Az orr örömei

Erdei ösvényen, langyos szellőben sétálunk a Pannonhalmi Főapátság alatt elterülő arborétumban. A fák alól kiérve szinte mellbe vág a színek, illatok kavalkádja, a látvány valódi mediterrán tájat idéz. A dombocska tetején tűz a nap, rekkenő a hőség. Az út egyik oldalán a végeláthatatlan, lila levendulamező, a másikon buja, illatozó fűszerkert méteres, sárgálló kaporerdővel, narancsos színekben izzó körömvirágbokrokkal, smaragd­zöld fodormenta-, kakukkfű- és zsályaszigetekkel. Méhdöngicséléstől hangos a mező, a színek vibrálnak, a növények intenzív illata beteríti a tájat. A gyógynövénykert szívében vagyunk, ahol az évezredes bencés hagyományokon alapulva a szerzetesek ma is működtetnek manufaktúrát, és – alkalmazkodva a modern kori igényekhez – teákat, illóolajokat, kozmetikumokat, valamint számos más, gyógynövényalapú terméket készítenek. Valahogy úgy, mint a középkorban: igaz, megjelent a korszerű technológia, ám az évezredes szellemiség és tudás nem változott. A szőlőmag vagy a levendula illóolaját ma már nem kézi erővel sajtolják ki, a gyógyhatású füvekből sem csokornyit szárítanak, hanem hatalmas kazalnyit terítenek szét az erre alkalmas padláshelyiségekben. A lepárlás és a kivonatolás ugyancsak nagyüzemi technológiával történik. A munkafázisok nagy része már gépesített, ám a különleges, gyógyhatású illatkeverékeket, esszenciákat, a legkülönbözőbb nyavalyákat száműző teafüveket máig a szerzetesek szakértelme állítja össze. E csodálatos tájban az illatfelhő amolyan láthatatlan útitársként kísér minket, egészen az ország első Illatmúzeumának bejáratáig.

Szippantás a múltból

A Pannonhalmi Főapátságot 996-ban alapították, az itt élő bencés szerzetesek az Ora et labora, vagyis az Imádkozz és dolgozz jelmondata szerint élték mindennapjaikat; az oktatás, lelkipásztorkodás, a szegények, elesettek támogatása mellett a gyógyászatot is fontos feladatuknak tartották. Így lett az évszázadok során a gyógynövények termesztése és felhasználása elengedhetetlen része a szerzetesi munkának: az apátság, mint ispotályos orvoslást gyakorló hely, saját készítményeivel tudta kúrálni a betegeket.

– Sankt Gallenben 820 körül, Nagy Károly rendelete alapján alakították ki azt a szerzetesi mintakertet, amit később hazánkban is meghonosítottak, továbbörökítettek és műveltek a bencés szerzetesek – mondja Márton testvér, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének vezetője. Vele sétálunk el a több mint ezeréves kertrekonstrukcióhoz. A kövekkel szegélyezett apró parcellákban azok a klasszikus gyógynövények teremnek, amelyek felhasználási módjai egykor a rend ispotályaiban, gyógynövényes-könyvecskéiben, receptúráiban fennmaradtak. Az Illatmúzeum alsó szintjén berendezett minitárlat is e gyógyfüvekkel ismerteti meg a látogatót: az orvosi citromfű, a kakukkfű, a borsmenta, a francia levendula, az orvosi zsálya alkalmazása széles körű, példának okáért a kakukkfüvet köptetőkbe, a levendulát parfümökbe, a borsmentát fogkrémbe vagy légzéskönnyítő kenőcsökbe keverik – mindezt ma is használja a gyógyászati és kozmetikai ipar.

A Gelley Kristóf és Mátyás Zoltán (GM Művek) formatervezők által direkt e múzeum számára tervezett, speciális illattölcsérekből mi magunk is szippanthatunk illatmintákat, közben a digitális tartalmak, érintőképernyők segítségével számos érdekességet megtudhatunk a bencések múltjáról, és persze a gyógynövénykészítés rejtelmeiről. A különböző munkafázisokat jókora betekintőablakokon keresztül is nyomon lehet követni: ottjártunkkor az egyik műhelyben épp levendulából főzött, élénklila szappantéglákat darabolnak, az illatokat szinte az üvegen keresztül is érezni. Ennek azonban inkább – főként az erős érzékszervi benyomások miatt – a látogatóban fellobbanó szinesztézia az oka.

Titkos recipék, herbáriumok

– Lancsics Bonifác bencés szerzetes gyógynövényes-könyvecskéje az első írásos magyar szerzetesi szöveg a XVII. század második feléből, javarészt a különböző nyavalyákat gyógyító füvekből készült keverékek felsorolása szerepel benne. A XVIII. század derekán Reisch Elek Bajorországban tanult gyógyszerészetet, ő az a szerzetes, aki több mint ötszáz receptúrát tartalmazó gyűjteményét ránk hagyományozta; nem csak az akkor már bevált recipéket írta össze, hanem saját tapasztalataira hagyatkozva gazdagította őket, sőt újakat kreált. Ezt a mai korban is alkalmazható recepteskönyvet vettük alapul a manufaktúra tevékenységének feltámasztásakor – magyarázza Márton testvér. Elmondja azt is, hogy Zsoldos Xavér szerzetes 1788-ban megjelenő Herbáriuma már a népi gyógyászat tradícióira is hagyatkozott.

– II. József a XVIII. század végén kiadott rendeletével feloszlatta más szerzetesi közösségek mellett a bencés rendet is. Mikor a XIX. század legelején a bencések újra működni kezdhettek, főként tanítással, lelkipásztorkodással foglalkoztak, és ha valaki megbetegedett közülük, az orvost is Győrből hívták vizitre. Mindez jól mutatja, hogy a rendnek a benedeki hagyomány okán másfél évezreden keresztül virágzó gyógyászati tevékenysége a felvilágosodás beköszöntével egy csapásra megszűnt – meséli Márton testvér. A gyógynövénytermesztés és -felhasználás gyakorlata a XX. század első felében Bittera Gyulának köszönhetően éledt fel, aki bérbe vette a tihanyi apátság hatalmas birtokát, és levendulát kezdett termeszteni. A tihanyi levendulás így a pannonhalmi levendulakert elődjének is tekinthető.

Mósusz, ámbra, pacsuli

Az Illatmúzeum felső emeletén már nem a gyógyászat, hanem a szépészeti ipar őse, a parfümőr szakmája elevenedik meg: a barokk korban elterjedt mesterség Franciaországból, a divat és a pompa központjából indult. A korabeli parfümőr illatok páráitól terhes, sötét szobában, amolyan nagyvilági alkimistaként igyekezett kikeverni a legújabb illatszenzá­ciót, abban bízva, hogy sok szépen csengő aranypénzt táncoltat majd a zsebébe. Miként tette azt Johann Maria Farina is, aki Kölnben megalkotta az Eau de Cologne-t, ez 4711 néven a mai napig az egyik legismertebb parfüm.

Hogy milyen eszközökkel dolgozhatott a XVIII–XIX. században a parfüm­őr, arra a tárlat enteriőrjében berendezett, korabeli parfümorgona ad választ. Ez a szekrénykével egybeépített íróasztalhoz hasonló, apró polcain, rekeszeiben üvegcsékkel, tégelyekkel, fiolákkal, dobozkákkal telis-tele pakolt bútorzat volt a parfümőr műhelye, aki a csővel ellátott üvegharangba szimatolt, így szeparálva el az egyes aromákat a szoba már amúgy is illatfelhőbe burkolózó levegőjétől. Mikor a parfümőr telítődött a legkülönfélébb illatokkal, tiszta vízzel gargarizálta, vagyis leöblítette a garatján megtelepedő illatszemcséket. A múzeumban tucatnyi aromát szimatolva, szippantva, ízlelgetve mi magunk is megtapasztaltuk ezt az érzést: esszenciájuk mintha ízlepelként borítaná be a szájpadlásunkat és a mögötte található részeket.

Hét különleges illatoltárt állítottak fel a múzeumban, amely hét kultúrtörténeti szempontból is jelentős alapillatot jelenít meg. A tömjén és a mirha szakrális eredetű, a Bibliából ismerős fűszerszámok, mindkettőnek a balzsamfafélék családjába tartozó növény az alapanyaga. A pacsuli ugyancsak növény, méghozzá a büdösmenta nemzetség legnevesebb képviselője, amit az indiai importtal a viktoriánus kori Anglia lakásillatosítóként hozott divatba. Állati eredetű az ámbra és a pézsma: az ámbráscet megkövesedett gyomornedve illóolajokat tartalmaz, innen átható, erős, különleges, semmihez sem hasonlítható illata, amit a középkorban a partra sodródó apró kövek formájában szedtek össze a kincskeresők. A pézsma vagy más nevén mósusz a tibeti hegyekben is őshonos pézsmaszarvas hímjének mirigyváladékából származó illat­alapanyag, amelyet földes, fás jellegűként írnak le. A rózsa édeskés illatát nem nehéz felismerni: a virágok királynéja szakrális szimbólumként Máriát, a mennyország királynőjét jelöli – a rózsát már az ókoriak is kedvtelve használták testük illatosítására. A rozmaring az egyik legaromásabb mediterrán fűszernövény. I. Károly hitvese, Piast Erzsébet (1305–1380) számára eleinte gyomorerősítőnek készítették, ám átható illata miatt kölniként is használni kezdte. Így szerzett örök hírnevet a rozmaring: a magyar királyné vizének fő összetevője lett, amit Európa-szerte az első parfümként ismertek.