Értékálló Pink Floyd-felvételek
Bárcsak itt lennél!
Gyakori jelenség, hogy évtizedekkel korábbi hanglemezek felújított és módosított hangzással újból megjelennek. Ez a gyakorlat olykor túlmutat egy kiadvány műszaki finomhangolásán, tökéletesítésén, ahogyan a Pink Floyd Wish You Were Here című albumának ötvenéves évfordulója esetében is.
Az új kiadvány egy olyan két évig tartó időszak végére tett pontot 1975-ben, amelynek kezdetén a brit New Musical Express két újságírója a zenészek előző, Dark Side Of The Moon nagylemezének értékelése helyett inkább a gitáros Dave Gilmour „zsíros, töredezett végű, ritkuló” hajszálaival foglalkozott. A brit lemezvásárlók annyira felbőszültek e lejáratáson, hogy több mint huszonnégy hónapig le sem engedték az újság népszerűségi listájáról, sőt, annak csúcsára is feljuttatták.
A zenekart éppen ez a hihetetlen siker hozta nehéz helyzetbe. Mi legyen a folytatás, hiszen híveik a következőtől is hasonló eredményt reméltek. A világ dolgaival állandóan elégedetlen Roger Waters zenekarvezetőt azonban legkevésbé sem érdekelte ez a nyomás, sokkal inkább korábbi dalszerzőjük, a súlyosan drogfüggő, és ekkorra már szellemileg teljesen leépült Syd Barrett emlékének szentelte gondolatait. „Amikor fiatal voltál, napként ragyogtál… szemeid most már csak égi fekete lyukként bámulnak rám.” Még új lemezük gyűjtőcímével is – Wish You Were Here (Bárcsak itt lennél) – ezt üzente.
Míg az önálló dalokból álló Dark… egy év alatt elkészült, ezúttal kettőre volt szükség, amin ellenlábasaik ismét gúnyolódni kezdtek, ötlethiánnyal magyarázták, pedig a valóság sokkal drámaibb volt: hosszas tépelődést igényelt, hogy meg lehet-e egyáltalán a zenekar még életben lévő közös példaképéről egy többtételes opuszban – Shine On You Crazy Diamond – emlékezni? A múlt felé forduló hangulatukat csak erősítette, egyben még inkább elszomorította őket, amikor a stúdióban felbukkant a felismerhetetlenségig megváltozott, révetegen szemlélődő Barrett.
A decemberben megjelent új sztereó keverésnek köszönhető megszólalás még tökéletesebben mutatja mindazokat az eddig nem megfelelően hallható zenei értékeket, amelyek már korábbi formájukban is új korszakot nyitottak. Legjellemzőbb példája, hogy a basszus ezúttal sokkal döbbenetesebb erővel tömörít.
Más jellegű gondot jelentett az ötven évvel ezelőtti felvétel idején, hogy a Waters lemezipar iránt érzett ellenszenvét kifejező, paródiaszöveggel írt Have a Cigar című szerzeményét sem ő, sem Gilmour nem tudta elég cinikusan elénekelni. Ekkor a gitáros a szintén az Abbey Road stúdióban velük egyidejűleg felvételt készítő, vele már korábban dolgozó Roy Harper segítségét kérte, aki tökéletesen meg is oldotta a feladatot. A most megjelent kiadványon hallható mindkét változat jól mutatja a különbséget.
Az elkészült lemezt az említett két tag mellett Nick Mason dobos és Richard Wright billentyűs is kedvencének tartotta. Utóbbi részéről különösen hatásos a Hammond orgona, a szintetizátorok és zongorák hihetetlenül változatos megszólaltatása. Gilmour szólói sem lélektelen, rögtönzött tekerések, hanem kidolgozott dallamok, amiket élőben is bármikor megismételhetett.
Ehhez foghatóan egyedi album 1975-ben nem készült, nem véletlenül töltött huzamosabb időt a brit sikerlistán, ráadásul az amerikaihoz hasonlóan vezető helyen is. Nem hagyhatók figyelmen kívül az albumtasak képei sem. Szürrealista festményei és fényképei a nemzetközileg elismert René Magritte művészetének utánérzései.
A kiadványcsomagot stúdióritkaságok, eddig meg nem jelent, valamint koncertfelvételek egészítik ki.
