Bartók útján

– A Hagyományok Háza advent idején Ünnepváró forgatag címmel programsorozatot rendez: milyen kapcsolódási pontokat találhatnak az érdeklődők a mai kor és a régiek világa között?

– A Hagyományok Házában egyszerre van jelen a táncművészet, a népi iparművészet, a tudományos tevékenység, valamint a népi kézműves-, népzenész- néptánc- és népijáték-képzések, miközben a magyar népművészek civil hálózatával szoros kapcsolatban működik Kárpát-medence-szerte, lefedve a népi kultúra teljes spektrumát. Mindez rímel arra a vízióra, amit a kezdetekkor a néprajzkutatás is magáénak vallott, hogy a paraszti kultúra holisztikus tudását szeretné közvetíteni, továbbörökíteni. Intézményünk feladata ehhez a Kárpát-medencét felölelő mély tudáshoz találkozási pontokat biztosítani, és erre az Ünnepváró forgatag kiváló alkalom: egyszerre lesz jelen a népi kézművesség, a népzene, a néptánc, az élőszavas mesemondás is. A téli ünnepkör ugyanakkor lehetőséget kínál arra is, hogy az otthonról elszakadt vagy a munka miatt leterhelt fiatalok találkozzanak a családdal, szüleikkel, nagyszüleikkel, ez az időszak tehát különösen alkalmas a közösségi együttlétre. Ráadásul a közös előkészületek, az ünnep hagyományos keretei összekovácsolják a családot, a baráti társaságot: erre teremt kiváló alkalmat az intézmény.

– Mennyire jelent kihívást a Hagyományok Háza számára, hogy megjelenjen az ország és a főváros színes és zajos kulturális terében? Küzdeni kell a láthatóságért?

– Ezt a küzdelmet éppúgy fel kell vállalnunk, mint bármely más kulturális intézménynek. A látogatószámaink biztatóak: sokszor van telt ház az előadásainkon, átlagosan kilencvenszázalékos jegyeladással dolgozunk, ami azt is jelenti, hogy a hagyományos kultúra fontos az embereknek. Programjaink ugyanakkor alkalmasak a generációk közötti minőségi kapcsolódásra, talán ezért is olyan népszerűek. Persze emellett fontos, hogy az intézménynek jó marketingje is legyen, tudja pozicionálni magát a kulturális térben. Ebben nincs megállás, folyamatosan fejlődni kell.

– Három éve vezeti a Hagyományok Házát, az első időszakban strukturális változásokon esett át az intézmény: mik voltak a fő csapásirányok?

– Korábban a Hagyományok Háza szervezetei, a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE), a kézművesképzések, a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum vagy az intézmény archívumai egymástól meglehetősen szeparáltan működtek. Három évvel ezelőtt felmerült a kérdés, akarjuk-e, hogy több különböző intézet működjön a Hagyományok Háza ernyője alatt, vagy inkább alakítsuk úgy, hogy a különböző tudásterületek szinergiába kerülhessenek egymással, és tovább segítsük a szakmai párbeszédet. A népművészeti mozgalomban sokan ismerik egymást, de nem mindig van lehetőségük kapcsolódni, ám ha egy konkrét programon keresztül közös sikereket érnek el, az közel hozza őket, tudnak egymástól tanulni, így létrejöhet az intézményben egy valódi kulturális tudástranszfer. Ugyanakkor a gazdasági kényszerhelyzet is indokolta szervezeti racionalizálást; a szervezői munkát és adminisztrációt ma már egy erre kiképzett csapat végzi. A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum a Hagyományok Háza épületébe költözött, így az intézmény két, a közönség által leginkább látható eleme, a MÁNE és a Magyar Népi Iparművészeti Múzeum is a székházban van jelen, történetekkel mutatva meg, hogy a népművészet sosem volt zárt, önmagában létező egység, mindig elemi hatást gyakorolt a különböző korok művészetére.

– Például?

– A közelmúltban rendezett Szecesszió, art deco, népművészet című időszaki kiállításunk címe önmagáért beszél, de hasonló felfogásban születnek a MÁNE produkciói is. A népi együttes ugyanis nemcsak egyszerűen eltáncolja az archív felvételek táncanyagát, hanem olyan történeteket mesél, amelyeken keresztül a hagyományos kultúra elemei újra értelmezhetővé válhatnak. A nemrég bemutatott Körforgásban című rendhagyó divatszínházi előadásunk a már említett szinergiák összeadódásáról is szól: a múzeumi csapat és a MÁNE együttműködésében született.

– Három éve vezeti a Hagyományok Házát, korábban zenészként több mint húsz évig állt a színpadon, aztán népzenegyűjtéssel kezdett foglalkozni. Nem hiányzik a művészi munkához szükséges kreativitás vagy az elmélyült tudományos munka? Vagy ennek teret engednek a főigazgatói feladatok is?

– Szerencsésnek tartom magam, ugyanis ha színpadon szeretnék állni, ma is megtehetném. A váltásnak valójában az volt az oka, hogy úgy éreztem, hogy az életem ezen részével beteltem. Tizenhat éves korom óta játszottam különböző zenekari formációkban – köztük saját zenekaromban, a Naprában –, húsz év elteltével viszont már azt éreztem, a színpad már nem adja azt, amit korábban. Egyébként a zenélésből jött a következő lépés: diákkoromtól fontos inspirációt jelentettek számomra a táncházak. Diákos lelkesedésből terepmunkákra kezdtem járni, és ez egyre inkább az életem részévé vált. Végül úgy döntöttem, abbahagyom a zenélés hivatásos részét. De a kérdésre válaszolva a zeneszerzésben, a zenélésben, a terepmunkában éppúgy jelen van az alkotás: ha egy addig ismeretlen kultúrában merül el az ember, nagyon sok mindent meg kell értenie ahhoz, hogy világossá váljanak előtte a rejtett összefüggések, és ez önmagában egy csodálatos alkotói munka. Az intézmény vezetése pedig éppen ilyen izgalmakat rejt.

– És a bürokratikus része?

– A zenészlét is jelentős bürokráciával, monotóniával jár, csakhogy az emberek azt nem látják, mert a próbateremben zajlik. Világéletemben rengeteget gyakoroltam; amikor a barátaim a szabadidejükben kikapcsolódtak, én gyakran otthon ültem és készültem a következő koncertre. Az intézmény vezetésében is jelen van a monotónia, de pontosan tudom – képletesen szólva –, a nyolcvan százalék kötelező adminisztráció és bürokratikus munka után van húszszázaléknyi kreatív tevékenység, ami miatt bőven megéri ezt csinálni: a legnagyszerűbb pillanat, amikor megszületik valami új, valami igazán értékes.

– Járt gyűjtőutakon Indiában, Kínában, Szíriában és Ukrajnában is – miért e területek érdekelték?

– Az indiai és más ázsiai gyűjtéseimet leginkább az motiválta, hogy zeneszerzőként inspirációt szerezzek. Ezek tehát nem tudományos kutatások voltak – annak komoly módszertana van –, hanem saját részre, kedvtelésből készítettem felvételeket. Indiában, Szíriában, Iránban, Kínában találkoztam zenészekkel – a nyelvi akadályok ellenére gyorsan megtaláltuk a közös hangot –, sok időt töltöttem velük, és rengeteget tanultam a keleti kultúrák zenéjéről. Ezek a terepmunkák ugyanakkor önmagunkról is szólnak, az ilyen eltérő világok megértésével sok mindent felülvizsgál az ember. Számos felismerésem volt, például hogy amint az ember intellektuálisan kapcsolódik, elkezdi megérteni a számára addig teljesen idegen, első hallásra szinte élvezhetetlen, szokatlan harmóniákkal teletűzdelt zenéket, mint amilyen például a kínai opera, és elkezdi felfejteni a rárakódott kulturális kódokat, jelentésrétegeket, azok szép lassan megnyílnak, és hirtelen széppé válik a zene. Az ukrán gyűjtés már másfajta attitűdből indult: az ott talált gazdag kulturális anyag láttán döbbentem rá, hogy ezt egész egyszerűen muszáj tudományos anyagként publikálni. Úgy szerettem volna a világ elé tárni, ahogyan azt a nagy elődök – Bartók és Kodály – munkáiból tanultam.

– Ők más perspektívából közelítettek a népzenegyűjtéshez?

– Bartók és Kodály még Trianon előtt kezdett el népzenekutatással foglalkozni, úgy gondolták, a magyarság akkor fogja megérteni, mit jelent magyarnak lenni, ha megérti, mi az, hogy román, szlovák, ruszin – vagyis egy komparatív módszertan érvényesült a kutatásukban. Az 1900-as évek elejétől az első világháború kitöréséig hatalmas adatmennyiség gyűlt össze, ugyanazon módszertan alapján. Ezt követően a Kárpátokon túli területekre már nem lehetett eljutni; ismerjük az orosz történelmet, hogy 1905-től mi minden zajlott a térségben, ezek egy része fehér folt volt a magyar kutatók számára. Igazából ez vonzott, ezt találtam érdekesnek, követve a bartóki gondolatot, ami a körülöttünk élő népek folklórjának tanulmányozását szorgalmazta.

– És mi mindent látott Ukrajnában?

– Szegénységet, ugyanakkor a falvakban aktívan jelen lévő hagyományos zenei örökséget. Valahogy úgy csodálkozhattak rá a hetvenes években az Erdélybe érkező hazai gyűjtők az ott talált autentikus népművészetre, ahogyan én az ukrán falvakban talált világra. Megdöbbentő volt számomra, hogy az idősebb generáció milyen aktívan éli a generációkat átívelő többszólamú népdalkincseket, amiről mi semmit sem tudtunk Budapesten. Persze Kijevből, Lembergből érkeztek ukránok is gyűjteni, de messze nem volt olyan mértékű ez a kutatás, mint amit a magyarok végeztek a Kárpát-medencében. Nyilván a szovjet kultúrpolitika sokáig ezt nem is tette lehetővé, bár úgy tudom, az ötvenes években voltak a középszintű apparátusban olyan vezetők, akik valamennyire hagyták vagy legalábbis nem támadták az ilyen jellegű kutatásokat. 2013-ban mentem ki Ukrajnába először gyűjteni, messze, a Kárpátalján túlra, akkor még a háborúnak semmilyen jele nem volt. Arra emlékszem, mikor kiderült az ottaniak számára, hogy magyar vagyok, azt mondták, a magyarok olyanok, mint az osztrákok, nagyon nagy jólétben élnek. Az ukrajnai terepmunka hét éven át tartott, 2020 végén mentem ki utoljára. Akkor adtam be a pályázatomat a Hagyományok Háza vezetésére, és tudtam, hogy életemnek ez a szakasza, vagyis az aktív terepmunka ezzel lezárul.

– Az ukrán gyűjtés eredményeként született meg a Polyphony projekt: mi lett az utóélete?

– A projekt missziója, hogy ezt a hatalmas felgyűjtött népzenei anyagot online formában publikussá tegyük: százhetven faluban rögzítettünk felvételeket, majd a YouTube-on kiváló kép- és hangminőségben publikáltuk. Körülbelül kétezer felvétel került fel, még egyszer ennyi kiadásra vár. Szerettük volna, ha az emberek találkoznak a népzenével, és ez sikerült, milliós megtekintéseket produkálnak a videók. Tudunk több olyan ukrán énekiskoláról, ahol ezeknek az anyagoknak a segítségével tanítják a gyerekeket énekelni. A projektnek az utóélete között azonban meg kell említenem annak személyes vonatkozását is: olyan találkozásokban volt részem, amelyek életre szóló élményt jelentenek. Több ezer emberrel dolgoztunk együtt, akik közül sokan már nem élnek, de van, akikkel ma is tartjuk a kapcsolatot, nagyobb ünnepek alkalmával felhívjuk egymást. Volt, aki már élt a második világháborúban, az egyik idős asszony például azt mesélte, annak a háznak a pincéjében született a harcok idején, ahol ma is él, és most abban a pincében fog meghalni…

– Mit gondol, miben áll a magyar revival, azaz népi kultúra újjáéledésének egyedisége?

– A magyar falvak felfedezése nálunk egészen korán, Bartók és Kodály munkásságával kezdődött, később, a hatvanas-hetvenes években a táncházmozgalommal kapott igazán lendületet. Ez volt a blues felfedezése és a hippikorszak világa, a revival ugyanis nem más, mint generációs felismerés, hogy a városi létből vissza kell találni a múltba, a gyökerekhez, a természethez. A magyar revival határozottan táncfókuszú volt, az ukránoknál a kóruséneklésben nyilvánult meg, a Baltikumban a rítusok újrafelfedezésére összpontosított. Mi azonban különleges helyzetben vagyunk, ugyanis mire berobbant nálunk a revival, a gyűjtéseknek köszönhetően már hatalmas mennyiségű tudás halmozódott fel, a táncházmozgalom idején pedig ezt a tudásanyagot sajátíthatta el az akkori generáció. És ennek köszönhető, hogy a népművészeti produkciók a mai napig olyan minőséget képviselnek, ami Európa-szerte ritkaság. A népzenekutatás Bartókkal induló hatalmas kulturális projektünk, ami generációról generációra megtalálta és megtalálja a maga helyét és a maga feladatait a magyar társadalomban: és ez igazán különleges érték.