– Mikor gondolta meg magát az édesapja?

– A harmincas évek végén iratkozott át, miután a Felvidék visszatért. Ebben a döntésében komoly szerepet játszott a sport is, jó nevű gerelyhajító volt, többszörös Felvidék-bajnok, Kárpátalja bajnoka, és sportpályafutásának felívelését is várta az ideköltözéstől. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, aki középiskolát végzett lányként dolgozott ott egy hivatalban. Ő polgári családban nőtt föl, édesapja pénzügyi revizor volt, ezért többször is költöztek, jó néhány helyen laktak már az országban. Gyökerei apai ágon Szeged környéki kisnemesi családból erednek, anyai ágon pedig Lengyelországig és Csehországig nyúlnak. Édesapámat a diplomája megszerzése után nem sokkal, már 1940-ben behívták katonának Nagyváradra, és egészen a háború végéig szolgált zászlósként. Féléves amerikai hadifogság után került haza.

– Hogyan emlékszik a gyermekkorára, milyen családi légkörben nőtt fel?

– Hárman születtünk testvérek, én utolsóként 1950-ben, és olyan szerencsém volt, hogy két gondoskodó nővérem vett körül. A családi légkör, amelyben valaki felnő, erősen meghatározó, bizonyára nem lehet véletlen, ha valahol három gyerek közül kettő pedagógus lesz, egy pedig orvos. Ez a beállítottság valószínűleg azért fejlődött ki bennünk, mert édesanyánk végig otthon volt velünk mint háztartásbeli. Gyermekorvosként meglepve tapasztalom, hogy sok szülő azért adja be a gyereket már három-négy évesen óvodába, mert azt mondja, hogy ővele otthon unatkozik a kicsi. Nem tudom, hallotta-e már ezt a magyarázatot. Nagyon gyakori eset, hogy az anya arra hivatkozik, az ő társasága nem eléggé szórakoztató a gyermekének. Ilyenkor mindig meg kell említenem, hogy én soha egy pillanatig nem unatkoztam édesanyámmal. Ráadásul azon kívül, hogy hármunkat nevelt, sokszor voltak vendég gyerekek is nálunk, akikkel mindig örömmel és nagy szeretettel foglalkozott. Édesapám sajnos keveset volt otthon, rengeteg idejét lekötötte a munkája. Atlétaedzőként is dolgozott, ezért majdnem mindennap, miután végzett az Országos Társadalombiztosítási Intézetben a munkájával, ment edzést tartani.

– Az ön pályaválasztásában mi játszott szerepet?

– Sokáig nem voltam biztos benne, mit is szeretnék igazából, a tanári pályán is gondolkodtam. Eléggé későn érő gyermek voltam, tizennyolc évesen még nem tartottam ott, ahol az osztálytársaim, már amennyire döntésképes lehet valaki ebben a korban. A választásomban végül is édesanyám kezét érzem, aki nagyon szeretett volna orvos lenni, és nekem önmaga helyett választotta ezt a hivatást, ami szerencsére egyáltalán nem volt ellenemre. Hogy ezen belül miért éppen a gyermekorvoslást választottam, arra, azt hiszem, egyrészt a gyerekkorom a magyarázat, másrészt a gyermekgyógyászati gyakorlat alatt szerzett élményanyag, ami annyival kedvesebb volt számomra, hogy ez önmagában elég volt a döntéshez. A gyermekek gyógyítása, ha igazán nagy baj van, sokkal megrázóbb, de egészében jóval kevésbé elszomorító tevékenység, mint egy felnőtt háziorvosi körzetben dolgozó kollégáé. Mert csodálatos feladat a krónikus betegeket, idős embereket megfelelően gondozni, de ott sokkal több a tartósan szomorú és reménytelen eset. A gyermekek, hála istennek, ha az alapvető gondoskodást megkapják, szépen fejlődnek, és felnőnek. A gyerekorvosnak nagyobb felelőssége, hogy azt a többletet, azokat az életvezetési tanácsokat megadja, amik később az egészséges életvitelhez kellenek, és boldogabb, egészségesebb felnőttkorhoz vezethetik a gyermeket. Nálunk a súlyos megbetegedések aránya szerencsére kisebb, ebből a szempontból lelkileg könnyebb ez a terület. Persze sok gyerek fél a vizsgálatoktól és az oltásoktól, ezeknek a félelmeknek a leküzdése a mindennapi gyakorlat része. Érdekes, hogy a legfélősebb gyerekek lesznek később a legjobb barátaink. Rendkívül jó baráti kapcsolatom van sok olyan kisgyerekkel, akit egy-két éve még nem lehetett behozni a rendelőbe, mert belekapaszkodott az ajtóba és úgy üvöltött.

– Azt mondta, későn ért meg, és ami sokáig érik, általában tartalmasabb lesz. Önben milyen gondolatok, milyen életszemlélet érlelődött meg mostanra?

– Hatvanéves leszek idén, már van hova visszatekintenem, és világosan látom, hogy a belső fejlődésem milyen volt. Valóban későn érő voltam, mikor a gyerekeim születtek, a húszas éveim második felében, még akkor sem voltam eléggé felnőtt. Nem mintha úgy érezném, hogy rossz apa voltam, mert tényleg rajongásig szerettem a gyerekeimet, csak abban a pillanatban nem éreztem eléggé át, mennyire egyszeri és megismételhetetlen, hogy az ember gyereke féléves, egyéves, másfél éves, hároméves. Nem voltam kellően tudatában annak, mennyire fontos életemnek ez az időszaka. Ezért hagytam, hogy elvigyen kissé egy csomó rajtam kívül álló kényszer, mint amilyen az anyagi lét megalapozása, hiszen akkor voltam kezdő orvos, akkor vágtunk bele az építkezésbe, hogy legyen lakásunk. Ezek óhatatlanul lekötötték a figyelmemet, ezért kevesebb maradt a gyermekeimre, mint amennyit szerettem volna. Azóta már szakmai kérdésként is sokat foglalkoztam ezzel, hogy a szülő-gyerek kapcsolat milyen fontos a korai években. Az első öt év érzelmileg döntő a gyereknek, ezekben az években nem a társadalomhoz kell hozzáidomulnia, hanem a családhoz. A magam tapasztalatából mondom, bár voltak tragikus helyzetek az életemben, de azt, hogy összességében boldogan éltem eddig, azt a korai évek érzelmi biztonságának köszönhetem. A családomban annyi szeretetet, gondoskodást kaptam, hogy később bármilyen élethelyzetben tudtam erre támaszkodni, soha nem éreztem magamat kiszolgáltatottnak. Ennek az erőnek legfontosabb része az istenhit, annak a tudata, hogy van egy magasabb rendű szellemiség ebben a világban. Ettől a bizalom légkörében él az ember, olyan bizaloméban, amit nem lehet elveszteni. Sokan helytelenül gondolkodnak a bizalomról, cserébe várnak valamit attól, akibe a bizalmukat vetik, és ha nem kapják meg azt a valamit, csalódnak, elvesztik a bizalmukat. Csakhogy a bizalomért cserébe a reményt kapja az ember. Ez a nagy különbség a bizonyosság és a bizalom között. Akiben van kellő istenhit, az meggyőződésem szerint egész életét az Istenbe vetett bizalom biztonságában élheti le. Meghatározó jelentőségű, hogy az ember hogyan éli meg a világhoz való viszonyát, a környezetével való kapcsolatát. Ha körülnézek a világban, látom, hogy semmi nincs benne, amit én létre tudtam volna hozni. Egyetlen ilyen dolgot sem tudnék mondani a levegőtől a virágokon át a napsütésig, ezeket mind ajándékba kaptam, az egész körülöttem élő világot. Arra van lehetőségem, hogy bizonyos dolgokat tönkretegyek vagy megőrizzek, jobb esetben építsek is. Azért tartom fontosnak ezeket elmondani, mert egész életemet áthatja az a gondolkodás, hogy születésemkor ajándékot kaptam ezzel a világgal, és olyan szerencsés vagyok, hogy ebben jelen lehetek, ez már önmagában hálával kell hogy eltöltsön. Ehhez társul az a bizalom, amire már utaltam.

– Ön önkormányzati képviselő is Budapest XVII. kerületében. Mi vitte rá, hogy politikai szerepet vállaljon?

– A negyvenes éveimhez közeledve tapasztaltam magamon a küldetéstudat első jeleit. Akkor már nem volt messze a rendszerváltás. Sohasem volt bennem semmiféle harcos ellenzékiség, de mert verbálisan mindig is ellenálló voltam, úgy éreztem, itt a lehetőség, tettekben is meg kell mutatni, amit addig csak szóban fejtettem ki, és 1990-ben önkormányzati képviselő lettem. Az életem addig is kirakatban zajlott, és ugyanabban a körzetben lettem képviselő, ahol gyermekorvosként is tevékenykedtem. Akkor tudatosodott véglegesen bennem, hogy az életünk végül is valamiféle üzenet. Minél több fény esik ránk, annál inkább. Akkor lett világos előttem, hogy most már példaértékű életet kell élnem, ami persze nem lesz sohasem teljesen kifogástalan, de azt az üzenetet kell hordozza, hogy az élet értelme a szeretet és a gondoskodás. Ennek fontos része a cselekvés. Azt hiszem, egyetértünk abban, hogy az értelmiségiekre ma nem ez jellemző. Nem érzik át annak a felelősségét, hogy mintegy kiválasztottként élnek, és ezzel kötelezettségek is járnak a közösséggel szemben, és nemcsak saját szakterületükön belül, hanem azon kívül is. Rengeteg vitám volt baráti körben a politikai szerepvállalást illetően. Sok jó képességű és tisztességes barátomnak az a véleménye erről, hogy mocskos és tisztességtelen dolog a politika, jobb, ha nem veszünk részt benne. Csak úgy lehet felnyitni a szemüket, ha szembesítjük őket azzal a kérdéssel, hogy ha ők távol tartják magukat tőle, akkor vajon rendbe jön-e, akkor megszűnik-e a mocskossága? Sok minden van benne, ami nem helyeselhető, de ha ezt meg akarjuk változtatni, akkor oda kell menni, és meg kell változtatni. Az a magatartás, hogy valaki távolról undorodik a politikától, teljesen hibás. Úgy fogalmaztam ezt meg magamnak mintegy összefoglalásképpen, hogy akit Isten bármilyen szerény magaslatra állított, annak kötelessége távolabbra is tekinteni.

Boros Károly