Az 1956-os elítélt huszonkét évesen élte meg a szabadságharcot, harmadéves joghallgatóként Szegeden. Temes-Torontál megyében született, Bánlakon, ahol édesapja Karátsonyi gróf gazdatisztje volt. Kétéves korában került el onnan a család.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Miért költöztek el?

– Mert meghalt a gróf, és az akkor már román fennhatóság alatt álló területen magyar nem örökölhette a birtokot, el kellett adni. A román király testvére vette meg, apám állás nélkül maradt. Visszaköltöztünk rövid időre Brassóba a nagyszülőkhöz, majd a Bihar megyei Esküllőn kapott állást apám, egy téglagyár kereskedelmi igazgatója lett. A háború vége felé már világossá vált, hogy az a terület nem marad magyar, ezért 1944-ben Szegedre költöztünk, ahol 1956-ig éltem.

– Talán kevesen tudják, hogy Szegeden már október 22-én elkezdődött a felkelés…

– Már október közepén Budapesten, a Petőfi/kör ülésein, ahova sok diáktársam eljárt, röpködtek a követelések, hogy az oroszok menjenek ki, és más hasonlók, amiket addig kimondani sem mert senki, nemhogy nyilvánosan követelni. Addig mindenki lehajtott fejjel végezte a munkáját, de októberben már az új, független diákszövetség, a MEFESZ, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szövetsége vezetői csillapították Szegeden a tömeget, mert olyan lett a hangulat. A Széchenyi téren kezdődtek a tüntetések, vidékről hoztak katonaságot, hogy féken tartsák a megmozdulásokat. Úgy emlékszem, huszonkettedikén a Tisza-hídnál már lőttek az átvonuló oroszokra.

– Önnek mi volt a meghatározó élménye?

– Amikor a legjobb barátom, aki Budapestre járt a Mûegyetemre, és nemzetőrként szolgált, egyszer hazajött, és hozott magával egy könyvet. A/4-es nagyságú volt, úgy nézett ki, mint egy egyetemi tankönyv, csakhogy volt rajta egy nagy pecsét: Szigorúan Titkos. Gyurka barátom elmesélte, hogy mint nemzetőrt néhányad magával kiküldték a Dzserzsinszkij Államvédelmi Tisztképző Iskolába, ahonnan az ávósok elmenekültek. A páncélszekrények tárva-nyitva álltak, iratok a földön, minden szétdobálva, ahogy meneküléskor hagyták. Ott látta meg ezt a könyvet, ez tartalmazta az ÁVH országos besúgóhálózatának a névsorát, Pest megye kivételével. Kétszázötven-háromszáz oldalas lehetett, oldalanként mindössze négy-öt névvel, merthogy mindegyikhez minősítést is írtak néhány sorban, hogy mondjuk munkáját lelkesedéssel végzi, jelentései jól használhatóak, vagy kényszerből csinálja, inkább csak általános hangulatjelentéseket ad és így tovább. Egy szomorú esemény magyarázatát is megtaláltam benne. A szomszédunknak, In­czédy bácsinak, aki a Rókus-templom kántora volt, a testvére csendőr alezredesként szolgált, a Guszti bácsi. Egyszer elvitte az ÁVO, és három hónapig bent volt. Mikor kiengedték, elbúcsúzott a családjától azzal, hogy neki küldetése van, ne kérdezzenek semmit, még hallanak róla. Pár nap múlva a házmester valamiért lement a fás pincébe, és a sötétben nekiütközött a felakasztott Guszti bácsinak. Ebben a könyvben állt a magyarázat. „Inczédy Gusztáv volt csendőr alezredes beszervezését megkíséreltük, nem vállalta.” Egyébként a könyvben a besúgóknak csak a fedőneve állt, de minden más részletesen benne volt, a munkahelye, a beszervezés körülményei, hogyan végzi a munkáját. Volt köztük olyan, aki minden héten leült a barátaival négyesben a szegedi Jégkunyhó cukrászdában kártyázni, és jelentette, mit beszélnek. Erről azt írták az ávósok, hogy önként vállalkozott, túlbuzgó, tartani kell a felfedésétől. Ettől az embertől, ha lehet egyáltalán annak nevezni, fölfordult a gyomrom, de akadt olyan is, akit bizonyos fokig meg tudtam érteni, mert a minősítéséből látszott, hogy nem árt senkinek.

– Miért került börtönbe?

– Egy barátom kérésére a békéscsabai névsort lemásoltuk a könyvből, egy évfolyamtársnőm gépelte, egy példánya később el is jutott Nyugatra. A másolatot azonban megtalálták, így jutottak el hozzám is. Négy hónapig voltam előzetes letartóztatásban, egyik rendőrségről a másikra vittek. Az egyik helyen egyszer külön verőember jött. Nagyon sokáig pofozott, egy darabig számoltam, egyszer csak elkezdett sötétedni előttem a világ, végül valahonnan távolról hallottam a százados hangját, hogy elég volt, abbahagyhatja. Odament a vízcsaphoz, kezet mosott, felvette a kabátját és távozott. Ez volt a munkája. Visszavezettek a zárkába, és nagy kegyesen megengedték, hogy megfürödjek, mert csupa vér voltam. Utána a falhoz kellett állni, és másnap reggelig nem mozdulhattam, huszonnégy órát álltam egy helyben. Olyan lett a bokám, mint az elefánté, emiatt külön kivittek sétára. Abban az időben még sportoltam, volt elég erőm, kézen álltam egyet, meg is kérdezte az őr, miből vagyok, hogy bírom. De gondoltam, megmutatom ezeknek.

– Mi lett az ítélet?

– Államtitok megsértése miatt ítéltek el, ami 00-ás ügynek számított. Ez azt jelentette, hogy csak a rendszer szempontjából teljesen megbízható ügyvéd védhetett, és az egész tárgyalás titkos volt, csak az ítélethirdetésre jöhettek be a rokonok, de már az indoklás felolvasásakor megint ki kellett menni mindenkinek. Kétszáznál több tanút hallgattak meg, négy hónapig folyt a per, tizenegyen voltunk vádlottak. Három évet kaptam, másodfokon felemelték négyre. Több helyen ültem börtönben, állandóan máshova vittek, nehogy az őrökkel kialakuljon valami kapcsolat. A politikai elítéltek esetében ez a gyakorlat szokásosnak számított. Gyulán kezdtem, aztán Márianosztrára szállítottak, az nagyon kemény hely volt, de még így is azt mondom, ha már átkerült az ember a rendőrségről a börtönbe, ott simább volt a dolog. A rendőrségen naponta hallottuk a megkínzott emberek kiabálását. És mikor megkínoztak, megvertek valakit, utána nem abba a zárkába vitték vissza, hogy akik látják, azt hihessék, már így megverve hozták be. Még a kihallgató is az asztalfiókban tartotta a gumibotot, nehogy véletlenül meglássa valaki, ha mondjuk átvisznek a szobán egy őrizeteset. Később átkerültem Szegedre a nagy Csillagba, ott százhúszan lehettünk politikaiak. Tizenhatan éltünk egy körülbelül húsz négyzetméteres zárkában. Ebből a tizenhatból ketten voltunk civilek, a többi mind katonatiszt. Végül a budapesti Gyűjtőből szabadultam, egy napon Darvas Ivánnal. Mindig jött hozzá a Tolnay Klári látogatni, láttam, mert névsor szerint vittek minket beszélőre, ezért mindig egyszerre mentünk. Ott raboskodott egy másik színész is, Mensáros László, egyszer rendeztek is nekünk valami színielőadást, amit hamar betiltottak, mert kint éppen kicsit hűvösebb szelek fújtak – az ilyet bent nagyon meg lehetett érezni, azonnal szigorítottak mindenen.

– Fölmerült önben a rendszerváltáskor, hogy megkeresse a vallatóit és elszámoljon velük?

– Soha. Egyet szerettem volna megkeresni, egy velem egyidős rendőrt, valamikor sorozott ávós szakaszvezető volt – mert oda is ugyanúgy soroztak be embe­reket, ahogy a katonasághoz -, kerestem is, de már nem találtam. Ő nagyon szigorúnak mutatta magát, meg durván beszélt velünk, de jólelkű volt, azt leplezte így. Egyszer például benyitott a zárkába, rám ordított, hogy menjek ki. Fölvitt az irodába, és azt mondta, itt jártak a szülei, hoztak egy kis sonkát meg kalácsot, üljön le, és egyen. Jóindulatú dunántúli parasztgyerek volt. Ott a rendőrségen már továbbszolgáló volt, hiszen addigra megszűnt az ÁVO. Mikor erről a rendőrségről átvittek egy másikra, ő jött velem, előtte hoztak a szüleim tiszta ruhát, csokoládé volt közé rejtve, mutattam neki az átszállításkor szokásos motozásnál, azt mondta, egyem meg, amíg átérünk. Már ügyvédként jártam egyszer Békéscsabán, de nem találtam meg a rendőrségen. Kár. Meg akartam neki köszönni.

– Mikor szabadult, és hogyan lehetett végül mégis ügyvéd ilyen előélettel?

– Közkegyelemmel szabadultam két év után. A tanulmányaim folytatásáról természetesen szó sem lehetett, elmentem esztergályosnak a Ganz Mávagba. Még a Gyűjtőben Darvas Ivántól – ő volt a könyvtáros – kikölcsönöztem egy esztergálásról szóló könyvet, abból megtanultam az alapfogásokat. A mûszaki dolgok mindig is érdekeltek, eredetileg a miskolci egyetemre akartam menni. Majdnem két évtizedig dolgoztam esztergályosként, lakatosként, közben elvégeztem a gépipari technikumot, hegesztővizsgát tettem, darusvizsgát, a végén még a jogot is hagyták elvégezni, a hetvenes években már nem számított nekik az előéletem. Az addigi vállalatomnál, a Ganz Mávagban lettem vállalati jogász, és bizony sokszor hasznát vettem annak, hogy a termelési folyamatot belülről ismertem, több per megnyerését köszönhetem ennek a tudásnak.