Az ősi indíttatások szobrásza

– Az, hogy szobrászként csak és kizárólag fával fog foglalkozni, a kezdetektől egyértelmű volt?

– Mindig. De azt, hogy miért éppen a fa vált ennyire meghatározóvá, azt nem tudom megmondani. Már gyermekkoromban is vonzódtam hozzá, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mással dolgozzam. Hiszen a fának sem tudok a végére járni, sorban állnak a képzeletem belső terében azok a munkák, amelyeket még mind meg kellene csinálni. Így aztán a fa megmaradt teljesen homogén, konzekvens indíttatásként. Jóllehet először meg kellett ismernem az anyagot, és mindezt magamtól. Ha valamit nem tudtam, akkor addig mentem, amíg találtam valakit, aki választ ad a kérdésemre. Egyfajta kereső-kutató, a tudást apránként összekapirgáló évek voltak. De végül azért összeállt.

– Ehhez a kutatás-kereséshez értelemszerűen hozzátartozik a kísérletezés is, jól vagy kevésbé jól sikerült munkákkal. Vissza tud emlékezni arra a pillanatra, amikor úgy érezte, hogy végre sikerült elindulnia?

– Van egy első munkám, mégpedig az 1979-ben készített kilenc Othello-marionettfigura, amiket már vállalok. Ami előtte történt, azt borítsa feledés! Azok a munkák a tanulási folyamat részei voltak, segítettek, hogy azzá legyek, aki most vagyok. A dolgok nem a semmiből keletkeznek.

– A kezdeti időszakban fontosnak tartotta, hogy az elkészült, többnyire figurális munkáinak a szellemi tartalom mellett legyen valamiféle használati funkciójuk is, kvázi igazolva ezzel létjogosultságukat. Aztán ezt a kényszert levetkőzte, és nemcsak a használhatóság maradt el, hanem maga a figura is, szobrai kizárólag transzcendens gondolatok hordozóivá váltak. Tekinthető ez egyfajta fejlődési folyamatnak?

– Ma már az anyagot csak a számomra legmegfelelőbb eszközként fogom fel arra, hogy szellemi tartalmakat fejezzek ki vele. Ez, az anyagtól a szellem felé való elmozdulás feltehetően egy normálisan haladó életút, fejlődés következménye. Persze a fejlődésnek még nincs vége, bármi megtörténhet. Jóllehet nagyon szerettem a figuralitást, mégsem valószínű, hogy vissza fogok térni hozzá. De sosem lehet tudni. Annál is kevésbé, mivel a figurális állatszobraim sem voltak soha önmagukért való figurák, sokkal inkább archetípusos, a „faj szelleme”-szerű munkák. Ilyen például a Jaguár is, ahol maga az állat és annak formája már pusztán ürügy, sokkal fontosabb benne az általa hordozott szellemi tartalom, vagyis a középpont nélküli, korlátlan áteresztőképesség. Ez a gnosztikusok azon problémájára reflektál, miszerint a lélek be van zárva a testbe, és így egy ember halála tulajdonképpen a lélek kiszabadulásának ünnepe, az a pillanat, amikor a lélek egyesül a Teremtőjével. Itt a lélek kezdettől fogva szabad: hiszen a testkalitka nyitva áll.

– Közel áll önhöz ez az ókori szinkretista vallási mozgalom?

– Abban az értelemben igen, hogy azokat a gondolatokat, amelyeket az adott fejlődési szintemen fel tudtam fogni és szellemileg tudtam rájuk rezonálni, mindig, mindenhonnan átvettem. Ez azonban nem a szó szoros értelmében vett szinkretizmus, sokkal inkább arról van szó, hogy egy olyan mély, közös ősalapból igyekszem táplálkozni, amelyből a vallások erednek. Ez az emberiségnek egyfajta vágyódása az iránt, hogy megértse a rajta kívül álló, nem kézzelfogható erőket, hatásokat, amelyek a világot láthatatlanul irányítják. Sokat foglalkoztam ezekkel a szellemi erővonalakkal, és nagyon rájuk is tudok hangolódni. Miközben mindig is érdekelt a keleti kultúra, ugyanígy vonzódom a nyugati misztika iránt is, amelyek keresztény indíttatásúak voltak ugyan, de ezeket a hivatalos, péteri hatalom mindig is irtotta. A munkám során az a fontos, hogy tiszták legyenek az indíttatásaim. Mert a kortárs művészetben nagyon sok olyan maszatos tendencia van, amelyek ember alatti dolgokat fejeznek ki. Ezeket tévesnek, sőt, károsnak tartom.

– Vagyis a világban eluralkodó negatívumokkal szemben az embereknek pozitív impulzusokra lenne szükségük, és a művészet feladata éppen az, hogy ebben segítsen bennünket? Ez lenne a „szép”-művészet a lényege?

– Ha a görögökből indulunk ki, akik számára a jó egyenlő volt a széppel, és viszont, akkor igen. Vagyis a szép nem önmagában való esztétikai fogalom, hanem megismerés kérdése. Azt szoktam mondani, hogy én az ördög helyett az angyalt szeretném a falra festeni. A fal tele van ördöggel, miközben az angyalok az idők során kisebbségbe szorultak. Olyan magasba mutató tendenciákat próbálok átélni és ha lehet, megfogalmazni valamilyen formai struktúrákban, amelyek felfelé és nem lefelé vezetnek. Óriási felelősség ez, amelynek a súlyát a művészek nem nagyon érzik, ha pedig igen, elhanyagolják. Nekem azonban ez a fontos. Igyekszem azokat az ősi, tiszta indíttatásokat megtartani és kifejezni, amelyek biztosítják ember voltunkat. Az individuális önkényesség nem vezet sehova.

– Ehhez pedig elengedhetetlen a rend, azaz a harmónia és az egyensúly. Legalábbis szobrai erről árulkodnak.

– És a szimmetria. Míg a szimmetria szakrális, addig az aszimmetria világi. Az első vertikális, az utóbbi horizontális. Soha nem tudnék nem szimmetrikus dolgokat csinálni.

– A tökéletességre törekszik?

– Mondjuk inkább úgy, hogy a hibátlanságra. A munkáimat folyamatosan tökéletesítem, elmegyek a végsőkig, addig, amikor már egyszerűen nincs mit csináljak rajtuk. A fontos az, hogy kihozzam magamból az éppen akkori maximumot. Minden munkámról elmondhatom, hogy azt az adott pillanatban és az adott fejlettségi szintemen nem tudtam volna jobban megcsinálni. A tökéletesség tehát abból a szempontból fontos, hogy később ne kárhoztassam magam, hogy miért nem tettem bele többet?!

– Alkotásai abszolút egyediek, ami talán annak is köszönhető, hogy nem voltak mesterei, akiket követnie kellett volna, így a kezdetektől a saját útját járja. De miből merít ihletet, inspirációt a munkáihoz?

– Az ihletben azért nem igazán hiszek, mert a szobrászatban minden mozzanatot aprólékos gondossággal meg kell tervezni, kiszámolni, kiszerkeszteni. Azért hoztam el a Műcsarnokba például néhány gyurmaszobromat is, hogy a látogatók lássák, mi mindenre kell figyelni, mielőtt fát veszek a kezembe. Fontosak az arányok, a szimmetria és az egyensúly, de tudni kell azt is, hogy mit bír el anyag. Merthogy a fa nagyon drága, ráadásul itthon nehezen vagy egyáltalán nem szerezhető be. Ezek az 1:1-es gyurmamodellek ugyanakkor biztosítékok arra is, hogy talán nem fordul elő többet az, ami egy korábbi kiállításomon, amikor is egy édesapa a Jaguárt a számítógépes művészet egyik példájaként mutatta meg a gyermekének. Mindeközben tagadhatatlanul értek olyan élmények is az életem során, amelyek ugyan nem azonnal, de az évek múltán mégiscsak visszaköszöntek a munkáimban. Így született meg például a Körtánc. Sok-sok évvel ezelőtt láttam egy filmet, amelyben buddhista szerzetesek ültek körben, és az „Om” szent szótagot recitálták. Közben pedig valaki a hanghullámokat fényképezte, és elképesztő dolog történt. Ezek az életben egyébként láthatatlan hanghullámok egy egyre szabályosabb és strukturáltabb kört rajzoltak ki, majd végül a szerzetesek felett dicsfényként álltak össze. Már akkor nagy hatással volt rám, de sokáig eszembe sem jutott. Amikor a Körtáncnak nekiálltam, indíttatás tekintetében ez volt a fő vezérfonal.

– És miért lett az alcíme Gyökér és a korona? Az is ehhez az élményhez kapcsolódik?

– Volt egy ötperces műsor a televízióban, ahol nekem is kellett valamiről beszélnem. Én a nagymamámról beszéltem, aki festőművész volt. Ekkor volt egy olyan kijelentésem, ha ő volt a gyökér, akkor én vagyok a korona, vagyis én teljesítem be azt, amiben őt a korai halála megakadályozta. Ebből a két impulzusból állt össze a szobor története.

– Beszélgetésünk elején említette, hogy az életműve még korántsem befejezett. Min dolgozik most?

– Régóta szeretném megcsinálni a Hűlt helyek és az Élők könyve párdarabját, mert jó, ha a munkáim nem egyedül, hanem párban állnak, hiszen egymáshoz viszonyítva sokkal árnyaltabb lesz a jelentéstartalmuk. Ezekhez azonban rengeteg gépmunka kell, amit egyelőre nem tudok kifizetni. Ezért nem készült el eddig az Úr asztala sem, pedig nagyon fontos lenne, így máig evidenciában tartom. Minden pénzemet a saját munkásságomra költöm. Ráadásul a szobraimat nem adom el, ma már azokat is visszavásárolnám, amelyeket valamikor eladni kényszerültem. Mert a vágyam egy olyan állandó kiállítási helyiség, ahol a munkáim együtt lehetnének, hiszen szerintem kulturálisan annak van értelme, ha egy életmű a maga hiánytalan teljességében őrizhető meg.