– A télen megjelent és 2009. április 30-án a Petőfi Csarnokban felvett Mobilmánia CD és DVD koncert látványos jelenete volt Döme Dezső, Herpai Sándor, Németh Gábor és Pálmai Zoltán dob show-ja.

Rudán Joe: – Nagyon komoly felkészülés előzte meg. A dobosok egy közösen hozott alaptempóra bontották ki egyéni elképzeléseiket, miközben a többiek tartották az ütemet. Németh Gabi kottázta le ezt az alapot, és ezt dolgozták ki együtt, de az egyéni részeket mindenki a maga stílusában szólaltatta meg. Igazi hang- és látványcsemege volt.

– A kétórás műsorban külön blokkot játszott a Zeffer András vezette Rock Band, majd részben ugyanazon zenészek kíséretében Kékesi Lászlóval és veletek állt össze a Mobilmánia. Az igazi meglepetést azonban a vonósnégyes és Tunyogi Bernadett jelentette.

Vikidál Gyula: – Az ötlet előzménye a Honfoglalás akusztikus és nagyzenekari lemezváltozata volt, ezt próbáltuk felidézni a rockszvit két tételében. A zárótétel megszólaltatásához méltóbb énekes nem jöhetett szóba Tunyó halála után, mint lánya, Tunyogi Bernadett.

– Tunyogi Péterről mindvégig megemlékeztetek, de nem lehetett volna a szintén elhunyt Cserháti Pityi és Bencsik Samu nevét is megemlíteni, hiszen ők a klasszikus P.Mobil zeneszerzői voltak?

Vikidál Gyula: – Ők már nem lehettek a Mobilmánia zenekar tagjai. Tunyóval kezdtük a Mániát, ezért ő a mi halottunk. Amikor 1983-ban a P. Box együttessel megszületett „A zöld, a bíbor, és a fekete” című dal, nem gondoltuk, hogy egyszer azokról is fog szólni, akik megalkották. Hosszadalmas lenne minden koncerten elmondani, hogy ez a dal Bencsik Sándor, ez meg Cserháti István zenéje, de mindjárt hozzá is kellene tennünk, hogy az énekdallamokat Vikidál Gyula szülte, mint később a Dinamitban és a P. Boxban is. Mindenkinek tudnia kell, hogy a régi tagok munkája meghatározó volt a mindenkori P. Mobil jövőjét illetően. Amikor a Mobilmánia 2008 tavaszán összeállt, a Tunyó–Rudán–Vikidál-hármas hangja hozzávetőleg harmincnégy évet fogott át és a velük együtt játszó kiváló zenészek mellett is meghatározta az egyéni stílust, hangzást. Közülünk Tunyó volt leghosszabb ideig a régi csapatban, és mivel osztom Zefi és Joe szemléletét, mely szerint emlékezni csak szépen szabad, úgy gondolom, hogy mind a Petőfi Csarnokban, mind bárhol másutt, méltó módon tudtunk és tudunk megemlékezni elhunyt énekes társunkról.

Rudán Joe: – Sokszor ért bennünket vád, hogy ilyenkor más tollával ékeskedünk, de kinek van joga elénekelni ezeket a dalokat, amelyek megszólaltatását a közönség azoktól várja, akik eredetiben is énekelték? Márpedig ezek a személyek mi vagyunk.

Vikidál Gyula: – Amikor a kivetítőn megszólal a Menj tovább, két érzés dúl bennem: az egyik a fájdalom, mert Péter elment, a másik egy pici boldogság, hogy olyan dalt énekel, amelynek énekdallamát én követtem el 35 évvel ezelőtt, és általunk nemzedékeken keresztül fennmaradt.

Rudán Joe: – Annál is inkább, mert Tunyó volt közülünk a legboldogabb, hogy a sok hányattatás után végre ilyen csapattal dolgozhat. Örült a készülő lemeznek, és nagyon bánt, hogy nem énekelhetett rajta, így nekünk kellett felénekelni azokat a dalokat is, amelyeket ő gyakorolt be.

– Mind a mai napig nem tisztázódott a több évtizede színpadon álló rockzenészek emberhez méltó nyugdíjkérdése.

Vikidál Gyula: – Az utolsó hetekben sokat beszéltünk erről Tunyóval, mivel anyagi okok miatt ő is szeretett volna nyugdíjba menni. Elmeséltem, hogyan sikerült kiharcolnom a jogos művészeti nyugdíjat, amiért több mint egy évig tartó komoly vitát kellett folytatnom. 1965 óta fizettem a tb-t, 1973-ban kaptam az első művészeti, majd a szólóénekesi, végül 1986-ban a színművészi engedélyemet. A nyugdíjat elbíráló bizottság a törvények szerint csak 1986-tól vehette figyelembe a nyugdíjhoz szükséges éveket, és nem számított, hogy mit csináltam hivatalosan előtte tizenhárom évig. Ugyanakkor 1978-ban már túl voltam az első külföldi koncertkörúton, és megjelent az első P. Mobil-kislemez. Én erre alapoztam kifogásaimat, hiszen ha annak idején valakinek nem volt művészeti engedélye, az Országos Rendező Iroda nem is foglalkoztathatta, lemeze és külföldi útja sem lehetett. Ezek szerint az ORI illegálisan foglalkoztatott, illegálisan vettem részt 1983-ban az István, a király rockoperában is, illegálisan énekeltem fel a Koppány szerepet, illegálisan játszottam 1985-től a Nemzeti Színház színpadán több mint kétszáz alkalommal, miközben az ezért kapott tiszteletdíjból levonták a megfelelő összegű tb-járulékot. Ezek szerint akkor sem számítottam művésznek. Többszöri levélváltás után végül a nyugdíjbizottság úgy döntött, hogy valami igazam mégiscsak lehet, és a minimálbér harmadával nyugdíjazott.

– Harmadával?

Rudán Joe: – A rendszer ugyanúgy működik, mint annak idején, amikor a katonatiszt elvtárs lenézően szólt oda nekünk: „Beatzenész? Mit akar? Ronggyá keresi magát, miközben mi a hazát védjük!” Amikor aztán bevonultam, azt üvöltözte a fülembe, hogy „Vikidál! Lője le a céltáblát, mintha NATO-katonára lőne!”. Évekkel később viszont már ő lett a NATO egyik leghangosabb híve. Most vajon mit kiabál? Kit kell lelőni? Mi vagyunk a zenészek azon korosztálya, amelynek élete végéig dolgoznia kell, amíg csak össze nem esik a színpadon. Persze vannak kirívóan jól keresők köztünk, akik kiszolgálják az agyrongáló tömegtájékoztatást, miközben többségünk gyakran a mindennapi megélhetéssel küszködik.

– Van lehetőség a nyugdíj kiegészítésére?

Rudán Joe: – Szerintem én nem is leszek nyugdíjas, pedig 1984-től nekem is van ORI-vizsgám, bár ez a papír ma már semmit nem ér. Vállalkozásom nincs, csak a tb-t fizetem.

Vikidál Gyula: – Számomra az elmúlt huszonöt évben első volt és ma is az a színház és a szólóműsoraim, ahol pályám nevezetesebb állomásainak dalaival lépek a közönség elé. Persze jó lenne több színdarabban játszani akár Pesten, akár vidéki színházban. Viszont ha nincs fellépésem, művészien lambériázok és parkettázok.

Rudán Joe: – Otthon én is mindent magam csináltam, így Gyulával ketten épületfelújítást vállalhatnánk. A Coda nevű zenekar két évtizedes múltja ellenére gyakorlatilag nem működik, 2009-ben egyetlen fellépésünk volt egy bajai motoros találkozón. Nincs rá igény, de őszintén szólva már én sem szívesen énekelem mások, a Purple és a Zeppelin dalait. A Pokolgéppel legalább saját nótákkal működünk és viszonylagos gyakorisággal lépünk fel, a Mániával a létszám miatt ez egy kicsit nehezebb. A két csapat fellépéseit gyakran én intézem és egyeztetem, így vigyáznom kell, hogy azonos időben ne kössek Mánia- és Pokolgép-koncertet, és ha lehet, a nagy fesztiválokra mindkét csapatot be tudjam ajánlani.

– Milyen elképzeléseitek vannak a jövőben?

Vikidál Gyula: – Nem tudom kihagyni a politikát, mert abban nőttünk fel. Ameddig a hazai rock képviselői, egyik szószólói vagyunk és hallgatnak ránk, addig vannak és lesznek feladataink. Nekünk, rockzenészeknek, amióta világ a világ, megvan a lehetőségünk, hogy üzenjünk a kezünkben lévő „fegyverrel”, a zene és a szó erejével úgy, ahogy mi gondoljuk, és szeretnénk ösztönözni a fiatalabbakat, hogy ők is írják meg gondolataikat és adják tovább! A magyar rockzene gyökerei a hatvanas években eredtek meg, és ezeket a gyökereket nem szabad a szemétbe dobni, mert ha azok elhalnak, nem lesz mire építkezniük. Az ország jövőjére is ugyanez vonatkozik. Tűzzel-vassal, értelemmel védeni kell történelmi gyökereinket, mert más lehetőségünk nincs a túlélésre. A választások idején a magam eszközeivel mindent el fogok követni annak érdekében, hogy elszámoltassák mindazokat, akik kirabolták, tönkretették és a jelenlegi mérhetetlen szegénységbe taszították Magyarországot, és hogy ezek a gonosztevők egyszer és mindenkora eltűnjenek a politikai életből!

Rudán Joe: – A fiatalok számára az élő példa éppen Vikidál Gyuszi barátom lehet. Annak idején, amikor tizenéves koromban én voltam olyan fogékony a rockzenére, mint most ők, abban az élményben volt részem, hogy élőben láthattam őt a P. Mobillal. Basszusgitáros énekesként kaptam tőlük azt a többletet, amelyet esetleg ma már én is nyújtani tudok dalaim átadásával az utánunk jövőknek, akik annyi idősek, mint én voltam annak idején. Kedvező változásokat is látok, hiszen akkoriban még elfogadhatatlan volt, hogy valaki egy másik csapat zenészével lépjen fel. Mert miért ne játszhatnék vele, mondjuk a rocktól eltérő műfajban, ha a produkció és ő mint zenésztárs is jó? Ma már büszke vagyok rá, hogy örömmel vállaltam a kihívást, amit G. Nagy Ilián és ifjú Csoóri Sándor folkoperájában való részvételem, illetve Ökrös Csabával történt együttzenélésem jelentett.

Szakács Gábor