Azt szeretem, ha a közönség velem együtt sír és nevet

–  Azon kevés művész közé tartozik, akit generációtól, nemtől és politikai hovatartozástól függetlenül mindenki szeret. Minek köszönhető mindez?

–  Valószínűleg szerepet játszik benne, hogy általában rokonszenves figurákat formáltam meg. A politika pedig könnyedén elkerült, hiszen sosem fogalmazódtak meg bennem másokkal erősen szemben álló gondolatok. És bár a Nemzeti Színházban isteni vitákat folytatott például Hollósi Frigyes vagy Szarvas József, és szórakoztató volt hallgatni őket, nem vettem bennük részt. Úgy gondolom, általában a feleknek nem az a céljuk, hogy megértsék és meggyőzzék egymást a számukra fontos dolgokról, majd végül közös nevezőre jussanak, pedig egy szócsatározás akkor jó és hasznos, ha a végén előbukkan az igazság. Ehelyett azonban mindenki a saját álláspontját akarja rákényszeríteni a partnerére, illetve azt hangsúlyozni, hogy mi mindent gondol rosszul a másik.

–  Szándékosan törekedett is rá, hogy rokonszenves figurák bőrébe bújhasson?

–  Soha nem rajtam múlt, milyen alakok bőrébe bújok, az élet hozta így. Ugyanakkor eljátszottam számos gonosz karaktert is, csupán a kollektív emlékezetben nem ezek a szerepeim maradtak meg legerősebben.

–  Egyszer azt nyilatkozta, a közönség zseni, és tökéletes értékítélete van. Változott az évtizedek alatt a nézők ízlése?

–  Természetesen akárcsak a könnyűzenében, ahol minden esztendőben születik tízezer új nóta, de csupán tíz válik slágerré, ugyanúgy a színházban is tetten érhetők aktuális divatok. De alapvetően a közönség nem változik: mindenki azért ül be egy előadásra, mert szórakozni szeretne, és teljesen mindegy, hogy tragédiáról, komédiáról vagy színműről van-e szó, hiszen szomorúan, izgulva vagy nevetve ugyanúgy jól érzi magát, ha tetszik neki a darab. Ha pedig nem, akkor műfajtól függetlenül unatkozni fog. A közönség egyes tagjai valószínűleg éppen olyan lükék, mint én vagyok, de egyben hibátlan az értékítéletük, és mindig nekik van igazuk.

–  Ennyi év tapasztalatával meg tudja előre jósolni a próbák során, hogy sikeres lesz-e egy darab?

–  A próbák alatt már nem, de az első olvasópróbán még igen. Akkor derül ki számomra, hogy miről szól az előadás, milyen érzelmeket vált ki, milyen összefüggéseket tár fel. Ha az első találkozás alkalmával kifejezetten jól érzem magam, akkor száz esetből kilencvenkilencszer biztos a siker. Ha kevésbé élvezem, akkor ötven százalék valószínűséggel nem egy átütő erejű produkció születik. Azaz a népszerű darabokat nagyobb biztonsággal érzem meg előre, mint a gyengébbeket.

–  Előfordul, hogy visszalép, ha rosszat sejt az első alkalommal?

–  Nem, mert bár az alapanyag a későbbiekben is változatlan marad, a darab még egész érdekesen átalakulhat. És a remény mindig ott motoszkál bennünk, hogy ki tudjuk javítani az esetleges hiányosságokat.

–  Miként viszonyul a bukás lehetőségéhez?

–  Azt szoktam mondani, hogy a koordináta-rendszerben a siker mindig a nulla síkjában helyezkedik el. Az alatt nincsen színház, a siker a szükséges minimum. Felette a csillagos ég terül el, alatta pedig a kudarcok, amelyeket nagyon gyorsan el kell felejteni, és nem szabad rajtuk rágódni – az esetleges alkotói érdekellentétek néha törvényszerűen szerencsétlenül adódnak össze. És könnyű ráfogni utólag a nézőkre, hogy műveletlenek, rossz­indulatúak, de felesleges mentegetőzni, hiszen mint említettem, mindig nekik van igazuk. Azonban ha egy darab akár csupán harmincfős közönség előtt is, de jól működik, akkor kötelességünk kisebb termekben műsoron tartani.

–  A sikerben a rendező vagy a színészek munkája játszik nagyobb szerepet?

–  Egy előadásnál mindig a közönség és a színészek, illetve kettőjük közös játéka és interakciója a legfontosabb. Természetesen a rendező megkerülhetetlen, de a legkiválóbbaknak az az ismérvük, hogy észre sem vesszük a darabon az alkotói sajátosságaikat, hanem csak hazafelé gondolkodunk el rajta, hogy vajon ki állította színpadra a művet.

–  A filmekről is ezt gondolja?

–  Nem, ott éppen ellenkezője az igaz: a filmben a rendező személye az egyeduralkodó, mi csak az instrukcióikat követjük. Remek példa erre a Szerencsés Dániel forgatása. Ebben én játszottam a disszidáló gyermek egykori ávós édesapját, és annál a jelenetnél, amikor a fiú elmondja nekem, hogy el fogja hagyni az országot, azt kérte Sándor Pál, hogy egyek közben kolbászt egyre dühösebb arckifejezéssel. Folyamatosan biztatott, hogy csak zabáljak és zabáljak. Végül elnyertem az alakításommal a kritikusok díját, miközben ő érdemelte volna meg, hiszen én csak követtem az utasításait.

–  Egy egész generáció Süsü hangjaként jegyezte meg a nevét, és kevésbé a drámai alakításai miatt. Ehhez hogy viszonyul?

–  Néha megkérdezik, nem kellemetlen-e nekem, de abszolút nem az. Sőt, a mai napig, ha valahol belekezdek a főcímdalba, mindenki bekapcsolódik körülöttem, és velem együtt hangosan énekli. És nagyon lelkes vagyok, hogy készül az új változat, amelyben megint szerepelni fogok. Csupán amiatt izgulok, hogy ne rontsák el: egyszer már megpróbálták feltámasztani a sárkányt, de valószínűleg nem akartak jogdíjat fizetni, és újragondolták a figurát. Márpedig annál jobbat nem lehet kitalálni, mint amit Csukás István megálmodott.

–  Az interneten számos listát találni arról, melyeket tartják a legjobb munkáinak. A legtöbben szerepel a Hattyúdal, a Húsz óra vagy a Házasságból elégséges című film, az előadásai között pedig a Koldusopera, a Szomorú vasárnap vagy a Kabaré. Általában egyetért ezekkel a felsorolásokkal?

–  Nem szoktam méricskélni az eddigi pályámat. A Hattyúdalt nagyon szeretem, és a Húsz órát is minden szempontból kiváló alkotásnak tartom, illetve szép emléket jelent a Házasságból elégséges is, hiszen Törőcsik Marival együtt szerepeltem benne. Ugyanakkor a mozis és a televíziós produkciók sokszor már összemosódnak a fejemben, vannak olyan filmek vagy éppen kabaréjelenetek, amelyeket a mai napig szívesen újra megnézek, ha elcsípem valamelyik csatornán. A színházi darabok esetében hasonló a helyzet: vagy negyven előadást fel tudnék sorolni, ami különösen kedves számomra. Hirtelen például A kaktusz virága és az Üvegfigurák jut eszembe, de a Szomorú vasárnapra is jó szívvel emlékszem vissza. Utóbbit a Vidám Színpadon adtuk elő, és Sándor Pál olyan ügyesen rendezte meg, hogy az egyik előadás után odajött hozzám egy hölgy, és leteremtett: szégyelljem magam, ő nevetni jött, erre most alig tudja abbahagyni a sírást.

–  Nyilván az ilyen visszajelzések jelentik a legtöbbet egy színésznek…

–  Azt szeretem, ha a közönség velem együtt sír és nevet. A vígjátékokat azért élvezem különösen, mert az előadás közben rögtön és erőteljesen érkezik a visszajelzés. Ugyanakkor a komédia és a tragédia nem áll távol egymástól. Soha nem felejtem el, hogy egyszer egy téli napon az utcán előttem sétált egy termetes asszonyság, megcsúszott a járdán, majd hatalmas placcsanás közepette fenékre esett. Azt hittem, ott halok meg a röhögéstől, aztán egyszer csak feljajdult, és olyan fájdalom volt a hangjában, hogy az arcomra fagyott a mosoly, és rohantam segíteni. És akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez a fantasztikus a színházban: ugyanazon a szituáción egyszerre lehet sírni és nevetni.

–  Mi a véleménye a mai fiatal színészekről, érzik ezt még ők is?

–  Elsősorban azt gondolom, hogy jóval pechesebbek, mint az én nemzedékem. Mi egy nagyon szerencsés világba születtünk: akkoriban csupán a Színház- és Filmművészeti Főiskolán oktattak színjátszást, egy évfolyamba nagyjából negyvenöt diákot vettek fel, és végül körülbelül nyolcan végezték el. Az intézmény azonban utána is két évig szemmel követte a kikerült tanítványok sorsát, és mindenki hamar leszerződhetett egy vidéki színháznál. Akkoriban indult a televízió is, egy-egy előadás után behívták a színészeket a stúdióba, és másnap már a képernyőn találták magukat. Mi voltunk a riporterek és a riportalanyok, a játékmesterek és a játékosok, a klasszikus magyar regények hősei és áldozatai. A színpad mellett szinkronizáltunk, filmekben, tévé- és rádióműsorokban szerepeltünk, és mindig mindenhol a szakma legnagyobbjaitól nyílt lehetőségünk tanulni. Ma azonban annyi iskolában képeznek színészeket, hogy évente legalább hatvan-nyolcvan fiatal diplomázik, ám a legtöbbnek nem tudnak munkát kínálni. Ráadásul mára divattá vált, hogy a televíziós műsorokba amatőr szereplőket keresnek. Talán azt remélik, hogy hitelességet sugároznak az esetlenségükkel, miközben csupán gépiesen felmondják a szövegkönyvet. Régen, amikor bemutatták Gérard Philippe új filmjét, akkor elmentünk a moziba, és megnéztük. Később, ha Bruce Willis nevét láttuk a műsorfüzetben, ugyanúgy szívesen fizettünk érte. Manapság meg ismeretlen, látványosan rosszul játszó embereket illesztenek a képernyőre, noha a fiatalok között ugyanúgy ott lennének a friss tehetségek.