Az utolsó órában

Képzeljük el, hogy a legsötétebb sarki éjszakában állunk egy jégtörő hajó fedélzetén, és egyszer csak megérkezik két jegesmedve, anya és bocsa, majd érdeklődve vizsgálni kezdik a közelben lévő kábeleket, különböző kutatási eszközöket. A fotós Horváth Eszter rögtön tudta, ez soha vissza nem térő, tökéletes pillanat, ezért amikor az állatok besétáltak a hajóorr lámpáinak fénycsóvájába, odaszaladt, és gyorsan megörökítette a jelenetet. Utóbb kiderült, megérzése telitalálat volt, hiszen a tavaly szeptemberben készült kép elnyerte a World Press Photo környezet kategóriájának fődíját. A felvétel a tavaly szeptember 20-án kezdődött és a mai napig tartó MOSAiC expedíción született, amelynek keretében a Polarstern nevű hajó folyamatosan sodródik az arktiszi térségen keresztül, egy óriási jégtáblába fagyva.

–  A MOSAiC a világ eddigi legnagyobb, a Jeges-tengeren zajló klímakutató expedíciója. A szakemberek azt vizsgálják, hogy az errefelé végbemenő környezeti változások mit jelentenek az egész emberiség számára – magyarázza Horváth Eszter, aki nemcsak e nagyszabású nemzetközi vállalkozás fotósa, hanem kommunikációs menedzserként is igyekszik a világ figyelmét felhívni az itt folyó tudományos munkára. – A kutatók folyamatos atmoszferikus, illetve jég- és óceánméréseket végeznek, és összevetik, milyen hatása van az egyes elemek változásának a másikra, az egész együttes változása hogyan hat a klímára, illetve mi képes ezeket a változásokat befolyásolni, adott esetben felgyorsítani. Az egyik csoport például a jégben felhalmozódott metán mennyiségét méri. A metán nagy része, ami köztudottan a legkárosabb anyag a klímára nézve, Szibériából, az olvadó permafrosztból szabadul be a tengerbe, majd befagy a jégbe, végül olvadáskor egy része az atmoszférába kerül, más része pedig lesüllyed az óceán fenekére. Az arányából lehet következtetni, mire számíthatunk tíz-húsz év múlva. És ez nem valamiféle úri passzió: a sarkvidéki változások óriási hatással van a Föld egészének klímájára, és nagyban befolyásolják az extrém időjárási jelenségek felerősödését és gyakoriságát.

Horváth Eszter előtt ezen kívül sem ismeretlen a vidék, hiszen már 2016 óta rendszeresen részt vesz a MOSAiC-ot elindító német Alfred Wegener Intézet egy másik, hosszú távú expedícióján is: a grönlandi jeges-tengeri jégtakaró vastagságát és változásait vizsgáló, évenként ismétlődő kutatásról tavaly ősszel jelent meg dokumentumfotó-sorozata a National Geographic nemzetközi számában. Idáig eljutni azonban sok év és kemény munka eredménye volt, nem kevés kacskaringóval és még több bátorsággal.

–  Bár gyerekként még illusztrátor akartam lenni, mégis közgazdászként végeztem a Soproni Egyetemen, majd ezzel a végzettséggel mentem ki rögtön a diploma után Bécsbe, egy szállítmányozási céghez dolgozni. Huszonöt éves voltam, amikor az akkori társamtól kaptam ajándékba egy fényképezőgépet, és ahogy a kezembe vettem, mintha mérföldkőhöz érkeztem volna: a régi vágyam a történetek vizuális megjelenítéséről újra elérhető közelségbe került. Nem sokkal később elmentünk Egyiptomba, és az ott készített sorozatom rögtön különdíjat nyert egy magyarországi pályázaton. A hírt éppen a születésnapomon tudtam meg, és úgy éreztem, a sors választ adott arra a bennem régóta motoszkáló kérdésre, milyen irányba is fordítsam az életem. Beiratkoztam egy fotósiskolába, majd a munkám mellett, a szabadidőmben szépen beindult a fotográfusi karrierem. Dolgoztam például a bécsi magyar nagykövetséggel és a kinti magyar kulturális intézetekkel, sokat utaztam Ázsiába, készült erről egy könyvem is – mesél a kezdetekről Horváth Eszter.

A kettős élet öt éven át tartott, amikor a fiatal fotós vett egy nagy levegőt, fogta a lakásra összespórolt pénzét, és New Yorkba utazott, hogy a világ leghíresebb dokumentarista fotográfusait képző International Center of Photography intézetben tanulhasson. Innentől kezdve pedig szinte sorsszerűen követték egymást életében az események, igazolva a vakmerő döntés helyességét. A New York-i tűzoltók különleges egységének mindennapjait megörökítő diplomamunkája a The New York Timesban debütált, majd négy éven át dokumentálta a kihalás szélén álló tengeri teknősök életét, megmentését az Atlanti-óceáni partvidék, illetve a Mexikói-öböl területén. Végül e két munka vezette el az azóta is tartó, igazi nagy szerelemhez, a Jeges-tengerhez. Legalábbis ezekre figyelt fel az amerikai Audubon magazin fotográfiai igazgatója, és ezzel indokolta, miért őt választották 2015-ben annak a kéthetes expedíciónak a megörökítésére, aminek során az amerikai parti őrség hajóján folytattak kutatásokat a térségben. És innen már valóban csak egy, igaz, jókora lépés volt az Alfred Wegener Intézethez való csatlakozás. Horváth Eszter azóta már tizenegy expedíción vett részt, és ha épp nem a jégen van, a kutatóközpont kommunikációs osztályán dolgozik.

–  Mondhatni, az életem összes szála a Jeges-tengernél futott össze. Már akkor, ott, a parti őrség hajóján eldöntöttem, hogy a munkámat a jövőben kizárólag ennek a témának akarom szentelni. Annál is inkább, mert nem vagyok túl derűlátó a jövőre nézve. Pont most jött ki egy új, sokkoló tanulmány, amely szerint az első, nagy részben jégmentes nyár a vártnál előbb, már 2025 és 2030 között bekövetkezhet a Jeges-tenger felső, nagy részében. Ennek kétirányú következménye lesz. Az egyik, hogy az olvadással megszűnik a Jeges-tenger klímaszabályozó hatása, egyre szélsőségesebb időjárás tapasztalható majd, főleg az északi országokban. A másik, hogy rengeteg állat, például a jegesmedve vagy a fóka, utóbbi nemcsak a jégen él és vadászik, hanem ott is szül, elpusztul majd. Eleve a Jeges-tenger táplálékláncának alapja, kezdete a jég alatt növő alga vagy plankton, ezen élnek a rákok, halak. Vagyis, ha a jég elolvad, az alatta és felette virágzó élet is megszűnik. Talán ezért is van bennem folyamatosan a vágy arra, hogy dokumentáljak egy olyan világot, amelyik a szemünk előtt tűnik el. És kicsit reménykedem is, hogy a képeim talán segíthetnek a politikusoknak meghozni a helyes döntéseket a bolygónk megmentése érdekében.