Zenei kalandozás Magyarország félmúltjában
Az Itt a roki-tól a Sziget fesztiválig
Milyen időszakok különíthetők el a magyar könnyűzene 1957-től 1992-ig tartó, beatkorszakként emlegetett periódusában? E kérdés köré szerveződött az a konferencia, melyet a Hangfoglaló Projekt tartott a Magyar Zene Házában.
A megjelentek elsőként arra kaphattak választ, hogy miért pont ez a két évszám tekinthető a korszak nyitó, valamint záró dátumának. Nos, azért, mert az első magyar kislemez, amely rock and roll számot tartalmaz – a Martiny együttes Itt a roki című daláról van szó –, 1957 márciusában jelent meg. És a legnagyobb könnyűzenei programsorozat, amely a rendszerváltás utáni évtizedek emblematikus rendezvénye lett, vagyis a Sziget fesztivál – 1992-ben nyitotta meg először a kapuit.
És mert a vizsgált periódus nagyjából egybeesik a Kádár-korként emlegetett időszakkal, Romsics Ignác történész áttekintette a Magyar Szocialista Munkáspárt első, majd főtitkára nevével fémjelzett közel három és fél évtized főbb hazai folyamatait, amelyet gulyáskommunizmusként vagy fridzsiderszocializmusként is emlegettek. Érdekes párhuzamnak nevezte, hogy a beatzene nyugaton épp akkor indult hódító útjára, amikor idehaza konszolidálódni kezdett a rendszer, vagyis korábbi elnyomó korszakot egy valamivel enyhébb diktatúra követte.
E fordulat 1963-ban következett be, és tulajdonképpen ez tette lehetővé, hogy némi késéssel Magyarországra is megérkezzen ez a zenei irányzat, és megjelenjenek hazai képviselői.
Valuch Tibor történész, egyetemi oktató az ifjúsági szubkultúrákról szóló előadásában rámutatott: bár az 1963-as amnesztiával számos ’56-os elítélt szabadult, a kegyelem nem terjedt ki azokra, akiket annak idején köztörvényes bűnözőnek nyilvánított a hatalom. Így akik a forradalom után köztörvényesként 16-17 év börtönt kaptak, egy ideig együtt raboskodtak azokkal a fiatalokkal, akiket az 1972-es és ’73-as „rendszerellenes megmozdulások” (vagyis: ellenzéki demonstrációvá alakult március 15-i megemlékezések) miatt ítéltek el.
A zenetörténeti alapokat Koszits Attila kultúrakutató foglalta össze: a rock and roll az ötvenes évek közepén robbant be az Amerikai Egyesült Államokban – a korszak nyitó dátumaként 1954. április 12-t szokták emlegetni, ugyanis ezen a napon vették fel Bill Haley később ikonikussá vált dalát, a Rock Around the Clockot –, ám az ötvenes évek végére, a hatvanas évek elejére már le is csengett. A beatkorszak 1962. október 5-én – a Beatles együttes Love Me Do – című számának megjelenésével vette kezdetét Angliában, majd az angol beathullám átterjedt Amerikára.
Magyarországra némi fáziskéssel érkeztek meg e zenei stílusok, a magyar nyelvű beat megszületésének éve 1965, amikor az Illés együttes megírta első ilyen dalait, melyek aztán jókora sikert arattak az 1966-ban a Kisstadionban tartott, első Gitárpárbaj nevű rendezvényen. Immár műfajtörténeti tény, hogy a közönség jóval lelkesebben fogadta őket, mint az addigra hagyományosnak mondható tánczenei szerzeményeket.
Hogy a hatalom birtokosai hogyan viszonyultak a beatzenéhez, arra Csatári Bence, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatója világított rá. Aczél György szavait idézte, melyeket a Kádár-kor legfőbb kultúrpolitikusa 1968. április 1-én mondott a Politikai Akadémia ülésén: a hazai könnyűzenét a hatalom bizonyos esetekben támogatja, bizonyos esetekben tűri, ám ha kell, tilt is. A hazai előadók többsége jellemzően a tűrt, ritkábban a tiltott kategóriába esett. A kulturális szcéna egyes szereplői – például a különféle zenekaroknak fellépési lehetőséget nyújtó művelődési házak igazgatói – ugyanakkor kettős játékot folytattak a kérdésben, hiszen egyszerre kellett megfelelniük a hatalom által meghatározott ideológiai kényszereknek, valamint teljesíteni a bevétel növelésére vonatkozó, szintén központilag meghatározott elvárást.
Az állambiztonság és a könnyűzene távolról sem szeretetteljes viszonyáról Takács Tibor történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatója beszélt. Az állambiztonság a hatvanas évek első felétől 1989 őszéig figyelt meg különféle együtteseket és előadókat a fiatalokra gyakorolt, károsnak ítélt hatásuk miatt. Elsősorban a zenészek színpadi és színpadon kívüli magatartása érdekelte őket, és persze a közönség reakciói. Az állambiztonság ugyanakkor jellemzően reaktívan viselkedett, vagyis nem próbálta meg befolyásolni, irányítása alá vonni a könnyűzenei szcénát vagy egy részét – nem úgy, mint például a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1979-ben, amikor a bába szerepét töltötte be Dinamit együttes megszületésénél (amely 1981 végére már fel is oszlott). Az állambiztonság embereinek kevesebb mint tíz százaléka dolgozott a könnyűzenét megfigyelő ifjúságvédelmi és kulturális területen, és nem voltak mindig jól tájékozottak: mivel a hatvanas évek elején megtanulták, hogy a könnyűzenét „beat”-ként definiálják, évtizedekkel később is így emlegették az akkor aktuális stílusokat – például a Beatrice által játszott zenét is. Tájékozatlanságuk másban is megmutatkozott: egyszer arra utasították a jelentésíróikat, hogy keressenek punkokat a V’Moto-Rock és a P. Mobil közönségében, noha egyik banda sem punkzenét játszott…
Bálint Csaba rockszakíró, a Rockmúzeum elnöke szerint a hazai beatkorszak tulajdonképpen Zelmer-korszak volt, mert akkoriban ez az erősítő terjedt el idehaza. Nem volt egyszerű hozzájutni egy-egy darabhoz, tekintve hogy csak nyugatról lehetett beszerezni, ám amelyik együttesnek sikerült, az „ligát váltott”, vagyis immár profinak tűnt. 1968-ban azonban véget ért a márka egyeduralma: a Metró együttes Marshall erősítőket kezdett használni, és mind a zenészek, mind a zenerajongók körében hamar kialakult a vélemény, hogy míg a Zelmer széltében, addig a Marshall széltében és hosszában is felszántja a színpadot… 1969-re az Illés zenekar is Marshallra váltott, és ez a szintén angol márka a hetvenes évek elejére teljesen kiszorította a Zelmert.
A konferencia végén a résztvevői abban nem tudtak megegyezni, hogy e közel három és fél évtized egészét lehet-e beatkorszakként emlegetni, vagy a második feléről szólva inkább rockkorszakot kellene mondani. Valuch Tibor szerint ez alapvetően generációs kérdés, vagyis aki az Illés–Metró–Omega-triumvirátus felemelkedése idején ismerkedtek meg a zenével, az szükségképpen más megnevezést használ, mint az, akit a Beatrice, a Hobo Blues Band vagy a P. Mobil számai vezettek be a gitárnyűvő zene világába. Bálint Csaba ugyanakkor felvetette: addig lehet beatkorszakról beszélni, amíg a számok pozitív jövőképet vázoltak fel. A kiábrándult, dekadenciát árasztó dalok már a rockkorszak termései, így a Kex együttes Elszállt egy hajó a szélben című kislemezének megjelenése, 1970 májusa a magyar rockkorszak kezdete.
A konferencia tehát nemcsak a hazai könnyűzene mára legendássá lett periódusáról kínált hasznos információkat, de Magyarország félmúltjáról is.
