Szüleim hét gyereket neveltek fel, két fiút és öt lányt, én vagyok a legkisebb. Az asztalhoz tizenegyen ültünk a nagyszülőkkel együtt. A kenyeret édesanyám sütötte.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– A gyerekek is be voltak fogva otthon? – Dolgozni kellett, hogy megélhessünk. Állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozott a család, teljesen önellátóak voltunk. Mindig volt 4-5 tehenünk, azoknak borjaik, disznót tartottunk, rengeteg juhot, baromfit pedig korlátlanul. Úgy 5-6 éves korban már be kellett segíteni a konyhai munkába, az állatok elrendezésébe, a mezőre ki kellett vinni az ételt. Ha édesapám reggel öt órakor elment kaszálni, nyolc órakor ott kellett legyen a túrós puliszka. Édesanyám rakta össze, ami kellett, bele egy komámasszony kosárba, s mi kisebbek vittük, két kilométereket cipeltük. Ami rendet édesapám levágott öt órától nyolc óráig, azt amelyikünk ment, el kellett terítse. Estére már kicsi buglyákba össze kellett rakni a szénát. Mi ebből merítettünk, azt hiszem. Nagy családban szerényen éltünk, takarosan, dolgosak voltunk, szerettük, ha szép van körülöttünk. Édesapám nagyon kemény ember volt, mindig a munkának élt, rengeteget dolgozott, úgyhogy édesanyámnak jutott több ideje ránk. Mikor mindenki el kellett döntse, hogy mi szeretne az életben lenni, én a vendéglátó-ipari líceumot választottam Gyergyószentmiklóson. Onnan kerültem a Hargita étterembe Székelyudvarhelyre 1980-ban. Sok évet dolgoztam ott, tizenhét éven keresztül, pincérként, szakácsként. – Milyen volt a Ceausescu-rendszer utolsó évtizedében a vendéglátóiparban dolgozni? – Nagyon ki voltunk téve mindennek, annyira kellett féljünk, hogy mit beszélünk. Ha bejött egy elöljáró vagy bejött egy szekus, azt sem tudtuk, hogyan járjuk körbe az asztalt, nehogy valami hiba legyen. – A férje is pincér volt? – Igen, a Küküllő szállodában. Ott Székelyudvarhelyen házasodtunk össze, ott születtek a gyerekek, de a kicsinek már igazából itt, Zeteváralján kezdődött a gyerekkora, mert csak hároméves volt 1992-ben, mikor kiköltöztünk. A nagyobbikat, Izabellát kivettük a benti, városi iskolából, kihoztuk ide a tanyaiba. Sírtunk mi is, a volt tanító nénije is, hogy mi lesz ezzel az értelmes, okos lánnyal itt a tanyán. Mikor kijöttünk, még nem volt se villany, se víz. – Miért döntöttek így? – Akkor kapta a férjem az első infarktusát, az orvosok azt ajánlották, hogy csendre, nyugalomra van szüksége, s akkor úgy döntött a család, ide költözünk. Tömegiszonyunk is volt a nagyvárosban, gondoltuk, itt nyugalmunk lesz. Ezután évekig ingáztam busszal a félórányira levő Székelyudvarhelyre, egy idő után már csak ide a közeli Zetelakára. – Hogyan jött az ötlet, hogy saját lábukra álljanak? – Bejött egy francia házaspár az étterembe – a nő Magyarországról származott -, és vacsora után kérdezték, nem tudok-e itt valahol szállást, mert megsötétedtek, szeretnének valahol falusi környezetben két napot eltölteni. Elgondolkoztam, hogy miért ne hozhatnám őket haza, hiszen volt fent az emeleten két szobánk, lent meg egy nappali. Megvártak, amíg végeztem a munkámmal, s hazaérkeztünk. Akkor nem volt mobiltelefon, hogy hazacsöngessek, csak beállítottunk a saját felelősségemre. Férjem nagyon fel volt háborodva, hogy a saját lakásunkba hogy lehet idegen embert elszállásolni. Mikor letelt a két nap – nagyon jól érezték magukat -, nem tudtuk, mennyit kérjünk, nem is mertünk árat mondani. Rájuk bíztuk. A két napra adtak annyit, amenynyit három hét alatt kerestem az étteremben. Akkor még fürdőszobánk sem volt, a patakon mosakodtak, letettem nekik szappant, törölközőt, a vécére is ki kellett járni, de ők ezt kívánták, ezt a környezetet. Finom bőséges reggelit, ebédet, vacsorát kaptak, a férfi örökké csak azt monda, szuper, szuper. Rögtön láttuk, hogy rá kell állni a turizmusra. Azt az oldalsó épületet, ami műhelynek készült, mert a férjem szeretett barkácsolni, átalakítottuk, lett benne két szoba fürdővel, és építettünk bele kandallót… így kezdődött tíz évvel ezelőtt. Saját házunkban akkor még nem is volt fürdőszoba. – Majdnem szó szerint a semmiből jutottak el oda, ahol most tartanak. Hogyan találtak ide kezdetben a vendégek? – A férjem vette a kisbőröndöt, és autóbusszal kiment Budapestre az első Utazáskiállításra márciusban. Csak névjegyünk volt, azt is kézzel készítettük, mi vágtuk, ráírtuk a nevet, címet, azt tudta odaadni az érdeklődőknek. Megvettük az első mobiltelefont is, akkor még csak a hídnál működött, annak a számát ráírtuk, hogy ide tudjuk irányítani a vendégeket, és apránként jönni kezdtek. A férjem maga vitte őket mindenüvé szekérrel, megmutatta nekik a környéket. Akkor még nem fogadtunk ennyi vendéget, sokkal jobban oda tudtunk figyelni mindenkire, elbeszélgettünk, olyan jól érezték magukat, hogy még a mai napig is visszajárnak két-három évente. De telefonon is tartjuk a kapcsolatot velük. Idővel elkészítettünk oldalt is egy négyágyas szobát, akkor már nyolc személyt tudtunk fogadni, én főztem, a férjem kiszolgált, a gyerekek mindenben segítettek, persze iskola után. Így szépen lassan kialakult, amit most lehet látni. De alig-alig indult el, éppen amikor már éreztük, hogy ott hagyhatom a vendéglőt, nem kell ingázzak, 1998-ban a férjem meghalt. Hazajöttem és a Jóisten megsegített, olyan szépen elrendeződött minden. Most én vagyok az apjuk, anyjuk egyaránt. Már huszonnégy embert tudunk elszállásolni, kicsit másabb világ alakult ki azóta, nagyobbak az igények, nagyon kell törekedjünk. Izabella négy évet egyetemen volt Kolozsváron turisztikai szakon, ezalatt vettem ezt a telket, építettem a házat, közben az egyetemet is fizetni kellett. – 1600 méteren vagyunk, itt elég rövid a nyár. Elegendő az a megélhetéshez? – Itt a fő idény július, augusztus, de télen is vannak, mióta szépen rendeződött a Hargita, és működik a sípálya. Mi is szervezünk mindig valamit, lovasszánozást, szánkózást, disznótoros vacsorákat, azt nagyon szokták szeretni, mert itt vágjuk le helyben a disznót, a vendégek őrölnek, kóstolnak, mindent csinálnak. Reggel hatkor szoktuk kezdeni, jön a mészáros, még dögönyeg sötét van, már a tűz ég, kint a katlanban lobog a víz, körül álljuk pálinkával, mindenki örvend, jó hideg van, mínusz 28-30 fok, recseg-ropog minden. A gyerekek főleg nagyon-nagyon szeretnek itt lenni. Másfél méteres a hó, alagutak vannak az udvaron, mert ahogy lehavaz, a járatokat mindig tisztítjuk, az oldalra lapátolt hó keményedik, abból alagutakat csinálunk nekik, kész labirintust. A közutak járhatók télen is, három hókotró dolgozik folyamatosan, mert a Madarasi Hargita menedékházát akkor keresik legjobban, így a tulajdonosnak megéri kotortatni és ebbe a mi utunk is beleesik, egészen a székely kapuig. Mindig hozattatok egy kocsi homokot, megszórjuk, úgyhogy télen még jobbak is az utak, mint most, mert a hó eltömi a gödröket. Az egyik kedvelt szórakozás az lett, hogy autó után kötik magukat a síelők, a szánkózók. Nagy a zsivaj, lárma, mindenki húzódik fel a hegyekbe. Belföldről is sokan jönnek, Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Bukarestből, nagyon jó a román vendég is, szeret itt lenni, nincs semmi bajunk velük. Magyarország télen kicsit messzire van, ezért onnan inkább szilveszter körül jönnek. – Veteményes kertet is látok itt. Ennyi munka mellett hogy van idejük még ezzel is foglalkozni? – A vetemény fontos. Mikor eljön a magyarországi vendég, az olyan jó érzés, hogy a salátát, retket innen visszük az asztalra. Most kelt ki a zöld fuszulyka (bab), van minden, karalábé, murok (répa), s legalább a gyerekek megismerik, mert sokszor ilyen kicsi gyerek nem tudja megkülönböztetni az ehetőt a virágtól, a gyomtól. Kisebbik lányom környezetvédelmet tanul, elmagyarázza nekik, melyik zöldből mi kel ki. Például most a nyolcvan személynek ezt, amit lát az ágyásban, fel is szolgáljuk. Csináltunk egy kicsi halastavat is a pisztrángoknak. – Mennyi pisztráng van a tavacskában? – Nincsen sok, még ötszáz sincs, ezek idényre lesznek nagyobbak, akkor lehet enni őket. A halastónál a gyerekek a felnőttekkel együtt halászhatnak, s amikor több gyerek összegyűl, versenyt rendezünk. Megmondom nekik, hogy mára ki kellene vegyünk ötven pisztrángot, hadd lám, melyik tud többet háromnegyed óra alatt. A felnőttek ügyesen figyelik, s mikor letelt az idő, pontozzuk, hát azok olyan boldogok… Mindig veszünk egy kis ajándékot a győztesnek, annak is úgy örülnek, felszabadulnak itt a természetben, gázolnak a patakban végig, játszódhatnak kedvükre. – Mikor ideértünk, úgy éreztem, ez itt a világ közepe. Mit gondol, miért nem jönnek még többen? – Erdélyt meg kell ismerni. Magyarországról ide minden ember el kell jöjjön, mert vannak olyanok, akik idáig csak hallottak róla, de még nem mertek jönni. Visszatartja őket, hogy most Romániához tartozik, meg a diktatúra emléke, mert akkor nagyon le voltunk maradva, legalább ötven évvel. Már teljesen más a helyzet, a táj viszont ugyanolyan szép. Szeretnénk, ha mindenünk megmaradna ilyen természetesen, így, ahogy van. Mindenki előtt nyitva van a kapu. Azonkívül minden magyarországinak kötelessége megvenni legalább egy sátorhelyet az erdélyi földből. Elmondok egy családot például. Nyolc éve ismertük már őket, mondtam nekik, ti annyit jösztök ide, hát hogy nem vesztek egy kicsi szép helyet, s egy kis házat rá? Egy este késtek a vacsoráról, nem tudtuk, mi bajuk lehet, már jól elmúlt kilenc óra, mire megjöttek, ragyogott a szemük, mondták, hogy vettek egy kis földet, két hektárt, rajta parasztházzal, istállóval, olyan szépet, hogy gyönyörűt. Most pedig már panziót építenek rá, és Debrecenből teljesen idehonosodnak. Kecskéket, juhokat vásárolnak, esztenát akarnak csinálni (ahova éjszakára berekesztik az állatokat), ez nagy dolog. Nyertek a SAPARD-programban támogatást a turisztikai fejlesztéshez, Izabella az ügyintézőjük, segítünk egymásnak, amiben tudunk.