A dobok hazája Belső-Ázsia. Őseink körében különböző hiedelmek, tiltások, tilalmak szabályozták a dobok készítését és használatát. A kínaiaknak betűjük is van az üstdobra a Yin-korszakból, hiszen a hun kultúrában fontos szerepet játszott az üst forma (áldozati üstök).

Az üstdoboknak csak egy ütőfelületük van, általában fémből készültek, párban fordulnak elő és jól hangolhatók. A Krisztus előtti VI. századi kínai krónikákból olvassuk, hogy „a sereg szeme és füle a zászlókra és a dobra irányul… ahogyan a harckocsi, úgy nyomulnak a harcosok előre és hátra…” Őseink harci cselekményeik előtt üstdobokkal „elviselhetetlen fülsiketítő” ritmikus dobolással ajzották fel a harcosokat. Európa az üstdobot nem ismerte – ezt a magyarok hozták be Belső-Ázsiából. Őseink dobjai távközlési rendszerként is működtek, hiszen egy-egy dob hangzása mintegy 15-20 kilométernyi távolságba is elhallatszottak; Batu kán ezen az úton 7 nap alatt értesült Dzsingisz kán haláláról.

Belső-Ázsiában a doboknak mindig jelentős szerepe volt, gondoljunk a táltos-dobokra, a kínai fadobokra vagy az indiai páros dobokra – tablákra. A szkíta lovasíjászok az ellenségei lovait mindig üstdobokkal bénították le. Krónikások írásaiból tudjuk, hogy az ősmagyarok harci cselekményeik előtt lovaik hátára kétfelől felerősített üstdobbal és más doboló hangszerrel az ellenség számára „elviselhetetlen fülsüketítő”, ritmusos dobolással ajzották fel a harcosokat. Magyarországon az üstdob a kuruc kor fontos zeneszerszáma lett a tárogatóval együtt; ősi formáját a csángómagyarok szitadobja őrzi.

V. László magyar király 1457-ben követeket küldött Franciaországba, hogy megkérjék számára VII. Károly lánya, Madeleine hercegnő kezét; a követeket dobosok kísérték. Ez az ismeretlen esemény álmélkodásra késztette a krónikás Benoit atyát: „Soha nem látott roppant nagy dobok, mint üstök a lovak oldalán fityegtek” – írta. Európában az üstdobok idegenek voltak, rajtunk kívül sehol nem használták. 1511-ben Sebastian Virdung írta: „Az üstdobok zavarják a rendes öregembereket, a betegeket, a monostorok hívőit, akik tanulnak, olvasnak és imádkoznak… Hiszem és gondolom, hogy maga az ördög találta fel ezeket”. Később ezek a magyarok által behozott üstdobok a keresztes hadjáratok révén váltak „szalonképessé”, hiszen hadviseléskor hangos zenére volt szükség. A valaha „barbárnak” ítélt hangszer így vált az előkelőség jelképévé. 1686-ban egy skót utazó úgy számol be, hogy „rangon alul senki birtokában nem lehet katonai üstdob”.

Az ütőgardon (tekenyőgardon, csipi-süti vagy gardony) az ősi magyar népi hangszerek között foglal helyet. Különleges hangszer, ugyanis húros, mégis ütővel szólaltatják meg. Testét juhar-, nyár-, vagy fűzfából vésik ki, mint a teknőt. Három mély alaphangú húr tartozik hozzá, a negyedik azok kvintje. Csellószerűen kialakított testéhez ütőpálca is tartozik, amely nem más, mint egy 40 centiméteres keményfa bot. Ma már csak a gyimesi csángómagyarok használják. Kezükkel felcsípik a húrt és visszacsapódva csattanó hangot ad; így ritmuskísérőül szolgál. Húrjait D–d–g, D–d–a vagy A–d–d-re hangolják. Lehet, hogy ez volt az üstdob őse. Számos belső-ázsiai rokona ismert, amelyek között legismertebb a „csang”.

Sajátos ősi magyar hangszer a köcsögduda vagy hüppögtető. Készítésekor egy köcsög száját disznóhólyaggal kötik be, majd középen nedves kézzel nádszálat húzogatnak, ami brummogó hangot ad. Ősi magyar neve: szötyök, höppögő, köpü, huhogó vagy döfü.

Csángómagyarok sajátos hangszere a „bika”, amely vödör nagyságú, dézsaszerű, feneketlen faedény. Membránja házilag készített szőrtelenített juhbőr. A bőrt, amelynek közepét átlyukasztják, a faedény legfelső abroncsa rögzíti a kerethez. A bőrmembrán közepén lévő lyukba annyi lófarokszőrt fűznek be, amennyi egy hegedű vonójához szükséges. A játékos a dörzsölés rezgését átviszi a membránra. A keletkezett morgó-búgó hang a bika morgására hasonlít.

Kiszely István