélkülem sem engedélyezték.

– Milyen szakra járt?

– Magyar–német szakon végeztem, a szakdolgozatomat Hernádi Gyula anti­szo­cialista példázataiból írtam. Utána félállásba kerültem az Alföldhöz, másik félállásban tarthattam néhány szemináriumot az egyetemen. Egy egri főiskolás sráccal, Kozma Györggyel Hernádi Gyula Száraz barokk című novelláját átdolgoztuk színpadra. Arról szól, hogy a festő fest a lágerben, a németek megpróbálják megakadályozni, de nem tudják, utána megjönnek a kucsmás csillagosok, elzavarják a fekete ruhás németeket, akkor a művész tovább festene, erre körbeállják őket a kucsmások, és agyonvernek mindenkit. Nem is tudom, hogy is gondolhattuk, hogy ezt így be szabad mutatni. Betiltották, engem kirúgtak az egyetemről és az Alföldtől is. Attól kezdve nevelőtanár, napközis tanár meg könyvtáros is voltam.

– És írt az íróasztalnak?

– Írtam. Jött az életem nagy esélye, ahogy a franciák nevezik a házasságot. Egy este lementem a Kinizsi sörözőbe, az volt a nagy itató, és előadtam a társaság előtt, hogy én már elkövettem három regényt, az Aranykori tekercseket, a Menekülés négy sávon-t meg a Mediterrán tintabúrát, amiben megírtam, hogy ez a világ borzalmas, csak odaát leszünk boldogok. Itt csak két lehetőség van, vagy iszunk, a másik lehetőség meg nincs. Láttam, hogy egy lány nagyon figyel rám, utána odaült mellém, azt mondta, mindenben tökéletesen igazad van, csak a végkövetkeztetésed rossz. Hogy itt a Kinizsiben pazarlod önmagadat, azzal csak az ellenfeleidnek használsz. Egy író életművéhez az is hozzátartozik, hogy közkinccsé váljon, megpróbálja kiadatni. Akkor ebben maradtunk.

– Hogyan lett ebből házasság?

– Barna Márta szavai, úgy hívták a lányt, nagyon megragadtak bennem, letisztáztam, legépeltem a regényeimet. Egy év múlva találkoztunk, azt mondtam neki, figyelj, Márti, én hajlandó vagyok nekivágni. És egy szatyorban odaadtam neki mind a hármat, az egyikben ráadásul már ő is szerepelt, látomásszerűen meg valóságosan is. Erre mondta egyszer Csontos János író-újságíró barátunk, hogy ez volt a legsajátosabb udvarlás, amit életében hallott.

– Elolvasta?

– Egy hét múlva volt a gólyabál, ott ült fönn és mosolygott rám, földöntúli kedves mosollyal. Azt mondta, elolvasta, most is a hatása alatt áll, nem csak azért, mert magára ismert a Kékszárnyú Barna Mártában, hanem mert honnan tudhattam én azt, hogy ő középiskolás korában négy esztendőn keresztül mozgássérült gyerekeket patronált, és ez benne van a regényben. Onnan kezdve negyvennyolc éven át együtt éltünk.

– Valóban írói bravúr egy szatyor kézirattal meghódítani egy nő szívét.

– Összeházasodtunk, jött a gyermek, fölköltöztünk Budapestre az anyósomékhoz. Nagyon megértőek voltak, bár inkább egy jól szituált orvost szerettek volna, de megbékéltek a bohém író férjjel is. Nagy nehezen sikerült elhelyezkedni, a Szépirodalmi Könyvkiadóba vitt be egy barátom gépíró adminisztrátornak. Illés Endre író, az igazgató először nagyon kedves volt velem, aztán utánam telefonált Debrecenbe, és közölte, hogy még műszaki szerkesztőnek sem hajlandó alkalmazni. Innen kerültem a Pest Megyei Hírlaphoz, ’79-ig dolgoztam ott, onnan kirúgtak, átraktak a Finomkerámiaipari Művek üzemi lapjához. Márti, a feleségem tartotta bennem a lelket, őrizte bennem a kitartást.

– És közben születtek az irodalmi művek?

– Elkezdtem írni realista kisregényeket, ebből lett az Ama török című kötet, az egyetlen, ami a rendszerváltás előtt, 1985-ben meg tudott jelenni. Közben a Móra Kiadónál lettem a kiadói lap másodszerkesztője, ez olyasféle újság volt, mint a Könyvvilág. Jó időszak volt, a feleségemmel beutaztuk az egész kis Magyarországot, Balatonföldváron töltöttük életünk szebbik felét, és ez tette elviselhetővé, hogy még a realista könyveimet is mindenünnen sorra visszakaptam.

– Eljutottunk a rendszerváltásig. Mit hozott az ön életébe?

– A köztársaság kikiáltása előtt egy héttel a bekerültem főmunkatársnak a Film Színház Muzsikához, majdnem akkora fizetéssel, mint a Móra Kiadó főszerkesztőjéé. Innen hívott át Bencsik András a Pesti Hírlaphoz. Aztán sikerült rábeszélnie Fábián Lászlónak, hogy jöjjek erősíteni a kormánylaphoz, mert hogy az én cikkeimben van valami mozgósító erő. Attól kezdve egy kicsit buborékban éltünk, elkezdtünk hinni abban, hogy mi itt az Új Magyarországban át fogjuk fordítani az egyre erősebb ellenszenvet az Antall-kormány iránt. De vesztettünk a választásokon, egy hét múlva az utcán találtam magam. Mondom, Úristen, kezdődik elölről minden. Akkor Tóth Gy. Lacival ráébredtünk, hogy van egy lap, a Demokrata, amelyet még nem szálltak meg a baloldali liberálisok, oda kell írni. A főszerkesztővel, Bencsik Andrással megállapodtunk, hat éven keresztül írtam a könyvkritikát a Magyar Demokratának. Közben 1990 óta megjelent egy híján negyven önálló kötetem.

– Az írói munkássága jelentős része az előző rendszerre való reflexió. Az új világrend hogyan érintette irodalmi szempontból?

– Rá kellett ébrednem arra, hogy ebben a mostani fölkavarodott világban 2010 óta tulajdonképpen mi vagyunk az európai kultúra őrzője, a kereszténység védőbástyája. Ennyire jó bizonyos értelemben soha nem volt, de ennyire rossz sem, mert ami körbevesz bennünket, magyarokat, az rettenetes. Erről írtam egy regényt, Hűséges szökés és hűtlen visszatérés a címe, 2018-ban jött ki.

– A hetvenötödik születésnapján beszélgetünk, jelentős életmű áll ön mögött. Íróként mi dolga még a világban?

– Lassan az ember azt érzi, hogy már nem szabad mással foglalkozni, csak ezzel. Elkezdtem teljesen realista módon az önéletrajzomat írni, mert az eddigi parabolisztikus, példázatos művekből kimaradt, hogy tulajdonképpen hogyan is éltünk. Úgy érzem, hogy ezt a hiányt betöltöttem abban a regényemben, ami most jelenik majd meg Önreflexiók, vaskori tekercsek a remény országában 2023 címmel az IdőJel kiadónál. Most dolgozom két regényen, amik közül az egyiknek az a címe, hogy Barna Márta – az igaz szerelem regénye, a másiké pedig, hogy Életem nadírja – a feleségem halálára. Regénypárt írok. Az együtt töltött negyvennyolc év csodálatos volt, most borzalmas nekem így egyedül, de mivel hívő vagyok, tudom, hogy előbb-utóbb úgyis találkozunk. Addig mindezeket a történeteket, amiket Mártával átéltünk, az említett két regénybe foglalva szeretném jövő év végéig befejezni.