– Az Alföldön szinte nincs is kő, hogyan választotta ezt a szakmát?

– Tényleg különleges dolognak számított azon a tájon, hogy nem a fa, hanem a kő felé fordultam. A családban sem így képzelték. Nagyapámnak hentesüzlete volt Taksonyban még a háború előtt. Szó esett arról is, hogy ott folytatom, ahol ő abbahagyta, ahhoz is kell kézügyesség, de az embernek sokszor másként alakul az élete, mint ahogy a szülei szeretnék. Nagyon megszerettem a követ mint anyagot, azért választottam. A kővel való foglalkozás valahogy átformálja kicsit az embert, nyugodtabbá, megfontoltabbá válik, hiszen a mi szakmánkban nem lehet kapkodni, ha hibázunk, nincs lehetőség javítani, a kőhöz mindig igazodni kell. Ez a másféle gondolkodásmód annyira jellemző a kőfaragókra, hogy nemrég, mikor vagy két évtized kihagyás után újra közöttük voltam, és beszélgettünk, azonnal ugyanolyan jól éreztem magam, mint régen. Az a gondolkodásmód, ami a kövesekre jellemző, ahogy ők fogalmaznak, ahogy az életet látják, az a bölcsesség sokáig hiányzott nekem. Valószínűleg azért alakul ez ki bennünk, mert a kőszobrász mindig az anyagból indul ki. Ott van előtte egy idomtalan szikla, a fejében pedig van egy belefaragandó szobor. Dolgozni kezd az ember, ha van elegendő gyakorlata, könnyedén megy neki, de előfordulhat, hogy egyszer csak beleüt, elrontja. Azt nem lehet elmondani, milyen rossz érzés. Persze kijavítható ragasztóval, de akkor már érzi az ember, hogy rontott, és nincs olyan, aki ne verne bele olykor. Ezért vissza kell fognia magát a szobrásznak, iszonyatos nagy fegyelemre van szüksége, és ez megtanít másképpen gondolkodni. A mindennapi életben is sokkal megfontoltabb vagyok, visszafogottabb, jobban átgondolok mindent, mielőtt döntök valamiben. Eszembe jut egy példa. Az Országházon dolgozva neogótikus stílust kellett faragni, már többéves gyakorlatom volt, mégis az egyik darabnál éreztem, hogy ha tovább faragom, elrontom. Sírva fakadtam magamban a szakmai bénaságtól. Odamentem egy idősebb szakihoz, de azt is tudni kellett, hogy csak megfelelő alázattal kérdezhetek tőle. Ő is, ahogyan köveshez illik, ugyanolyan alázattal mutatta meg, hogyan folytassam. Ahogy tapasztalom, máshol ez a szakma iránti alázat nincs meg, inkább nagyképűség jellemző.

– Miért nem találkozott szakmájabeliekkel majdnem két évtizedig, mi okozta a törést a pályáján?

– Ott kezdeném, hogy öt évig dolgoztam kőszobrászként az Országházon, ebből az utolsó másfél évet épületen töltöttem, ami azt jelenti, hogy fönt az állványon kellett faragni mínusz öt fokban is, az ember ujjai majdnem lefagytak. Nagy megpróbáltatásnak éreztük mindannyian, viszont így utólag nézve azt mondom, megalapozta a szakmai tudásomat. Viszont a pályán bekövetkezett törés is ott történt, ugyanis ez még a nyolcvanas évek elején volt, abban az időben, ha egy kicsit szabadabban beszélt valaki a munkahelyén, nem vették jó néven, hamar kirúgták. Mi, kőfaragók valamivel könnyebb helyzetben voltunk, mert szükség volt a szaktudásunkra, nem lehetett csak úgy kitenni valakit és másikat kapni a helyére, kénytelenek voltak bizonyos dolgokat eltűrni nekünk. Ezzel mi, fiatalabbak olykor visszaéltünk, azt hiszem, én túl is feszítettem a húrt, el kellett jönnöm. Munkahely nélkül viszont akkor nem lehetett létezni, ezért kerek egy évig portás voltam itt a kerületi vegyi művekben. Arra az évre halasztást kértem a katonaság alól, mert éppen építkeztem, és a fiam is megszületett már. Utána egy évre bevonultam, azalatt megszületett a lányom, és mikor leszereltem, úgy gondoltam, hogy itt, Budapest tizenhetedik kerületében, Rákosmentén megváltom majd a világot.

– Hogyan látott hozzá?

– Kiváltottam a kisipart, szerettem volna a kőszobrászatból megélni, de nem lehetett, ezért elkezdtem műkövet gyártani. Aztán összeálltunk egy kertészmérnök barátommal ketten, japán kertek építésével, kertkultúrával foglalkoztam, és japán díszlámpa-sorozatokat készítettem kőből. Később kandallókat is terveztem, de megváltozott a világ, a műkőüzemet be kellett zárni.

– A kőfaragástól a szobrászatig ez alatt az idő alatt jutott el?

– Igen, és teljesen magamtól. Folyamatosan alkottam közben, évente két kiállításom volt, kisplasztikákat, portrékat készítettem, tanultam, képeztem magam, lassan-lassan eljutottam a magasszobrászatig, és öt-hat éve már csak művészi tevékenységgel foglalkozom. Ha elmegyek egy kiállításra, általában tíz percig szoktam ott lenni, ha viszont lenyűgöz, akkor meg órákig nézegetem. De amikor tíz perc alatt futok végig, akkor is mindent megjegyzek, és még másnap is elemzem magamban, hogy mi miért nem tetszett, és a legtöbb kiállításból nem is kérek ennél többet. De már nem a kő a mindenem. Mikor az első kisplasztikán megéreztem a bronzszobrászat ízét, igazából hűtlen lettem a kőhöz, mert nagyon megkedveltem a bronzot. A pápa szobrát is először bronzból mintáztam meg, a formarendje olyan, hogy úgy adta magát, mint egy kőszobor, gondoltam rá, mikor mintáztam, hogy majd fölnagyítom. Az életnagyságú szobrot már kőből faragtam. Utána jött a budaörsi Mindszenty-pályázat, amelyen most dolgozom, azt eleve kőszoborra írták ki. Különben nem is volt egyszerű külsősként nyerni, sok jó szobrász él Budaörsön.

– Mi adta az ötletet, hogy elkészítse Magyarország első életnagyságú pápaszobrát?

– II. János Pál 2005-ben bekövetkezett halálát követően édesanyám emléke adta az ösztönzést. Az ő időskori görnyedtsége, botjának tartása szinte teljesen megegyezett a pápáéval. Először egy negyven centiméteres bronz szoborba öntöttem az elképzelésemet, annak sikere lett, az önkormányzat meg is vásárolta, ma a polgármesteri irodát díszíti. Ezután határoztam el, hogy életnagyságban is elkészítem a szobrot. Magát az alkotást egy lépcsősor tetejére helyeztem a rákoshegyi templom elé, ahol a bejárat mellett, a pápaszobortól pár méterre, a Krisztus elesik a kereszttel című Kisfaludi alkotás áll. Olyan így, mintha II. János Pál az elesett Krisztus segítségére sietne. Hamar országos hírűvé vált a szobor, egy éven belül díszvilágítást kapott, ezzel kevés alkotást tisztel meg a főváros. Zarándokhellyé is vált, sokszor atyával jönnek csoportok, van úgy, hogy engem is meghívnak, szólok pár mondatot az alkotási folyamatról, vagy a szobrászatról. Egyszer egy egész nyugdíjas klub ült itt a műhelyemben, nem is tudom, hogyan fért el harminc ember, de nagyon jót beszélgettünk. Elmegyek szívesen gyerekek közé is, beszélek nekik a képzőművészetről, még óvodában is előfordul, de van olyan is, hogy meghívok ide a műterembe tanárokat gyerekekkel, lássák, hogyan készül a szobor, sőt, mikor a pápaszobrot faragtam kint szabad téren, volt egy kis tábori műhelyem, és mikor már félig készen állt az alkotás, rendeztem ott egy kis majálist egyik alkalommal. A gyerekek még faraghattak is bele egy kicsikét, persze olyan helyen, ahol nem sérülhetett. Hatalmas élmény volt nekik, képzelje el azt a gyereket, amelyik húsz év múlva felnőttként úgy nézhet rá arra a szoborra, hogy abba még ő is faragott, és úgy mutathatja meg saját gyerekének.

– Hat a művészetére valamilyen formában, hogy a műterme éppen egy színház alagsorában van?

– A XVII. kerületben egyébként is élénk művészi élet folyik, de az a fajta művészet, ami itt a Gózon Gyula Kamara Színházban formálódik, rettenetesen izgat engem, gyakran fölmegyek próbákra, mindig nagy élmény. Mikor a Kurázsi mamát próbálták, több próbát is végignéztem, és magát az előadást is négyszer. A záró színpadkép, miután Kurázsi mama elveszti utolsó gyermekét, és tartja a karjában a halott kislányt, semmit nem csinál, csak néz előre üveges szemmel, annyira megrázott, hogy az olvasópróba után másnap megmintáztam. A bemutató előtt leplezték le a szobrot a színház folyosóján. Különben tíz éve működik az intézmény, és elég nagy nevek lépnek itt föl, de sokan nem tudják még azt sem, hogy egyáltalán van színház a kerületben.

Boros Károly