Az irodalom nem egy gettó

– A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) ugyan egy fontos intézmény, de a magyar lakosság nagy része talán még soha nem járt benne, sokan vélhetően azt sem tudják, hogy létezik. Miért lesz mégis mindig országos ügy, ki ül éppen az igazgatói székében?

– Mert a magyar kultúra, dacára az egyre kevesebb olvasónak, mégiscsak irodalomcentrikus kultúra, a művészek közül a mai napig az íróknak van a legnagyobb társadalmi hatásuk. Ha egy festőművész beszél valamiről, a foglalkozása nem nagyon emeli a mondanivalóját, de ha íróként mond valaki valamit, attól a szavai rögtön kapnak egy kis fényt, magaslatot. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy amikor megszületett a modern magyar nemzet, a reformkorban, írástudók álltak az élére, akik a műveiken, cikkeiken keresztül kommunikáltak az akkor még csekély létszámú olvasni tudó magyarokkal. De magának az irodalomnak, és szűkebben a történetmesélésnek már korábban is központi szerepe volt, soha nem filozófiákon, rendszerszerűségeken, hanem meséken, példázatokon keresztül értelmeztük a világot, és fogalmaztuk meg önmagunkat. Leegyszerűsítve, a magyar ember nem Heideggert olvas, hanem József Attilát. Az irodalom státusát ráadásul tovább erősítette, hogy a kommunizmus évtizedei alatt az írók voltak azok, akik a sorok közt üzenni tudtak.

– Ma is élnek még ezek a fajta funk­ciók?

– Kevésbé. A nagy könyvterjesztők szerint körülbelül háromszázezer vásárlót érnek el a potenciális tizenötmillióból. Ebből a szempontból az irodalom vezető szerepe ma már kicsit hamis mítosz, mégis emiatt vált a Petőfi Irodalmi Múzeum szimbolikus térré. És mert ez volt az utolsó védbástyája a megbukott elitnek.

– Kikre gondol pontosan?

– Azokra, akik a rendszerváltás óta folyamatosan azt állítják: ők a szakértők, ők tudják, hogyan kell élni, ők az európaiak, mi meg csak a mucsai magyarok. A PIM volt az ő utolsó kis kényelmes fészkük, ahol bántatlanul, aránylag tisztes körülmények közt elmondhatták a magukét.

– Ezentúl nem lesz erre lehetőségük?

– Dehogynem. Most is szabadon elmondhatja bárki a véleményét, de ha eltéveszti a szerepet, és nem íróként, hanem politikai aktorként nyilvánul meg a múzeum falain belül, akkor ne csodálkozzon, ha erre politikai választ is kap. Véget kell vetni annak, hogy a magyar elit egy része úgy viselkedik, mint valami eltévedt sportoló: felmegy a focipályára, elkezd kézilabdázni, és amikor szól a bíró, hogy itt nem lehet kézzel nyúlni a labdához, akkor megsértődik. Sőt, rögtön felveszi a független értelmiség álcáját, ami ugyan nem létezik, de évtizedekig remekül meg lehetett élni a látszólagos objektivitás hangoztatásából. Az a politikum, amely figyelt erre a magát független értelmiségiként beállító csoportra, vastag apanázzsal el is látta őket. Kölcsönös függőségi történet volt az övék, ami az Orbán-kormány 2010-es fellépésével megszűnt – ezért a pánik.

– Ezt úgy is lefordíthatnánk, hogy Orbán Viktort nem igazán érdekli az értelmiség véleménye.

– De igen, viszont szerintem csak egy véleménycsokorként kezeli a sok közül, nem abszolút sorvezetőként. És mivel az ő kormánya egy konzervatív ihletettségű kormány, számára ugyanolyan fontos a hétköznapi emberek, melósok véleménye is. Talán még fontosabb, hiszen utóbbiak két lábbal a földön állnak, a valóságból indulnak ki, míg az értelmiség szeret ideologizálni. Ideológiát erőszakolni a valóságra pedig láttuk, hogy hova vezet: ezt hívták kommunizmusnak.

– És hogyan tud a PIM is közeledni ehhez a valósághoz?

– Az irodalmi elit elmúlt harminc évével nekem a mai napig az a legnagyobb problémám, hogy a képletből rendre kifelejtették az olvasót: író ír írónak, középen talán van egy kritikusi réteg, amelyik vállat vereget, és a kánont alakítgatja, mellettük néhány szakmabéli, irodalomtörténész vagy magyartanár. Az irodalom viszont nem egy gettó, ezért én szeretnék változtatni ezen a komfortos történeten, és fizikálisan is kivinni az írókat az olvasókhoz. Mégiscsak vicc, hogy a nagyjaink közül utoljára Kányádi Sándor bácsi volt hajlandó irodalommal „turnézni”. Az én első író- vagy versélményem is hozzá kötődik: a nyolcvanas években Szentegyházán, a madarasi Hargita lábánál volt egy estje a kultúrházban, aminek a hírére az egész város felvette a „templomba járó” ruháját, a csilláron is lógtak az emberek. És akkor bejött ez a termetre aprócska ember, és másfél órán keresztül fogva tartotta a lelkünket. Ezt a típusú élményt szeretném valahogy visszahozni, mert erről szól az irodalom: én el akarok neked mondani valamit. És ezt lehet ugyan távolságtartóan művelni, de igazi élményfaktor csak akkor jön létre, ha látom is a szerzőt. Aki talán beszédhibás, kancsal, élőszóban nem is fogalmaz olyan szépen, de hús-vér ember – ezért tudok azonosulni a művével.

– Ez tehát a cél, de hogyan vezet odáig az út?

– Az első  lépés az volt, hogy a PIM számomra meglepően nagy adósságállományát kellett rendbe tennünk. A nagy részét már ledolgoztuk, április végéig fogjuk kivezetni az utolsó tételeket.

– Kormányzati segítséggel.

– Is. De én fordítva ültem fel a lóra, nem azt néztem, mennyi hiányzik, hanem hogy mivel tudok pluszban még forrást szerezni, amivel a régi hiányokat is be lehet tömni. Nagy meglepetésemre kiderült, hogy a köztudottan alacsony közalkalmazotti bértáblához esetünkben azért nem nyúlt senki, mert a múzeumi szcénában nem volt, aki összefogja, majd kifelé artikulálja a széttartó érdekeket, hosszú éveken át mindenki elhitte, hogy ezen a területen úgysem lehet egységes életpályamodellt kidolgozni. Ezért felkértem a PIM egyik főmuzeológusát, Kalla Zsuzsát, hogy alakítson egy munkacsoportot, dolgozzanak ki egy belső életpályamodellt a Petőfi Irodalmi Múzeum és öt tagintézménye részére, az elkészült tervezettel besétáltam a kulturális kormányzat döntéshozóihoz, és láss csodát, megkaptam a bérkiegészítésre vonatkozó ígéretet. Most pedig már ott tartunk, hogy ez az általunk kidolgozott modell eljutott minden közgyűjteményi szervezet vezetőjéhez, azzal a kéréssel, hogy ennek mintájára készítsék el a saját szakági programjukat. Emellett abban is megegyeztünk, hogy közösen írunk egy olyan középtávú kulturális stratégiát, amelyben elhelyezzük ezeket a közgyűjteményeket, elmondjuk, miért fontosak, miért érdemes a magyar adófizetők pénzét arra fordítani, hogy legyenek mondjuk levéltárak és múzeumok. Mert akkor már lesz mivel érvelnünk, és nem arról szól a történet, hogy az asztalt verve kérjük a pénzt, mert az nekünk alanyi jogon jár. És ha ugyanezt a tudatosságot az íróknál is sikerül elérnem, hogy például megértik, egy ösztöndíj elnyeréséhez nem elég a név, hanem igenis le kell tenni valamit az asztalra, a teljesítmény pedig folyamatosan számonkérhető, és van társadalmi haszna is, akkor leszek teljesen elégedett. Magyarán: öncélú versfaragványokat tök értelmetlen megfinanszírozni közpénzből.

– De ki mondja meg, mi az öncélú, és mi a társadalmilag hasznos?

– Az olvasók. Ahogy már mondtam, ki kell menni közéjük, és ott lemérni a hatást. Zenészként van erről tapasztalatom. A rockegyüttesemmel gyakran lépünk fel az Anna and the Barbies előzenekaraként vidéken, ilyenkor negyvenöt percünk van meggyőzni az ő nagyon más stílushoz szokott közönségüket, hogy a mi hagyományos, kétgitáros-zúzós rockzenénk sem ördögtől való. Ez a háromnegyed óra mindig iszonyú nehéz meló, de amikor utána visszatapsolnak, bizonyítja, hogy igazunk van. Valahogy így kellene működnie az íróknál is. Egyszerű felolvasni a PIM-ben a velem egy kódot beszélő, a nagyságomtól már eleve ájult hallgatóság előtt, de mennyivel nagyobb kihívás elmenni Zalába, Borsodba, Kárpátaljára, és ott, egy eldugott kis faluban előadni a verseimet egy rendhagyó irodalomórán. És ha a gyerek utána odajön, hogy hű, költő bácsi, és hozza a saját írásait, akkor tudom, hogy az irodalom, amit csinálok, tényleg jó, mert működik.

– A nyilvános igazgatói pályázatában szerepel néhány terv arra vonatkozólag, hogy nemcsak az írókat vinné az olvasókhoz, de magát a Petőfi Irodalmi Múzeumot is jobban kinyitná a közönség előtt. Hogyan tervezi ezt megvalósítani?

– Háromféle módon. Virtuá­lis kiállításokat hozunk létre, vagyis amit itt, a falak között megcsinálunk, felpakoljuk az internetre, de edukatív módon, az oktatásban is felhasználható plusztartalmakkal. Az Extra muros, azaz Falakon kívül munkacímet viselő belső programunk keretében létrehozzuk a nagyobb hatású tárlataink utaztatható verzióját, amit szerte a Kárpát-medencében szeretnénk majd megmutatni. És kivisszük a múzeumpedagógiát is: egy úgynevezett mesebusz indul majd a gyermek­irodalom népszerűsítésére, amely a határon inneni és túli területeket járja majd. Tagintézményünkkel, a Mesemúzeummal közösen egyelőre évente tíz magyar iskolába viszünk kortárs irodalmi szerzőket, illusztrátorokat, múzeumpedagógusokat. A harmadik nagy elem pedig az a jelenleg döntés-előkészítési fázisban lévő programunk, amely az irodalmi emlékházak és emlékhelyek megújítását célozza. Az átfogó felmérés és kalkuláció elkészült, a javaslatcsomag kormányhatározatra vár. Ezeken az eddig jobbára elhanyagolt irodalmi végvárakon keresztül szeretnénk még expanzívabb kultúrpolitikát folytatni.

– Feladata ez egy múzeumnak?

– Hogyne lenne az? Sokan lefagytak, amikor a pályázatomat azzal kezdtem, a Petőfi Irodalmi Múzeum létezése eleve egy politikai állítás. Azt mondjuk vele, hogy mi, magyarok a nemzeti kultúrában gondolkodunk. Nem kérünk az ezzel élesen szemben álló multikulturalizmusból, a saját kultúránk pont jó nekünk. Mert gazdag, élhető, szerethető, jövőmegtartó és -tervező, elég energiát nyerünk belőle, hogy ne kelljen rácsimpaszkodnunk mindenfajta kívülről erőltetett bóvlira. És abban reménykedem, hogy a PIM-ben, illetve az egész magyar közéletben most megindult kis mozgásokkal eléggé meg is erősödik a gondolkodásunk ahhoz, hogy a globalizáció ne söpörje el végleg a sajátosságainkat.

– Sokan viszont épp emiatt kongatják a vészharangot, hogy az efféle öntudatos bezárkózással, ha úgy tetszik, magyarkodással teljesen kifarolunk Európából.

– A különbség az úgynevezett nemzeti érzelmű és az úgynevezett kozmopolita ember közt, hogy utóbbi nem ragaszkodik a saját kultúrájához, jelen esetben nem büszke arra, hogy magyar, lenézi a magyar kultúrát, azt szeretné, ha az inkább francia, német vagy angolszász lenne – vagyis fejben mindig második. Miközben senki nem tagadhatja, hogy a magyar kultúra nemcsak hogy nagyon gazdag, de integratív is. Azért olyan gazdag, mert rokon nélküli nyelvként nincs honnan merítenünk, így kénytelenek voltunk felépíteni a saját világmegértésünket, és azért integratív, mert ezeregyszáz éve benne élünk egy globális, illetve európai szövetben, az onnan érkező hatásokat pedig átgyúrjuk a nekünk tetsző módon. Az írástudóknak viszont már rég nem ilyesmiken kellene gondolkodniuk, hanem hogy a műveik eljussanak elsősorban, ez a legfontosabb, a magyar olvasókhoz. Ehhez tőlem minden segítséget megkapnak.

– Vannak azért olyan zsenijeink is, akik világszinten is eladhatók?

– Nyilván csak szubjektív lehet a válasz, de a kortársakat tekintve szerintem jelenleg nincsenek. Nagyon, sőt kiemelkedően jó íróink, költőink viszont akadnak szép számmal.

– És kik ők?

– Képtelenség lenne mindenkit felsorolni, inkább a kedvenceimet mondom kapásból: Szilágyi István, Bodor Ádám, Krasznahorkai László, Farkas Árpád, Király László mindenképpen, és Spiró Györgynek is vannak nagyon jól megcsinált, lendületes regényei, amelyeken érződik a szakmai tudás. Ezenkívül van jó néhány figyelemre méltó, mondjuk így, középgenerációs szerzőnk, Kemény István, Lövétei Lázár László, Cserna-Szabó András, Térey János, Grecsó Krisztián, Háy János, Fekete Vince, Száraz Miklós György, Nagy Koppány Zsolt. És persze egyre több az ígéretes tehetség, Dezső Kata vagy Simon Márton például. Minden oldalon írnak olyanok, akiket az ember jó érzéssel olvas, és még a mondanivalónak sincsenek híján. Amivel nem feltétlenül kell egyetérteni, de az irodalom nem is erről szól, inkább az esztétikai élmény a meghatározó e téren. Ha elkezdünk csupán világnézeti alapon szelektálni, egy idő után elbillen a történet, és nem fogjuk tudni tartani a szintet. Ezt én sosem fogom megengedni.