Az ürességtől az otthonig

L. Frank Baum meseregény-sorozatának nyitó darabja, az Óz, a csodák csodája (más fordításban: Óz, a nagy varázsló) 1900-as első megjelenése óta szervesen beépült az amerikai popkultúrába. A belőle forgatott, 1939-es filmmusical – Harold Arlen és E. Y. Harburg dalaival, Judy Garland főszereplésével – például akkora siker lett, hogy 1942-ben színpadi változat is készült belőle. A musical cselekménye nagy vonalakban követi a regényét: egy Dorothy nevű árva bakfis élete békésen, ám kissé unalmasan telne pótszülei, Emmy néni és Henry bácsi kansasi birtokán, ha kutyája, Totó nem ugatná és morogná meg rendszeresen a szomszédjukban lakó Miss Gultchot. És amikor az állat végül meg is harapja, a szigorú vénkisasszony el akarja venni a lánytól a kis kedvencét, hogy a hatóság kezére adja.

Dorothy tehát magához veszi Totót, és elrejtőzik vele, csakhogy nem sokáig lapulhatnak: a hirtelen lecsapó vihar forgószele felkapja, és egy Óz nevű, mesés országba repíti őket. (Igen, L. Frank Baum könyveiben ez a birodalom, és nem a varázsló neve!)

A lány megtudja, hogy csak a környék legnevesebb lakója, a nagy varázsló segíthet nekik abban, hogy hazajussanak, ezért elindul, hogy a mágus segítségét kérje. Csakhogy a varázstudó székhelyére, Smaragdvárosba vezető út hosszú és veszélyes. Nem utolsósorban azért, mert Dorothy magára haragította a gonosz nyugati boszorkányt, ezért az egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy kellemetlenkedjen neki és útitársainak.

Mert a nyíltszívű és talpraesett teremtésnek kísérői is akadnak: egy madárijesztő, egy bádogember és egy oroszlán. Dorothy abból indul ki, hogy ha a nagy varázsló képes segíteni neki abban, hogy visszatérjen Kansasbe, bizonyára a többieknek is segíteni fog problémájuk megoldásában. Így hamarosan négyesben – Totóval együtt ötösben – járják a sárga köves utat. Ám amikor megérkeznek Smaragdvárosba, szembesülniük kell vele: a város fura ura segítségének ára van. És nem ez az egyetlen nagy felismerés, ami Dorothyra vár…

A musical legfrissebb hazai változata Székesfehérváron látható, a koreográfusi feladatokat is ellátó Widder Kristóf rendezésében. A mű szövegkönyvét Békés Pál készítette 2015-ben, aki olyan ifjúsági és meseregényekkel jelentkezett korábban, mint A kétbalkezes varázsló (1983) vagy A félőlény (1991). A dalszövegek átültetéséért számos magyar könnyűzenei album, továbbá A padlás (1988) című zenés játék dalszövegeinek szerzője, Sztevanovity Dusán felelt.

És e változat nem kis részben a nyelvi megformáltsága miatt működik, hiszen Dusán dalszövegei megőrzik az eredetik lényegét, érzékletesen adva át a hangulatukat. Az angol nyelvű verzió ikonikus slágere, a Dorothy elvágyódásáról valló – és a filmmusicalnek Oscar-díjat hozó – Over the Rainbow (Túl a szivárványon) a hazai színpadokon például ekként szólal meg:

„Felhők távoli partján napfény vár, / fénylő szivárvány hídján túl ott a tündértáj. / Távol nem terem bánat, / az ég oly kék, / távol valóra válhat / mindaz, mi álomszép! // […] Szállnék, szállnék az óriás felhőn át, / fénylő szivárvány hídján túl ott a boldogság.”

A Smaragdvárosba tartó utat kísérő – szövege szerint a nagy varázslóba vetett bizalomról árulkodó, valójában azonban a kitartás és a barátság himnuszává váló –, indulószerű dal pedig így hangzik:

„A sárga úton haladj, / az oda visz, ahova mész! / Ha a sárga, fényes köveken lépsz, / az igazi helyre érsz! // Ő igazi csoda és jótevő, / ha valaki segíthet, az csak ő!”

A dallamhoz tökéletesen illeszkedő, jól kiénekelhető szövegek mellett szójátékok és nyelvi lelemények színesítik a magyar szöveget. A bádogember például – saját bevallása szerint – a pléhkoppot nyeli, az oroszlán pedig egy ponton elárulja: úgy aludt, mint az oroszlánbunda.

Az előadás látványvilága mintha a szöveg verbális gazdagságát kívánná ellenpontozni: a színpadkép minimalista, a Kupás Anna által tervezett kulisszák jelzésértékűek: hol a gyermekrajzok látványvilágát, hol a babaszobák miliőjét idézik. A vándorlás fénycsövekkel bevilágított, indusztriális hangulatot keltő helyeken át vezet. Mindvégig nagy szerep jut a különféle színű fényeknek – ahogy a színpad csupaszságának is.

A játéktér nagy része ugyanis nincs berendezve, mintha az alkotók a pódium pőreségének nyilvánvalóvá tételével azt a benyomást szerettek volna kelteni a befogadóban, hogy Dorothy és társai egyik feladata épp e kietlenség elleni harc: küldetésük teljesítése, vállalt feladataik végrehajtása pedig olyan tartalom, amely betöltheti az ürességet.

A Pető Kata által tervezett jelmezek olykor hétköznapiak, olykor néhány központi motívumot ismétlők – különös tekintettel Totó és a madárijesztő öltözékére –; olykor viszont már nem is ruhaművészeti alkotások. A nagy varázsló például már félig-meddig iparművészetiként jellemezhető kreációban mutatkozik a hozzá érkezők előtt. Tükördarabokkal díszített, álarccal kiegészített viselete egyszerre árulkodik a különféle show-műsorok által meghonosított, amerikai sztárkultuszról, valamint a szórakoztatóipari megoldások megtévesztő jellegéről.

A jelmezek együttese fokozza a színpadként által keltett posztmodern, elidegenedett és elidegenítő hatást, minek következtében az előadás hangulata komorabb, mint az 1900-as regényé vagy a ’39-es filmmusicalé.

Az általunk megtekintett sajtóbemutatón a kettős szereposztás mindkét Dorothyja színre lépett, így elmondhatjuk: Ladányi Júlia a figura ragaszkodását és tiszta szívűségét, Fehér Diána Aida kitartását és állóképességét érzékeltette remekül. A Miss Glutchot és a nyugati boszorkányt egyaránt megformáló Decsi Edit felszabadultan gonoszkodik, energikus, ám komikumtól sem mentes antagonistákkal gyarapítva a karakterek sorát.

A Totót alakító Bari István Péter szintén említés érdemel: egyetlen emberi hang kiadása nélkül, gyakorlatilag némán, kizárólag mozgással kellett megformálnia egy, a gazdájához hű, azt segítő állati karaktert, és jó munkát végzett.

Összességében: az Óz, a csodák csodája az elvágyódás és a visszatérés, az eszképista képzelet és a valóságot elfogadó ráció darabja, amely olyan értékek fontosságát hangsúlyozza, mint a barátság és a bátorság, az otthon és a család iránti vágyódás vagy az önismeret, azaz meglévő adottságaink és tulajdonságaink felfedezése.

A szokásosnál egy árnyalattal sötétebb hangulatú darab így egyszerre szórakoztató, ám elgondolkodtató is ahhoz, hogy a néző a megszokott helyett a sárga téglás úton induljon hazafelé – feltéve, hogy megtalálja.