„Azt játsszuk, amit örököltünk”

– Hogyan születnek a számaitok?

F. V.: – A dalok túlnyomó többségét Zsombor írja, mi pedig a közös próbák során hozzáillesztjük a magunkét.

F. Zs.: – Éppen ma olvastam a nemrég meghalt Brian Wilson amerikai dalszerző egy mondatát, hogy ő akkor tudott nagyszerűt létrehozni, akkor érintette a felsőbb szférákat, amikor kikapcsolta a valóságot. Én is sokszor átélem ezt, intuitív módon kapok egy dallamfoszlányt: nem én írom, hanem megszületik bennem. És ez a dallam bekerül a zenekari próbaterembe, mint a termőföldbe hulló mag, a többiek energiái, ötletei nyomán sarjad ki, és dől el, hogy milyen növény, vagyis milyen zene születik meg belőle. A végeredményt soha nem lehet előre sejteni. Mi a próbák alatt nem igazán beszélgetünk, sokkal inkább metakommunikációval, a hangszereken keresztül értjük meg egymást.

– Sosem jutott eszetekbe, hogy más népek zenéjével keverjétek a magyar tájegységek muzsikáját?

F. Zs.: – Az egyik célunk, hogy nem szájbarágós, hanem természetesen átélhető magyarságérzetet közvetítsünk. Ám ehhez a Kárpát-medencei dallamokból kell merítenünk, az itt honos hangszerekkel kell alkotnunk átélhető zenét, és nem bevonni ilyen-olyan idegen hatásokat. Nekünk azokból az alapanyagokból kell főznünk, amink van, a mai technikai vívmányok felhasználásával. Anakronisztikus volna, ha bükkfán, a tábortűznél főznénk a bográcsos paprikás krumplit. Viszont nem avokádós szusit meg ananászos pizzát akarunk készíteni, hanem magyar fogást, és úgy, hogy az a paprikás krumpli az paprikás krumpli maradjon, ám aki megkóstolja, azt mondja: na, én ilyen jót eddig még nem ettem!

F. V.: – A gasztronómiai hasonlatnál maradva, a borászatban is fontos a terroirjelleg, és a zenében is: a magyaros ízvilág az érdekes, még akkor is, ha a zenei alapok akár a funk- vagy a rockzenéből erednek, de nem egy az egyben átmásolva. Szerintem mindez a kultúra egészére igaz: minden nép számára ez kellene hogy legyen az irányelv, hogy megtalálja a gyökereit, és a saját kultúráját teremtse újra, amellett, hogy nyilván érik különböző hatások. Én nem hiszek az ömlesztett zenei kultúrában.

– Azaz?

F. V.: – A magyar kultúra régi kérdése: követni vagy saját úton járni? Mi ez utóbbit valljuk. Érdekes ugyanakkor, hogy Magyarországon a követő kultúra nagyobb kezdeti sikerrel jár: amit valaki elsőként lemásol Nyugatról, annak lesz hírértéke, az kap kellő médiafelületet, az a dicsérendő teljesítmény. Ennek ellenére én úgy gondolom, a magyar kultúra egyetlen fennmaradási lehetősége, ha a saját egyedi arcát formálja, és ennek fontossága tudatában engedi be a különböző hatásokat.

– Ez egy kicsit úgy hangzik, mintha a világzenéről is ítéletet mondanál…

F. V.: – A világzene bizonyos ága azt hivatott bemutatni, hogy egymástól távol eső kultúrák is létre tudnak hozni valami újat. Én izgalmasabbnak és egyben hitelesebbnek találom, ha a saját zenei anyanyelvünk szűrőjén keresztül mutatunk valamit magunkról a világnak. Mindkettő lehet teljesen öncélú, kérdés, hogy valós megismerés előzte-e meg, vagy csupán a siker iránti vágy.

– Talán az is lehet, hogy a mai közönség ingerküszöbe magasabbra került, az emberek még különlegesebbre vágynak, és ezt az igényt igyekeznek kiszolgálni e törekvésekkel.

F. Zs.: – Persze, ez oda-vissza ható folyamat: a kínálat alakítja a keresletet, és viszont. Az emberek azonban akkor is a vegytiszta zenére kíváncsiak. Persze a többi is szórakoztatja őket, de mélyebb, kulturális nyomot nem hagy bennük. Én személy szerint nem tudnék közreműködni egy ilyen összetákolt produkcióban, mert azt érezném, hogy elárulom azt az évezredes hagyományt, aminek a közvetítője vagyok. Persze adódik a kérdés, hogy akkor miért dolgozunk fel például Jimi Hendrix-számokat. Mi azonban nem másolunk, hanem beépítünk, ahogy tette Széchenyi is Angliában szerzett tapasztalataival. Nyitott szemmel figyelte, mi az, amit érdemes hazahozni abból a kultúrából, gazdagítani vele a miénket, és mi lenne nálunk életképtelen.

– Édesanyátok, Fehér Jánosné viseletkészítő, a népművészet mestere, a régi népviseletek elemeit felhasználva varr ma is hordható, a hagyományt idéző öltözeteket. Érdekes, hogy ti is ezt tettétek a népzenével, a régi dallamokat felhasználva, azokból kiindulva kortárs zenét hoztatok létre. Működött a családi tudattalan, vagy tudatos döntés volt az újítás?

F. Zs.: – Azt hiszem, ez a palóc vidékre és a magyar emberre is jellemző gondolat, hogy a régiből próbál valami újat létrehozni. Ahogyan Agócs Gergő barátom szokta mondani, a palócok képesek arra, hogy az újat „megrégítsék”, például a népzenében egy új stílusú népdalt felruházni a régi stílus előadási módjával, hangkészletével. Ez is izgalmas dolog, a zenénkben pedig mindkettő egyszerre működik: a régiből újat gyúrni és a mai hangzást a régi metódus alapján kicsit visszaöregíteni, antikolni, ha úgy tetszik.

F. V.: – Közös bennünk az újítás szándéka és a régi iránti tisztelet is. Mikor édesanyánkat megkérték arra, hogy a hollókői viseletből készítsen egyszerűbb verziót, nagyon tartott tőle, mit mondanak majd a helyiek, hogy eltért az eredetitől. Egy kicsit mi is így voltunk a Kerekes Band zenéjével: volt bennünk némi aggodalom, hogy mit szól majd a szakma. Más kérdés, hogy a kritikák ellenére csak azért is végigmentünk ezen az úton.

F. ZS.: – A zenei kísérletezésnek az a mély tisztelet az alapja, amellyel az archaikus népi világhoz közelítünk. Ez kényes terep, a népzenével, az adott tájegységek zenei dialektusainak részleteivel is képben kell lenni. Bennünk az arányérzék zsigerileg működik, de még így is hosszú éveken át tartó tanulásra, elmélyülésre volt szükségünk ahhoz, hogy a tradicionális népzenétől el merjünk térni. A napokban jöttünk haza Rodostóból, ahol a Rákóczi-házon állt egy Mikes Kelemen-idézet: „Úgy szeretem Rodostót, hogy soha nem felejthetem Zágont.” Valahogy így vagyunk ezzel mi is: alkalmazkodunk a mai hangzásvilághoz, de sosem feledjük, honnan jöttünk, a tradíció viszont nem tart minket béklyóban, annak tapasztalatait felhasználjuk a ma írt zenénkben.

– Említettétek a szülőföldet: miért nem palóc muzsikával, miért moldvai és gyimesi csángó zenével kezdtetek foglalkozni?

F. Zs.: – A hangszer miatt. A furulyának köszönhetően kezdődött a moldvai és a gyimesi népzene iránti szerelem. A furulya szeretetében biztosan benne van a juhász felmenőink vérvonala. Mikor elkezdtük Egerben táncházat tartani, csak néztek ránk a táncházasok nagy szemekkel, hogy ez komoly? Miért nem mezőségi vonós zenét húztok? A mezőségi tájegységről a magyarszováti, a palatkai muzsika ugyanis a mai napig a táncházakban a legnagyobb kedvenc. Nekünk viszont moldvai furulyazenére állt rá a fülünk.

F. V.: – És azért is, mert a moldvai és a gyimesi zene szikár, letisztult, sallangmentes muzsika – ez érdekelt a rockban is, a sallangmentes rock és a blues, amiben karcol a zene, és kevésbé a túlfinomult, akademizált muzsika. Mert emberközeli, érintetlen és hiteles. Nem tanult zene, hanem olyan, ami az alapvető emberi érzésekről, energiákról szól.

– És mit szólt az újításokhoz a népzenészszakma? Csóválták a fejüket?

F. V.: – Azért kaptunk hideget-meleget, jobbító szándékú negatív kritikákat és elismerő bólogatásokat is. Kitől-kitől vérmérséklete szerint.

– Elhangzott például a szakma részéről olyan érv, hogy a népzene úgy szép, ahogy van, minek változtatni rajta?

F. Zs.: – Fontos hozzátenni, hogy én azért fogtam hangszert a kezembe, mert meg szerettem volna tanulni, hogyan játszották régen az öregek a zenéjüket. A hitvallásom a mai napig ez, de már nem ahhoz ragaszkodom, hogy a zenét az öregek hogyan játszották, hanem ahhoz, hogy ennek milyen értéke van, és milyen értéke van az általunk létrehozott zenének. Mert amögött ott van az ősök üzenete, az ő élettörténetük: ezt közvetítjük a közönségnek.

– Spanyolországtól Németországon át Kazahsztánig és Törökországig a világ nyugati és keleti felén is koncerteztetek már. Hogy látjátok, exportálható a magyar kultúra?

F. Zs.: – A zene univerzális nyelv, amit ugyanúgy értenek nyugaton és keleten is. Számunkra az a hatvan perc, amit a színpadon töltünk, ünnep, és minden alkalommal úgy csináljuk végig, hogy egy kicsit belehalunk. Én úgy megyek fel a színpadra, hogy tudom, a magyar kultúrát képviselem, de nem nyom agyon ennek a súlya. Büszkeséget érzek, mert mögöttünk áll az ősök tudása, bátorsága, ott motoszkál bennem, hogy azt a népet képviselem, amelyik mindig is ki mert állni magáért. Miközben panaszkodó nemzet vagyunk, és ahogyan a himnuszunkban is elhangzik, nem csak a múltért, a jövőnkért is előre megbűnhődtünk, de talán itt az ideje, hogy ezt hátrahagyjuk, és elkezdjük élvezni azt, hogy milyen jó itt élni, milyen nagyszerű dolog képviselni ezt a kultúrát. Hozzáteszem, még soha, egyetlenegyszer sem bőgtünk le: mindenhol azt mondták, fantasztikus ez a zene! Ilyenkor persze csak mosolyogva megvonjuk a vállunkat: azt játsszuk, amit tudunk, amit örököltünk.

F. V.: – Kazahsztánban úgy fogadtak minket, mint a hazatért testvért, azt éreztették velünk, a két nép egymáshoz tartozik, és ezzel a pozitív tapasztalással könnyű koncertezni. Ha nyugat-európai országban járunk, inkább azt érezzük, itt bizonyítanunk kell.

F. Zs.: – A mi zenénk a kollektív magyar tudattalanból tör fel, talán ezért tud annyira hatni a közönségre. Ezt nem lehet szavakkal leírni, ezt érezni kell. Kazahsztánban egy fesztiválon jártunk, ahol egy kirgiz zenekar is fellépett, egyszer csak hallom, hogy a mi zenénk egy dallamát játsszák a nagyszínpadon. A koncertjük után odamentem egyikükhöz és megkérdeztem, honnan ismeri ezt a dalt. Azt mondta, nem ismeri, ezt a dallamot ő is kapta, ahogyan én. Ez is azt bizonyítja, hogy léteznek olyan dallamkódok, amelyek ott rejlenek a tudattalanunk mélyén, és jelentenek is valamit. Nem tudjuk, pontosan, mit, de érezzük és együtt rezgünk rá.

– A magyarok nehezebben vállalják fel a saját kultúrájukat, identitásukat, mint más nemzetek?

F. Zs.: – Már az is beszédes, hogy itthon létezik olyan kifejezés: „magyarkodik”. Volt egy fellépésünk Spanyolországban, ahol több nemzet képviselői mutatkoztak be. A bolgárok a saját cabernet sauvignon-ukat hozták el. Gondoltam magamban, én ezt biztosan nem fogom megkóstolni, nem is érdekel. Sokszor azt érzem, mi, magyarok is ehhez hasonló módon erőlködünk és próbálunk létrehozni valami olyat, ami legalább olyan furcsa, mint egy bolgár cabernet sauvignon.

F. V.: – Amikor Almatiban jártunk, megkértem a helyieket, vigyenek el a város legjobb bárjába. Beültünk a taxiba, majd jött a meglepetés: megálltunk egy ír Guinness-kocsmánál. Ránk, magyarokra is sajnos jellemző, hogy nem igazán merünk a saját dolgainkkal büszkélkedni. Van bennünk egy nagyfokú megfelelési kényszer: azt akarjuk megmutatni a Nyugatnak, hogy képesek vagyunk ugyanarra, amire ők. Pedig valójában azt kellene megmutatni, hogy mi az, ami igazán magyar: büszkén vállalni azt a kultúrát, ami igazán a miénk. De szerencsére azért ebben is sok változás történt, és hiszem, hogy jó irányba haladunk.