Belső démonaink

– Caracas, Buenos Aires és Budapest. Három meghatározó főváros az életében. Hogyan hatottak művészetére az ezekben szerzett élmények, tapasztalatok?

– Nagyon kreatív kisgyerek voltam, tizenkét éves koromban pedig már azt is pontosan tudtam, hogy szakács akarok lenni. Édesanyám, aki a legfontosabb az életemben, persze ellenezte, egyetemi diplomát és komolyabb jövőt képzelt el nekem. Amikor azonban látta, hogy az elhatározásom valóban komoly, csak annyit kérdezett, hogy mire van szükségem. Caracasban lettem séf, tizenhét évesen már egy klubházban dolgoztam. Az itt szerzett élmények tanítottak meg a szerénységre és az alázatra, arra, hogy két lábbal álljak a földön. Argentínában nem tudtam a szakmámban elhelyezkedni, de mivel szükségem volt pénzre, mindent elvállaltam. Míg otthon édesanyámnak köszönhetően megvolt mindenem, itt takarítottam, mosogattam, más kutyáját sétáltattam. Mára mindezek értelmet nyertek és az utam részévé váltak, megtanítottak a munka értékére, arra, hogy mindenből lehet inspirációt meríteni. Mert a valódi ragyogáshoz szükség van a sötétségre is. Ahhoz, hogy elérjük az álmainkat, el kell fogadnunk a megalázó helyzeteket, és olykor olyan dolgokat is meg kell tennünk, amelyeket egyáltalán nem szeretnénk.

– És Budapest?

– Mindig megkapom a kérdést, hogy miért éppen Magyarország? Amikor elhagytam a hazámat, Venezuelát, nem politikai okokból tettem. De ha ma valaki figyeli az onnan érkező híreket, tudja, hogy nem tudok hazamenni, nem találkozhatok az édesanyámmal, a családommal. Magyarország, összehasonlítva azzal az őrülettel, ami ott folyik, maga a paradicsom. Ha nem vagyunk boldogok itt, ahol bátran sétálhatunk az utcán, ahol szabadok lehetünk, akkor sehol nem leszünk boldogok, hiába a Karib-tenger és a kókuszdió. Az utam ide vezetett, Magyarországra, ahol hatalmas változáson mentem keresztül, megtaláltam a csendet, a nyugalmat, vagyis önmagamat.

– De hogyan vezetett az útja a konyhaművészettől a festőművészetig?

– Rengeteg szépművészeti és kortárs múzeumot látogattam meg, órákat voltam képes nézelődni bennük. A Magyar Nemzeti Galériában is van például egy Botero-munka, amit máig rendszeresen meglátogatok és amiből erőt merítek. Az, hogy nem tanultam a festészetet, lehetőséget adott arra, hogy azokkal az ősi, gyermeki, naiv ösztönökkel dolgozzam, amit az akadémiai rendszer többnyire sajnos kiöl a művészekből. Nagyon sok művészbarátom lett, akik eszközöket adtak a kezembe és tanácsokkal láttak el, ugyanakkor lehetőséget teremtettek arra, hogy megtaláljam a saját hangomat, azt, amin alkothatok. Ez az önfelfedezés és fejlődés pedig soha nem érhet véget. Mindig a tanulás vezérel, mindenben a tanulás lehetőségét keresem. Argentínában például volt olyan három évem, amikor reggel kilenctől este kilencig dolgoztam heti egy szabadnappal. És ilyenkor ahelyett, hogy szórakozni jártam volna, otthon maradtam és a művészetre, a festészetre koncentráltam. De a döntő pillanat, amikor már valóban azt éreztem, hogy festő vagyok, Párizsban jött el, ahol minden munkámat megvásárolták. Mondom ezt úgy, hogy a festészetemet soha nem motiválta a pénz, az mindig csak következmény volt.

– Adódik a kérdés: mi adja a legfőbb motivációt?

– Amikor elkezdtem festeni, tudtam, hogy a munkáimnak múzeumokban lesz a helye. A célom mindig is az volt, hogy ne csak azoknak az embereknek legyenek elérhetőek, akik megengedhetik maguknak, hogy megvásárolják őket, hanem mindazoknak, akik kapcsolódni tudnak hozzájuk. A művészet valójában reflexió önmagamról, a félelmeimről, amelyekhez van, aki tud kapcsolódni, van, aki pedig nem. Művészként az a felelősségünk, hogy univerzális dolgokat közvetítsünk, olyanokat, amelyeket a gyerekektől az idősekig mindenki a magáénak érez. Az is, aki nagy tudás birtokában van, de az is, akinek egyáltalán nincs képzettsége. Nem beszélhetünk csak egy közösséghez, mindenkit tudnunk kell megszólítani, még azokat is, akik nem szeretik a képeinket. Amikor elkezdtem festeni, megmutattam a képeimet az édesanyámnak. Elégedetlen volt velük, azt mondta, hogy fessek inkább portrékat, tájképeket, vagyis olyasvalamiket, amiket szeretnek az emberek. Persze nem hallgattam rá. Azóta eltelt nyolc év, majd néhány héttel ezelőtt elismerte, hogy valóban művész vagyok. Bár a képeim, egy kivételével, ami a kiállítás nyitó darabja, továbbra sem tetszenek neki, de mindig büszke volt rám, és most ezt el is mondja. Nem azért alkotok, hogy másoknak tetsszen. Magamnak csinálom, magamat osztom meg másokkal. Az álmaimat, a vágyaimat, a tapasztalataimat.

– Ezek pedig sokszor ijesztőek tudnak lenni, miként első ránézésre a képei is, melyekben a klasszikus irodalomtól a mitológián át az alkímiáig minden sűrítve van, de ugyanígy tetten érhetők a latin-amerikai kultúra egyes elemei is. Amikor a démonai megjelennek a vásznain, le is győzi őket?

– Kisgyerekként rengeteg harag volt bennem, de nem tudom megmondani, miért. Talán magyarázhatnám azzal, hogy Caracas nagyon erőszakos város, ami eleve gerjeszt az emberben egyfajta haragot, feszültséget. Nemrégiben azonban részt vettem egy Akasha-olvasáson, és egészen a vikingekig tekintettünk vissza az előző életeimre. Ekkor kiderült, hogy ezek mindegyikében egy erőszakos ember voltam. Ez pedig sok mindent megmagyaráz. Venezuelában a yarei táncoló ördögök ünnepén a gonosz felett aratott győzelmet ünnepeljük meg. Ennek a rítusnak a karakterei egyébként szinte ugyanolyanok, mint a mohácsi busójárásé. Nem véletlen tehát, hogy az első karakter, amit lefestettem, a bennem lakozó ördög volt, amit le akartam győzni. Aztán következtek a különböző állatfigurák, amelyek emberi alakot öltöttek. Mert számomra a figuralitás nagyon fontos, mert megfestve életre kelnek és visszatükrözik belső érzéseinket. Mert nemcsak bennem, de nagyon sok mindenkiben van harag, félelem, bizonytalanság, ami természetes is, hiszen nem vagyunk Istenek. Ez a kiállítás azonban mérföldkő az életemben, új fejezet kezdődik: úgy érzem, hogy mára sikerült ezt a fajta a haragot kiiktatnom a mindennapjaimból. Félelemeim továbbra is vannak, de már másképp gondolkozom róluk. Ma szeretetet látok mindenben, könnyebben felismerem és elismerem a hibáimat.

– Milyen a kapcsolata a kortárs magyar művészekkel, hogyan látja őket, hogyan tud kapcsolódni hozzájuk?

– Fenntartással kezelnek, válaszokat keresnek, mert nem értik, hogyan csinálom, mi a sikerem titka. A kortárs magyar művészek nem igazán nyitnak senki felé, túlságosan zárkózottak, nem tudják, kicsodák valójában, félnek saját maguktól és egyáltalán mindentől. Boldogtalanok. Az ő festészetük már nem az ősi ösztönöket követi. Görcsösen ki akarnak dolgozni valamit, hogy aztán jó pénzért eladhassák. Papírjuk van arról, hogy művészek. De közben nem gyűjtöttek elegendő élményt és kudarcot ahhoz, hogy valóban azzá is váljanak. Velük szemben én megtanultam élvezni a meghozott áldozatok gyümölcsét, nem rejtőzködöm, hanem merem őszintén megmutatni magamat. Mert boldog akarok lenni.