Bazi nagy francia lagzik

„Egy pasi leesik az ötvenedik emeletről, és ahogy zuhan lefelé, azzal nyugtatja magát, hogy eddig minden rendben. Nem a zuhanás számít, hanem a leérkezés” – hangzik el A gyűlölet című filmben. Mathieu Kassovitz látnoki alkotása már 1995-ben bemutatta a francia társadalom peremén összezsúfolódott kisebbségek kultúranélküliségét, mélyszegénységét, reménytelenségét és a bennük, valamint az ellenük fellépő rendőrökben és skinheadekben tomboló erőszakot annak teljes értelmetlenségével együtt. Az idézett sorokban a férfi természetesen maga a társadalom, amely az elmúlt huszonöt évben nemhogy nem állt meg a zuhanásban, hanem egyre inkább gyorsul. Mindezzel azonban az európai filmgyártás jelentős része nem hajlandó szembenézni.

Sőt, sokan nem is zuhanásként ábrázolják a folyamatokat, hanem ellenkezőleg: felfelé ívelésnek, amelynek végállomása nem a becsapódás, hanem a mennyország, ahol mindannyian testvérként üdvözöljük egymást. Az Isten hozott Németországban! című vígjáték például egyenesen olyan, mintha Gyurcsány Ferenc és Angela Merkel szerelemgyermeke lenne. A történetben egy családanya úgy dönt, örökbe fogad egy bevándorlót, liberális lánya díjazza ötletet, férje és fia kevésbé boldog. A végére persze az egész família közös nevezőre jut, a befogadott színes bőrű még a családi problémákat is megoldja, a fehér mellékszereplők pedig egytől egyig bigott, elmebeteg és rasszista bunkónak tűnnek fel. Még balzsamosabb mese A fakír, aki egy IKEA-szekrényben ragadt című mozi. A francia–amerikai–belga–szingapúri–indiai koprodukcióban készült alkotás főhősének álma, hogy az indiai nyomornegyedből kitörve eljusson a számára a nyugati életformát jelképező svéd bútoráruházba. Európába érve azonban különböző bonyodalmakba keveredik, és miközben bejárja a fél kontinenst, bájos naivságával mindenhová derűt és reményt visz, sőt, afféle bibliai karakterként még az elesetteket is megsegíti.

Hasonlóképpen sulykolja a toleran­ciát – és gúnyolja az intoleranciát – a nagy sikerű Bazi nagy francia lagzik vígjáték: a mélyen vallásos katolikus francia házaspár négy lánya sorra mutatja be férjjelöltjeit: egy zsidó, egy arab, egy kínai, illetve egy fekete férfit. Az egzotikus származású fiatalembereknek nem csupán jövendőbelijeik merev őseivel, hanem egymással is meggyűlik a bajuk, de végül csak helyreáll a béke a színes, vidám családban. Igaz, a felhőtlen boldogság az idén mozikba került folytatásban kissé megtörik, amikor is a házaspárok sorra úgy döntenek, a férjek szülőhazájában folytatják tovább az életet. Láss csodát, a mozi végére itt is minden kisimul, győz a tolerancia és a szeretet.

Műfaji szempontból egyébként mindegyik említett vígjáték profi munka, nem az eredetiség, hanem a megszokott panelek felvonultatása miatt: az alkotóknak a politikailag korrekt propagandán kívül nem sok gondolatuk van a bevándorlás és az együttélés valós problémáiról. Pedig egy ilyen összetett kérdést csakis hiteles analízissel és a kritikai gondolkodás erősítésével lehet kezelni.

Szerencsére mutatóba azért akad néhány rendező, aki a felszín mögött a mélységet is hajlandó megjeleníteni. Jacques Audiard drámája, a Dheepan – Egy menekült története még a migránsválság kirobbanása előtt készült, majd éppen a helyzet eszkalálódása után került mozikba. Főszereplője Srí Lankáról érkezve Franciaországban kezd új életet, egy lakótelepen gondnokként helyezkedik el, ám folyamatosan konfliktusba keveredik mind sorstársaival, mind idegengyűlölő szomszédaival, végül fegyvert ragadva véres tettre szánja el magát. Az elgondolkoztató mozi nem csupán a többségi társadalom kirekesztő magatartásáról beszél, hanem a menekültkérdés lehetséges veszélyeire is felhívja a figyelmet. Hasonlóan kétoldalúan ábrázolja a helyzetet Vranik Roland alkotása, Az állampolgár is, amelyben egy afrikai migráns vergődéseit követhetjük végig hazánkban. A férfi legnagyobb vágya, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, de folyamatosan megbukik az alkotmányos alapismeretek vizsgán, végül egy középkorú tanítónő segítségét kéri, akivel intim kapcsolatba kerül. A nyomasztó szociodráma eleinte egyoldalú állásfoglalásnak tűnhet, idővel azonban feltárulnak a főszereplő személyiségének árnyoldalai is.

A hazai példáknál maradva a Jupiter holdját (Mundruczó Kornél) is a menekültfilmek közé szokás sorolni, noha a rendező már jóval a válság előtt elkezdett dolgozni Alekszandr Beljajev A repülő ember című regényének modern átiratán. A Luc Besson műveire hajazó fantasy egy a szerb határon dolgozó kiégett orvos és egy természetfeletti képességekkel rendelkező migráns fiú kapcsolatát mutatja be, a Jézus-parafrázisként is értelmezhető humanista mozi pedig meglepően realista képet fest a köz- és politikai hangulat mindkét oldaláról. Hasonlóképpen a sci-fi stílusjegyeivel mesél az európai migránshelyzetről az Időbevándorlók című új norvég televíziós sorozat is, amelyben az idegen kultúra nem a távoli térből, hanem a múltból érkezik a jelenükbe. Az HBO produkciójában őskori, viking kori és XVIII. századi emberek teleportálódnak akaratukon kívül tömegesen napjainkba, sokuk megpróbál beilleszkedni a modern világba, mások viszont kitartanak eredeti életmódjuk mellett a betondzsungelben is. A társadalom vegyesen fogadja a jövevényeket, a tiltakozás és a gyűlölködés mellett sokan elfogadással viszonyulnak hozzájuk, vagy egész egyszerűen igyekeznek üzleti hasznot húzni belőlük. Nem nehéz megérteni az áthallást, a széria rendkívül izgalmasan reflektál az Európában évek óta fortyogó társadalmi helyzetre, de a direkt politizálástól távol marad, és inkább egy kevésbé eredeti krimiszállal tartja életben a cselekményt. Az Időbevándorlók is jól érzékelteti tehát, hogy a menekültkérdés még túl friss és forró téma ahhoz, hogy az alkotók igazi bátorsággal beszéljenek róla. De legalább nem ragaszkodnak hozzá mindenáron, hogy a társadalom nem zuhan, hanem felfelé esik.