Imádja a zenét, szenvedélyes utazó, rajong a gasztronómiáért és a motorozásért, közben színházat igazgat, játszik, vagy éppen külhoni kollégáinak kölcsönzi a hangját. Dörner György szakmai munkásságát szinte mindenki ismeri, a magánéletéről azonban ritkán beszél.

– Kőbányán, a Hős utcában nőtt fel. Mi az első gyermekkori emléke?

– Ahogy az apám feldob a magasba. Szerettem azt az érzést. És szerettem beteg lenni, mert akkor egész nap a nagymamával lehettem. Akkoriban a Hős utca még egy szerény, de konszolidált hely volt. A helyi vagány fiúk békességben megfértek az arra tévedő rendőrökkel. Azt mondták nekik: „Zsarukáim, vegyetek csokit a kicsiknek!” – és ők vettek nekünk. Arra emlékszem, hogy rengeteg gyerek volt, hiszen a Ratkó-generáció tagja vagyok. Mindig volt hol fociznunk, játszanunk, sohasem unatkoztunk magunkban, mindenki mindenkit ismert. Szegénység volt, de tisztes szegénység, és abban az a jó, hogy mindenki abból próbálta meg a legtöbbet kihozni, amit a Jóisten adott neki. Szerettem például a nagymamával elsétálni a sarki asztalosműhelybe faforgácsért, azzal tüzeltünk. Ezek az egyszerű dolgok tettek boldog gyerekké. Ahogy cseperedtünk, kaptunk egy ruszki héthúros gitárt. Ettől fogva a barátságaink alapja a zenei érdeklődés lett. Nyúztuk a húrokat, amikor csak tehettük, egymástól és magánerőből tanultunk meg játszani a hangszeren. Az akkori slágereket, a táncdalfesztiválok nyertes dalait szinte kötelező jelleggel begyakoroltuk, ezzel virítottunk a többiek előtt. Szóval gyermekkoromban hagyták, hogy gyerekek legyünk, és ez jó volt nagyon.


– A foci és a zene iránti szenvedélyhez mikor csatlakozott az irodalom?

– Már iskoláskorom előtt megtanultam olvasni, a bátyám tankönyveivel kezdtem a sort, így a János vitéz lett az első irodalmi élményem. Az iskolában aztán volt egy osztálytársam, aki minden szünetben olvasott. Valahogy olyan békésnek és nyugodtnak tűnt, gondoltam, én is követem a példáját. És nagyon élveztem! Baromi jó volt beleélni magam azokba a történetekbe, amikről a könyvek írtak. A legklasszabb az volt, hogy ha épp nem olvastam, akkor is tudtam a könyv igazságai szerint szemlélni a köröttem zajló eseményeket. Amikor a valóság egyezést mutatott a könyvbéli históriával, az teljesen lenyűgözött!


– Vagyis amint olvasni kezdett, le is játszotta önmagában a történeteket. Már akkoriban tudta, hogy színész lesz?

– Dehogy! Doktor bácsi akartam lenni! Megfigyeltem, hogy az orvosokat mindenki szereti és tiszteli, és ez nekem nagyon tetszett. Úgy négy-öt éves lehettem, amikor a nagyfiúk odaküldtek a dokihoz, hogy kérdezzem meg tőle: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” Az öregnek nagyon jó humora volt, ezt felelte: „A szívem nem fáj, de lúdtalpam, az van!” Szóval orvosi pályára készültem. Aztán a gimnáziumban észrevettem, hogy a lányok más szemmel néznek már rám, és hát én is másként kezdtem őket látni. Így aztán változott a terv, nem maradt elég időm a tanulásra…


– Az elmondottakból úgy tűnik, már gyerekként is elég határozottan tudta, mit akar. Mennyire hallgatott a szüleire?

– 13 éves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat. Rettenetesen megviselt a hiánya, attól fogva jobbára a nagymama nevelt minket. Ő viszont világszám volt! Mindent tudott, mindenhez értett, iszonyatos bölcsesség volt benne. Bármit is vettem a fejembe, hagyta, hogy véghez vigyem, magam tapasztaljam meg, tényleg van-e értelme annak, amit eltökéltem. Az életről egyszerű, becsületes elveket vallott, valahogy ösztönös bizalommal fordult mindenki felé, és én ezt eltanultam tőle. A mai napig hálás vagyok neki azért a szabadságért és értékrendért, amit megadott nekem.


– Kamaszodó fejjel nem lehetett könnyű feldolgozni az édesanyja halálát.

– Nem volt az. Kemény és vagány akartam lenni, mutatni a világ felé, hogy amit el kell, azt el tudom viselni. De elég volt egyetlen szó egy beszélgetés közben, ami emléket idézett bennem, vagy köze volt az elmúlás gondolatához, és az gyomron vágott. Idővel csendesedett a fájdalom, édesanyám hiánya azonban sohasem múlt el.


– Nem sokkal később jöttek a gimnáziumi évek, mi érdekelte akkoriban leginkább?

– Minden! Tinédzser voltam, nyitott a világ minden kalandjára, és ami jött, abba belevetettem magamat. A zene ekkortájt már természetes része volt az életemnek, tombolt a beatkorszak, mi pedig semmiről sem akartunk lemaradni. A szomszéd fiú egy rádióból eszkábált erősítőt, hogy elektromos hangzásunk is legyen. Érdekelni kezdtek a filmek, több filmklubba beiratkoztam. Sportolni is jártunk, a foci mellett súlyt emeltünk. És persze ott voltak a lányok.


– Szerelmes típus volt?

– Sikerem volt a csajoknál, és nekik is nálam. És ez remek dolog volt.


– Végül mikor döntötte el, hogy színész lesz?

– Gyakorlatilag az utolsó pillanatban, amikor már be kellett adni a felvételi papírokat. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, de nem vettek fel. Beválogattak viszont egy filmbe, és a forgatást újabbak követték. Bár mindaddig csak a mozi érdekelt, a színház nem annyira, tagja lettem az Universitas Egyetemi Színpadnak, belecsöppenve a pszichoszínházak izgalmas világába. Ezek voltak a lázadás évei. Amikor az ember magáért a lázadásért lesz rebellis, mert abban a korban van, hogy ez élteti. Az Universitasszal jutottam el Olaszországba, és Itália azonnal örök szerelem lett, csakúgy, mint maga az utazás. Jártunk lengyel színházi fesztiválon is, ahol egészen elképesztő kortárs színházi élményeket szereztem. Aztán elvetődtem a Nemzetibe, megnéztem ott egy klasszikus darabot. Semmi meghökkentés. Semmi belemagyarázás. Középpontban maga a színdarab volt. Tetszett! De a többieknek ezt be nem vallottam volna akkoriban.


– Harmadjára került csak be a főiskolára, hogyan alakult ettől fogva a pályája?

– Hamar elhívtak szinkronizálni, szerettem csinálni, és jó is voltam benne. Hamar beindult a szekér. Diploma után a Nemzeti Színház szerződtetett, nyaranta filmeket forgattam, de úgy diszponáltam a dolgaimat, hogy a filmes keresetemből mindig el tudjak utazni. Számomra a mai napig nem a megérkezés a lényeg, azt imádom, ha úton vagyok. Szóval szakmailag is kipróbálhattam magamat rengeteg területen, és az élet nagy kalandjaira sem mondtam soha nemet: zseniális zenészekkel játszottam, fantasztikus helyeken jártam, és mindig akadtak olyanok, akikkel együtt rúghattuk a bőrt.


– Olyan szenvedéllyel beszél minderről, hogy rögtön kitűnik: ha valamibe belefog, akkor abban százszázalékosan elmélyed. Így van ez a magánéletben is?

– Mondhatjuk. Háromszor házasodtam ugyan, de mindkét előző feleségemet őszintén szerettem. A harmadik házasságom már 25 éve tart, a nejem, Zsuzsi egy tüneményes fehérnép!


– A mai napig rendkívül mozgalmas, izgalmas élet él, és a színházigazgatói posztról még szó sem esett…

– Nagyon szerencsésnek tartom magamat, amiért megadatott számomra, hogy nagyszerű kortárs írók barátságát bírjam. Ők sokat panaszkodtak arra, hogy a műveiket nem divat játszani, és én is azt láttam régóta, hogy mintha a színházak elfelejtenék a hazai szerzőket. Inkább előrángatnak századszor is egy ezer módon bemutatott színművet, de nem nyúlnak azokhoz a magyar anyanyelvű kincsekhez, amelyek itt hevernek parlagon. Ekkor határoztam el, hogy kellene egy színház, ahol csak magyar darabokat állítunk színpadra. Mert ez fontos, és mert ilyen nem volt ezelőtt az országban.


– Ezt a koncepcióját végül az Újszínházban tudta megvalósítani. 2011-ben, amikor első alkalommal kinevezték a teátrum élére, kapott hideget-meleget is, és szakmai körökben azóta is jobbára közömbösség jellemző az intézmény működése iránt.

– Pedig a direkt politikának semmilyen színházban nincs helye. Mélységesen bánt például, amikor egy-egy darabra erőszakkal ráhúznak valamiféle aktuálpolitikát, csak hogy időszerűvé tegyék. Egy jól megírt darab mindig, minden korban és társadalomban érvényes üzenettel bír, nem kell semmit belemagyarázni. Ez az üzenet pedig maga a misztérium: a jó és a rossz harca az ember lelkéért. A jó művek egyszerűen kérdéseket tesznek fel, és mindenki szívében ott van ezekre a válasz.