Bartók nyomán – interjú Leslie Mandokival
Élő minikoncerttel jelentkezett be Leslie Mandoki zenésztársaival együtt a TV2 gyereknapi jótékonysági műsorában, hogy a koronavírus miatt árván maradt gyermekeknek gyűjtsön adományokat. A még a kommunizmus alatt külföldre szökött és azóta nemzetközi hírűvé vált zenésszel Bartók Béláról, az ország kettéosztottságáról és a szociális pornográfiáról beszélgettünk.
– Hogyan élte meg ezt az elmúlt egy évet, zenészként, magánemberként?
– Ez nem egyszerű téma. Először egyfajta átértékelés zajlott le bennem azzal kapcsolatban, mi a releváns az életben, kik értékesek igazán a társadalmunkban, kik a hőseink. Az orvosok, a mentősök, az ápolók, de az élelmiszerüzletekben dolgozók is, akik kockáztatják a saját és a családjuk életét, hogy a világ tovább működhessen. Így született a We say thank you című dalunk, amivel köszönetet mondtunk nekik. Ez aztán Németországban és az Egyesült Államokban is a koronavírus elleni harc egyik himnuszává vált. Akkor még nem tudtunk semmit az egészről, csak azt láttuk a Bergamóból érkező hírekből, hogy ez a vírus életveszélyes. Nekem az volt az első gondolatom, hogy a kínaiaknál ugyanazzal a szóval fejezik ki a krízist és a lehetőséget is. Ez a helyzet tehát egy erőpróba, személyek, családok, csapatok, cégek, zenekarok, nemzetek, világok kerülnek válságba és mérettetnek meg. Széthúzunk vagy összetartunk? A második gondolatom az volt, hogy a zenész hangja csak olyan erős, amennyire a közönség megadja a lehetőséget a számára hangot adni. Én rengeteget szeretetet kaptam, évtizedek óta hívnak Shanghaiba, Tokióba, Los Angelesbe, New Yorkba és Európába is, és úgy éreztem, hogy a világjárvány alatt ebből valamit vissza kell adnom. Sokan gyászolnak, sokan küzdenek a betegséggel, a szövődményeivel, sokan elvesztették a munkájukat. Azt tartottam feladatomnak, hogy felgyújtsam a fényt az alagút végén. Ezért nyúltam vissza Bartók Bélához.
– Miért hozzá?
– Édesapám gyerekkoromban népi motívumokat hegedült nekem esténként, és együtt játszottunk Bartók Mikrokozmoszát. Óriási hatással volt rám, de szerte a világon más zenészekre is, hiszen az afro-amerikai közösségnek, Charlie Parkernek, John Coltrane-nek, Miles Davisnek, Jimi Hendrixnek és az én zenésztársaimnak, Tony Coreynek, Richard Bonannak is ő az etalon. A legnagyobb Bartók Béla-gyűjteményt én a Harlemben találtam harminc éve, és a második legnagyobbat Tokióban, egyszóval ő mindenki számára forrás. Az ötlet még régebben, a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült 50 Years of Rock című műsor készítése során fogalmazódott meg Greg Lake-kel együtt az Emersonból és Jon Lorddal a Deep Purple-ből. Arról beszélgettünk, mennyire tiszteljük Bartókot. Ebben az időben Peter Frampton volt a gitárosunk és Jack Bruce a basszus, és a csapatban még benne volt Ian Anderson és Bobby Kimball is. Lord és Lake sajnos nem élhette meg, mire megkaptuk a felhasználási jogokat, de én megfogadtam nekik, hogy elkészítjük a feldolgozást. Bartók az életművében egyesíti a különböző népek zenei motívumait és a különböző zenetörténeti korszakok formáit, összekötötte az intellektuálisat a népivel, harmóniát teremtve. Ez egy csodálatosan egyedülálló teljesítmény. Például Jane Xie, aki zongorázott a lemezen, úgy gondolja, a dallamvilága hasonlít a kínai melódiákéhoz. Ő Bartók munkásságából habilitált.
– Miért a Magyar Képeket dolgozták fel?
– Ezt művét a magyar népzenére alapozva a fasizmussal szembeállva alkotta meg. Úgy éreztük, ebben a zenében van az az erő, ami megint össze fog kötni minket, ami hidakat épít. Egész munkássága a Kárpát-medencei magyarság kulturális erejét közvetíti a nagyvilág felé. Ma pedig érezni a szakadékot kelet és nyugat, észak és dél, falu és város, öreg és fiatal között. De a zene képes egyesíteni minket, the music is a great unifier, az emberséget szolgálja. Ezért fontosnak tartottuk, hogy a nagy online koncertre is a világ minden tájáról kapcsolódjanak be a kollégák. Tony Careyvel és a Soulmates-szel a Starnbergi-tó melletti stúdiójából játszottunk, videón keresztül Los Angelesből, New Yorkból, Bostonból Miamiból, Nashville-ből, Londonból és Berlinből jelentkezett be a többi tag, de felkértünk még tokiói, sanghaji, pekingi, delhi és moszkvai zenészeket is. A magyar közönség által is ismert előadók is szerepeltek az együttműködésben, többek között Szakcsi Lakatos Béla, Al Di Meola, Ian Anderson, Mike Stern és Richard Bona. Progresszív-rock-szvit született, amiben dzsessz-rock az uralkodó. Az interneten nagyon népszerű a felvétel, a YouTube-csatornánkon már majdnem 600 ezer nézőnk volt. Ehhez jön az ARD, Európa legnagyobb tévécsatornája, ami múlt pénteken tűzte műsorára, most pedig jön a francia Arte, majd az angol BBC. Magyarországon a TV2 Play-en is elérhető. A gyereknapi gálára most egyedi hangszereléssel készülünk, szintén a világ több tájáról. Tavaly, amikor az egészségügyi dolgozók számára gyűjtöttek, egy Jimi Hendrix-gitárt árvereztünk el, idén azt találtuk ki, hogy adunk egy akusztikus, privát koncertet annak, aki a legtöbbet fizeti. Ezt az összeget az árván maradt gyerekeknek gyűjtjük.
– Mit szeretne most elérni a zenével, milyen világra van szükségünk a pandémia után?
– Egy emberségesebb, odafigyelőbb, összetartóbb világra, és a családok, barátok, emberi kötelékek felé forduló társadalomra, amiben a szeretet van a középpontban. A járvány értékrend-váltásra ösztönöz, személyesen is és társadalmi szempontból is. Most az összetartás a fontos, mert minden szétesőben van a világon.
– Magyarországon hogyan lehetne áthidalni azt az erős megosztottságot, ami ránk jellemző?
– Én keveset vagyok itt, ezt nem annyira élem meg. Megadatott nekem az a hatalmas lehetőség, hogy én is letehessek egy zenei kártyát arra az asztalra, amit még Szörényi Levente és Bródy János épített, amikor én még kissrác voltam. Mindkettőjüket szeretetteljesen tisztelem. Az István, a király talán a legnagyobb rockmű, ami Európában megszületett. Két zseni, nélkülük kevesebb zenész lenne ma Magyarországon. Le kell ülnünk egy asztalhoz úgy, mint régen. Térjünk vissza ahhoz a helyzethez, amikor Bródy János megírta a magyar antikommunizmus himnuszát a Ha én rózsa volnék című dallal. Persze, akkor egyszerű volt összefogni, mert diktatúra volt a nyakunkban, de ez most is lehetséges. A feladat az, hogy kis lépésekben kezdjük, a családban, a szomszédságban, a faluban, a kerületben, a cégnél, a zenekarban. Ha mindannyiunknak sikerül, akkor sikerülni fog a nemzeti összefogás és az európai összefogás is. Oda kellene visszatalálni, ‘89-hez, amikor ‘56 eszméjét, a magyar szabadságvágyat a Hősök terén egy új generáció megélte. Amikor a magyar lélek még egyszer reményt adott a jogállamiságra egész Európában. A nyugatiak megörökölték és a partraszálláskor ajándékba kapták a szabadságot. Keletnek harcolnia kellett ezért, ez óriási különbség, de érték is lehet. Nyugat 45 évvel hosszabb ideje szabad, mint mi, ott nincs olyan államférfi, aki maga is része lett volna a szabadság kivívásának. Nálunk van egy olyan generáció, akik ott voltak, és most igazgatók, főszerkesztők, politikusok. Bármelyik oldalon is álltak, ez lényegében véve egy csodálatos történet. Ahhoz kéne visszatérni, hogy ez valamit jelentsen. Művészként ezért küzdök. Amíg vita van, addig demokrácia is van, nem ez a probléma, hanem az, hogy megvetjük egymást a különböző nézeteinkért. Itt a törésvonal. A két világ üljön le vitatkozni egymással. Nem baj, ha nem győzzük meg egymást, de tanulunk egymástól és megértjük, mi a másik véleményének az oka. A másik is jó ember, ezt kellene megérteni. Ettől még maradhatunk a saját álláspontunkon, és alkothatunk együtt csodálatos dolgokat. Mi a jég hátán is megélünk, katolikusok és zsidók, evangélikusok és reformátusok vagyunk. Mindenki átment rajtunk és mégis túléltük, ez az a hatalmas érték, amit a világnak tudunk adni. A magyarság egy életre szóló elkötelezettséget jelent.
– A Focus című német lap az év legfontosabb rock albumának nevezte a Living in the Gap című lemezét, ami dupla albumként jelent meg a Hungarian Pictures-szel együtt. Ön is azt mondta róla, hogy ez élete legjobb zenéje. Miért?
– Az álló vastapsot kapott, nagy sikerű New York-i koncertünk után arra gondoltam: most vagy abba kell hagynod vagy meg kell csinálnod életed legjobb lemezét. A családommal 2018 elején Los Angelesben kibéreltük Jim Morrison régi házát, ahol Jimi Hendrix is írt nótákat. Varázslatos hely, rá lehet látni az óceánra, és ott voltunk három hétig. A felnőtt gyerekeimmel sokat beszélgettünk a generációs szerződésről, hogy mivel tartozik az én generációm nekik, és ott kezdett el kialakulni a Living in the Gap tartalmi üzenete. Hadakozik rengeteg olyan témával, amivel mi a következő generációt károsítottuk. Ilyen az, hogy nem sikerült átmentenünk a rendszerváltáskori újraegyesülés utáni eufóriát a jelenbe, de ilyen például a közösségi média is. A személyes intimitás védelme eredetileg egy civilizációs eredmény volt, a középkorban a haladóbb hercegségekben büntették azokat, akik lelőtték a postagalambokat, a levéltitok védelme sok idő után alakult ki. Most pedig szociális pornográfiát folytatunk, a privát életünket mindenki elé tárjuk. Az emberek önként odaadják az adataikat a nagyvállalatoknak, hogy gazdagodjon velük, mondja meg nekik, mit olvassanak, milyen zenét hallgassak és mire van szükségük. Ezért buborékba kerültünk, visszhangkamrába, algoritmusok által irányítva. Mindig ugyanazt a véleményt halljuk vissza, ami a miénk is, mert az algoritmus jobban ismer minket, mint a párunk, és azt adja, amit szeretnénk. Erről a szól a Living in the Gap. Önmagunkba záródunk be, és egyre nagyobb szakadék választ el azoktól, akik mások. Feladjuk ezzel a kulturális identitásunkat is, hiszen nem mi keresünk minket érdeklő tartalmakat, hanem nekünk adják.
– Mit kellene tennünk ez ellen?
– Össze kell fognia az idős, woodstocki lázadó generációnak a fiatal lázadókkal egy emberibb, emberségesebb, odafigyelő, a generációs igazságosságra tekintettel lévő, család- és munkaközpontú, jobb és szebb világ építéséért. Ahol nem a kapzsiság, hanem az emberség a morális fáklya.
