A hazai disznótoros hungarikumnak számít. A húsok tartósításán kívül a magyar gazdák fantáziáját dicséri az a sok töltött húsétel, amit disznóvágáskor készítenek jóféle szilva- vagy barackpálinka kortyolgatása közepette: kolbász, hurkák, disznósajt, agyvelőleves, hagymával sütött vér. A különböző hungarikumok készítése – ha nem is hivatalosan azok – a magyar nép lelkében gyökerezik, de legalább olyan fontos az alapanyag, amelyből készül. A fűszerek, különösen a paprika utolérhetetlen, lemásolhatatlan zamattal bír, amit a Kárpát-medence különleges éghajlata és talaja biztosít. Állatainkat messzi Keletről hoztuk, hogy aztán a Kárpátok koszorúi között legelészve szervezetük beépítse mindazt a csodás ízt, ami egyedivé teszi húsukat.

Régóta vita tárgya volt, hogy eleink hoztak-e magukkal sertést a honfoglalás idején? A választ csak abban a tudatban lehet tényszerűen megadni, ha a kutató tisztában van a magyarok ősi útvonalával és gazdasági szokásaival. Egészen nyilvánvaló, hogy az okafogyottá vált finnugor származtatás (a DNS-vizsgálatokkal ezt kiütötték) kizárja a sertés tartását. Ugyanis elképzelhetetlen, hogy azon a területen, ahol a finnugor népek éltek, sertéseket hajtva vándoroltak volna a magyarság elődei a számukra rendelt Kárpát-medencébe.

Régi krónikáink is egyértelműen visszaigazolják, hogy eleink igenis tartottak sertéseket, sőt hoztak is be végleges hazájukba, mivel nagyállattartó lovas kultúrájukhoz tartozott a letelepedett életmód. Őseink korábbi szállásterületein (Majack, Levédia, Dimitrovó) a háziállatok sorában a sertés foglalta el a második helyet amit a megmaradt csontokból azonosítottak a települések föltárásakor. Vallásuk sem tiltotta a sertéshús fogyasztását és őshazájukban is volt bőven ez a haszonállat, amit a Kínai Császári Évkönyvek és feltárások is bizonyítanak. A Mátyás király korában napvilágot látott Thuróczy-krónika a Kárpát-medencébe érkező magyarokat sertésekkel is ábrázolja. Sokan azzal hárították el a kép realitását, hogy a sertés nem terelhető hosszú vándorúton. Ami nem valós állítás, mert az asszonyok és az idősek lassabban jöttek, és ekhós szekereikkel szálláshelyeken megálltak. Hankó Béla ősi magyar állatokkal foglalkozó debreceni professzor 1939-ben már igent mondott a magyarok sertéstartására, Hóman Bálint (1935) is állította, hogy a honfoglalóknak voltak sertéskondái, majd 1943-ban Gunda Béla néprajztudós ugyancsak megerősítette a magyarok sertéstartását a legkorábbi időkben is. Így csattanós választ kaptak azok a kutatók, akik a szlávoktól való átvétel mellett kardoskodtak. Miért is ne tartottak volna sertést, amikor a Kr. e. II–I. századi mongóliai hun temetőkből is kerültek elő sertéscsontok?

Különösen sok vita dúlt a szalontai sertés körül, amely a legősibb fajtához tartozik, átüt rajta a vaddisznótól való származás. A Hankó professzor által leírt nyolc Kárpát-medencei fajta egyike, nemegyszer kisebb borjú nagyságúra is megnő, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú, marakodó természetű állat. Hasonló ősi fajta volt a Dunántúlon a bakonyi sertés; a Nyugat-Európában igen keresett „baguner” néven emlegetett, de mára nagyrészt kiveszett fajta. Az angol „bacon” név az oda lábon kihajtott magyar bakonyi sertés szalonnájára vonatkozott. Az állattenyésztők remélik, hogy a bakonyi segítségével az ezer év után kiveszett szalontait is sikerülhet újra felszaporítani, visszakeresztezéssel.

Reneszánszát éli a mangalica fajta, amely a tenyésztők szerint a szerbiai sumadia és a hazai parlagi fajták kereszteződéséből jött létre. Eredetileg több, ma már csak szőke színben tenyésztik a magyarság ősi állatai iránt elkötelezett, megszállott emberek. Érdekes, hogy eleink itt találták még az avarok házi sertését, amelynek vérvonala megtalálható az említett három ősi fajtában, a bakonyiban, a szalontaiban és az alföldi fajtákban.

Hankó Ildikó