A kevésbé ifjú magyarországi zenebarátok még jól emlékeznek a kommunista rendszer és az Aczél-korszak tűrt-tiltott-támogatott hármas jelszavára, aminek értelmében eldőlt, hogy ki rúghatott labdába a korabeli előadók közül. Hihetetlennek tűnhet, de ez Nyugaton is így működött.

Az USA-ban huszonötször megfordult, rendkívül népszerű ír gitáros, énekes Rory Gallagher sem a Guiness Book of Rock Stars, sem a Rolling Stone folyóirat vaskos könyvében nem kapott helyet. Valamiért nem akarták népszerűsíteni, csak saját magára számíthatott. Hogy miért szerették mégis mindenütt, ahol csak megfordult, az a nemrég megjelent, három DVD-ből álló, majd tízórás koncertanyagból kiderül.

A mindig egyszerűen, kockás ingben és farmerben fellépő, koncertjein biztonsági őröket soha nem alkalmazó, viselkedésében minden nagyzolást mellőző muzsikussal tökéletesen azonosult az utca embere. Aki közülük a zenéhez is értett, megtapasztalhatta, hogy micsoda zenészi képességek birtokában volt.

A Shadow Play című DVD öt koncertet tartalmaz, amelyeket az egykori NSZK 1976, 1977, 1979, 1982 és 1990-es Rockpalast fesztiváljain rögzítettek. Fellépéseiből sugárzik az öröm, a hangszer, a játék és a zene szeretete, a hosszabb lélegzetvételű tételek sem időkitöltő, unalomba fúló részletek. Érezte, hogy csak azt tudja igazán nyújtani közönségének, ami belőle árad. Ezért nem fogadta el Jack Bruce és Ginger Baker felkérését sem egy új Cream-szerű egylet létrehozására, s ezért utasította el a Deep Purple, a Rolling Stones és a Canned Heat ajánlatait. Szerencsénkre.

Mert vajon mit engedtek volna neki a Rollingban? Az egymást szinte éves rendszerességgel követő koncertekkel nincs is baj, a szomorú felismerés nyolcévnyi kihagyás után, 1990-ben jelentkezik. Az immáron 42 esztendős, alkoholtól felpuffadt arcú muzsikus szinte élettelenül és mozdulatlanul nyomja le a bulit. A ráadásba beszállt Jack Bruce és a két Cream-klasszikus – Born Under A Bad Sign és a Politician – felidézi ugyan a régi szép időket, de az egész már csak árnyéka önmagának. A magyar zseni, Radics Béla hívei a mai napig azzal indokolják a kiváló magyar gitáros alkoholizmusát, hogy nem kapott lemezfelvételi lehetőséget, mellőzöttsége lelkileg felőrölte.

De mivel magyarázható a sikeres Rory Gallagher esztelen italozása, ami 1995 nyarán, életének 47. évében sírba vitte? Az általa gyakran játszott Too Much Alcohol című blues valósággá lett. Rory Gallagher egyike volt a kevés őstehetségnek, akinek korai távozása pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Bebizonyította, hogy minden külsőség és felhajtás nélkül is elérhető a népszerűség. Nem az újabbnál újabb hangszerekben kereste a megoldást, élete végéig szinte védjegye maradt az ütött-kopott, 1959-es évjáratú Fender Stratocaster, amit 15 éves korában vett.

Emlékére szülővárosában, Ballyshannonban szobrot állítanak, gyermekkora színhelyén, az írországi Corkban 2007 decemberében megnyitotta kapuit a The Rory Gallagher Performance Theatre, szerte a világban évente zenés emléknapot rendeznek tiszteletére.

E sorok írója még láthatta az egykori Budapest Sportcsarnokban 1985. január 22-i koncertjét. Aki nem lehetett ott, annak ajándék igazán a most megjelent kiadvány.

Szakács Gábor