– Legutoljára akkor beszélgettünk, amikor húszéves fennállásuk alkalmából országos koncertturnéra indultak. Hogy sikerült a körút?

Hirdetés

Nyerges Attila: – Nagyon jól, sokkal jobban, mint amire számítottam. Az első próbák után komoly elvárásokat támasztottunk magunkkal szemben, rádöbbentünk ugyanis, hogy akusztikusan játszani nem azt jelenti, az ember lecseréli a gitárját, aztán ugyanúgy megy minden tovább, mint annak előtte. Nem szólaltak meg a dalok, meg kellett velük szenvedni, műsort kellett változtatni, mivel voltak számok, amikről azt gondoltuk, jól csengnek majd, aztán kiderült, hogy mégsem. A zenekar életében még sosem próbáltunk annyit, mint a koncertsorozatot megelőző időszakban. De megérte, azt kell hogy mondjam, mert egy nagyon korrekt, kerek műsor kerekedett belőle. A pesti előadásokat föl is vettük, és összeállítottunk belőlük egy DVD-t, illetve egy CD-t, amit a június 22-i jubileumi nagykoncertünkön, a budapesti Barba Negra Trackben már meg is lehet vásárolni.

Kovacsik Tamás: – Nagy érdeklődés mutatkozott a közönség részéről, mindegyik előadás telt házas volt, sőt, többen panaszkodtak amiatt, hogy nem kaptak jegyet, vagy hogy az ő városukba nem látogattunk el. Olyannyira beleszerettünk az egészbe, hogy ősszel folytatjuk a sorozatot. Újragondoljuk ezt az egészet, kicsit megsózzuk, átalakítjuk a dalokat és vendégzenészeket is hívunk.

– Nemrégiben egy újdonsággal kerültek a hírekbe: áthangszerelték legnépszerűbb dalukat, a Nélküledet. Hogy jött az ötlet?

Ny. A.: – Régóta morfondíroztunk azon, hogy komolyabban hozzá kéne nyúlni. Nagyon sokan feldolgozták már ilyen-olyan műfajban, arra gondoltunk, itt az ideje, hogy mi is csináljunk valami olyat, amit a televízióban, rádióban is be lehet mutatni. Galambos Nándor zenésztársunk kapcsolatait kihasználva keveredett a közelünkbe az a szimfonikus zenekar, amelyik végül elvállalta a nagy feladatot.

K. T.: – Húsz év után végre méltó köntöst kapott a Nélküled. A jubileum volt az apropó, hogy ez az ikonikus dal ünnepi csomagolást kapjon. Túlhaladt már az idő azon a minőségen, amiben ezt annak idején fölvettük. Azóta a dal önálló életre kelt, kinőtte magát, járt neki a megújulás. Készült hozzá egy videoklipp is, ami pedig teljesen más szemléletet kölcsönöz neki. A felvételen egymástól lényegesen eltérő társadalmi helyzetű embereket sorakoztatunk fel, aminek az az üzenete, hogy teljesen mindegy, ki milyen nációjú, honnan jött, mi a Kárpát-medencében és határon túl is egy vérből valók vagyunk. A borsodi munkás cigányember épp annyira a magyar közösség tagja, mint egy fogorvos, egy középiskolai tanár vagy akár az Ismerős Arcok hat zenészének bármelyike.

– Hallhatjuk valamikor élőben a szimfonikus verziót?

Ny. A.: – Egyelőre nincs ilyesmiről szó, ez ugyanis komoly szervezést igényel. De az ötlet nem rossz. Most még azonban meg kell hogy elégedjenek a rajongók azzal, hogy lemezről hallgathatják.

– Kilenc éve annak, hogy a kormány a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a trianoni békediktátum aláírásának időpontját. A döntéshozók rengeteg kritikát kaptak, amiért nem gyásznap ez a dátum. Jogos a bírálat?

Ny. A.: – Nem gondolom. Mindenki számára egyértelmű, hogy ez nem egy örömünnep. De szembe kéne már nézni azzal, hogy a búslakodással túl sokra nem megyünk. Azt, hogy meg kell emlékezni erről a szörnyűségről, aláírom, de nem hiszem, hogy még mindig siratni kéne a múltat. Sokkal inkább tenni kéne azért, hogy ez a fájdalom a szívekben csökkenjen, gondolok itt a nemzet lélekbeli egyesítésére: dolgozni kell azon, hogy ne legyen jelentősége a határoknak, és inkább egy nemzetben gondolkodjon mindenki az anyaországban és a határokon túl is. Egyedül ezt látom megoldásnak jelen pillanatban Trianon problémájára.

K. T.: – Nagyon pozitív dolog, hogy létrejött ez a nap, az állam hivatalosan megemlékezik a történtekről, országszerte, sőt a határokon túl is rendezvényeket szerveznek. Foglalkozunk ezzel a témával, és ez óriási eredmény, ami egyértelműen a kilenc évvel ezelőtti döntésnek köszönhető. Persze vannak olyanok, akiket még mindig nem érdekel a dolog: az RTL Klubon június 4-én a macskák nemzetközi világnapját ünnepelték…

– Van olyan felmenőjük a családban, akit személyesen érintett Magyarország szétszabdalása?

Ny. A.: – Nekem szerencsére nincs.

K. T.: – Két-három éve nyomozni kezdtem a családom története után, mert kiderült, hogy anyukám apukája a felvidéki Ajnácskőről származik. Bár nem ismerem a családja történetét, mert korán meghalt, de őket minden bizonnyal érintette az 1920-as döntés.

– Érdekes, hogy az ember folyton-folyvást csak azt hallja a környezetében, hogy a 30 és 60 év közötti korosztály iskolai tanulmányai során nem nagyon kerültek szóba az első világháború következményei…

Ny. A.: – Nekem sem az általános, sem a középiskolában nem tanítottak semmit erről az időszakról. A rendszerváltás előtt elhallgatták az igazságot. Az úgynevezett dicsőséges Tanácsköztársaságról ódákat zengtek, azt azonban, hogy Magyarország milyen példátlan büntetést kapott, elhallgatták. Ha mondtak is valamit a trianoni békediktátumról, akkor maximum annyit, hogy jogos volt. Mosták az agyunkat, megpróbáltak bűntudatot ébreszteni bennünk. Húszévesen kellett rácsodálkoznunk arra, hogy ha kelet felé elhagyod az országot, és utazol 800 kilométert, színtiszta magyar falvakba botlasz.

K. T.: – Mára viszont sokat javult a helyzet, a Határtalanul program keretében minden gyerek eljuthat egy határon túli, magyarlakta területre. Nekünk pontosan ez hiányzott a fiatalkorunkból.

– Romsics Ignác akadémikus egy korábbi lapinterjúban azt mondta, hogy Erdélyt örökre elvesztette a magyar állam, és a legjobb, ha beletörődünk ebbe a helyzetbe. Valóban így lenne?

K. T.: – Egyáltalán nem, szerintem a kormány nemzetpolitikai intézkedéseivel éppen most alapozza meg Erdély biztos jövőjét.

Ny. A.: – Én meg azt gondolom, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, hogy lehetőségünk legyen megtartani. Okosan, nem erőszakkal, nem fegyverekkel, nem diktatúrával próbálják meg elvenni tőlünk, hanem a nagy szabadsággal, azzal, hogy rájuk nyitnak minden ablakot és ajtót. Ha ez így megy tovább, nem lesz jelentősége annak, hogy ott egy magyar tömb él, egyszerűen elolvad az a közösség. De mostanában az egész kontinensen ez a trend és ez a cél. Az Európai Egyesült Államok ötlete pontosan erről szól. Tűnjenek el a nemzetek, az egyediség, legyen mindenki egyforma, mert akkor egy irányítható masszává válik a társadalom.

– Raffay Ernő történész szerint a századforduló eltorzult liberalizmusa is jelentősen hozzájárult a trianoni tragédiához. Ezek szerint most is veszélyben vagyunk?

Ny. A.: – Az uniós választás eredménye arra vall, hogy kezd kibontakozni valamiféle ellenállás a kóros szabadelvűséggel szemben, így talán van remény, ha mással kapcsolatban nem is, akkor azzal, hogy lassulni fog ez a folyamat.

– Nemrégiben Erdélyben járt a katolikus egyházfő. Önök szerint milyen jelentőséggel bír ez a látogatás?

Ny. A.: – Ferenc pápa legtöbb megnyilvánulásával nem nagyon tudok egyetérteni. Nem hozott különösebben lázba, hogy Erdélybe utazott. Sőt, kifejezetten felháborítónak tartottam, hogy nem volt képes végighallgatni a székely himnuszt, és míg Csíksomlyón több nyelven köszöntötte a híveket, Balázsfalván már egy szót sem szólt a magyarokról. Azt viszont el kell ismernem, a jelenlétével hozzájárult ahhoz, hogy nemzetközi szinten is tudomást szerezzenek a Romániában élő magyar hívő közösségről. Ez pedig nagy eredmény.

K. T.: – Én is úgy gondolom, hogy ez egy nagyon jó reklám volt Erdélynek, reflektorfénybe került a romániai magyarság és a somlyói misszió. Ennek örülni kell! Féltem attól, hogy az egész eseményt román ünnepként fogják „eladni”, de ez hála Istennek nem történt meg. Az más kérdés, hogy a pápa egy olyan píszi szöveget mondott el a nyeregben, amit azok a tanácsadói írtak, akik feltételezhetően semmit nem tudnak a magyar történelemről.

– Szóba került már a június 22-i nagykoncert, de a meglepetésvendégről még nem beszéltünk még. Hogy jött a képbe Karácsony János?

K. T.: – A zenekar fennállása során szinte az összes fiatalkori hősünk megfordult velünk egy színpadon, gyerekkorunk legendás együtteséből, az LGT-ből azonban még senkit nem hívtunk meg. A Lokomotív egykori énekes-gitárosát, Karácsony Jamest régóta ismertük a zenészbarátainkon keresztül, ezért most rá esett a választás.

Ny. A.: – Mindig is cél volt, hogy minden nagyágyúval, akit kölyökként ikonként bámultunk, legyen valamiféle kapcsolatunk. Elkezdtük őket úgymond levadászni. A szakmán belül ritkaság, hogy egy zenekarnak ilyen jó kapcsolatai legyenek a kollégákkal. Nem emlékszem, hogy bárki is visszautasította volna a felkérésünket.

– Presser Gábornál próbálkoztak?

Ny. A.: – Én csajozni is úgy csajoztam régen, hogy arrafelé udvaroltam, ahol sejtettem, hogy van mit keresnem. Így az embert nem nagyon érték csalódások.

– Úgy tudni, nem a hétvégi koncert lesz az utolsó nagy dobásuk az évben…

K. T.: – Karácsony és szilveszter között tervezünk egy nagyszabású fellépést. Egyelőre nincs helyszín, de keressük a lehetőségeket. Mindenképp egy impozáns koncertteremet képzelünk el, mivel azt szeretnénk, ha az eseményt közvetítené a televízió is. Ez méltó befejezése lenne a turnénak és az egész jubileumi évnek.

– 2020-ban Trianon 100. Készülnek valamivel az évfordulóra?

K. T.: – Természetesen, de hogy mivel, az legyen meglepetés.