Bezárt szabadság, kizárt őrület

– Áldott berlini fal című új gyűjteményes kötete több mint tíz év publicisztikájának esszenciája. Milyen szempontok szerint válogatott?

– Ez a második ilyen jellegű könyvem. Az ősidőkben megjelent Hogyan pukkasszunk liberálisokat? szintén gyűjteményes kötet volt, bár az abban olvasható írások inkább a zsengék kategóriába sorolhatók. Nem mintha szégyellném. Saját korában friss volt, izgalmas, más ilyet nem csinált akkor, és elég, ha annyit mondok, hogy a liberálispukkasztás mint fogalom onnan, abból eredeztethető. Az Áldott berlini fal persze érettebb, komolyabb munka, bár nem mondhatnám, hogy az abszurd, groteszk látásmód hiányozna belőle. Azt hiszem, enélkül én már nem tudok alkotni semmit. A válogatás szempontja kizárólag a minőség és az időtállóság volt, ám szerencsére hatalmas készletből tudtam meríteni, hiszen nem is tudom már, hány száz publicisztikát írtam különféle lapokba az elmúlt majd húsz évben. A legrégebbi írás a Caligula lova, ami 2005-ben jelent meg a Demokratában, a legfrissebb idei. Öt témakört járok körül, ezeket boncolgatom: Európa mai helyzete, a magyarság állapota, a férfi és a nő egymásnak ugrasztása, az örök emberi természet, más néven az emberi hülyeség, valamint a művészet, a kultúra a jelenben.

– A publicisztika tág fogalom. Melyik műfajban érzi leginkább otthon magát?

– Jó kérdés, kissé vakarom is a fejem, mert nem könnyű rá válaszolni. Van a napi publicisztika és van az, ami kissé irodalmi műfaj is. Én az utóbbit képviselem, legalábbis bízom benne, hogy ezt elmondhatom magamról. A legjobb írásaimnak mindig volt némi humoreszk- vagy szatírajellegük. Ez nem hiszem, hogy változott volna az elmúlt évtizedekben, és nem is fog, mert a bőrömből nem tudok kibújni.

– Köztudottan fontos ihletforrása Krúdy, Kosztolányi, Hašek és más történetmesélő, szellemes, néha groteszk szerzők. De kit süvegel meg a kortárs irodalomban?

– Kicsit olyan érzésem van, hogy újra eljön az a kor, amikor az írók elzártan, egy udvarházba visszavonulva saját maguknak írnak. Roppant keveset tudok a kortársakról, és nem hiszem, hogy ők többet tudnának rólam. Ha olykor belebotlok egy írótársamba és beszélgetésbe elegyedem vele, mindig döbbentem tapasztalom, hogy nagyon kedvesen megdicsérnek valami évtizedekkel ezelőtti dolgomért, ami esetleg nekem akkor sem volt fontos, de ha igen, akkor is már régóta nem ott tartok. A könyvek elképesztően alacsony példányszámban jelennek meg, terjesztésük pocsék, és mióta a világ kinyílt, az átkos internet miatt egyre kevésbé érdekel bármi is bárkit. Az hitték sokan, ha majd a neten hozzáférhető szabadon minden, akkor az emberek utánaolvasnak az információknak, bújják a százéves újságokat meg a legfrissebb tudományos és kulturális kérdéseket. De hát a Facebookon is látjuk, hogy minél egyszerűbb egy poszt szellemi szintje, annál több a lájk. A művészetre pedig szinte senki nem kíváncsi. Amíg tiltott volt, és kevés volt belőle, még csak-csak. De az a világ, amikor a buszon zötykölődve átcipeltem Újpestre a magnót az osztálytársamhoz, mert neki megvolt az Another perfect day a Motörheadtől, nos, az a világ végképp elmúlt. Ma az emberek letölteni is lusták, nemhogy erőfeszítéseket tennének bármiért is. Az irodalomra és a kortársakra visszatérve, összejárunk egy kis társasággal néha, nemzeti érzelmű – a konzervatívat én nem mondanám, a szó hagyományos értelmében én nem vagyok konzervatív – írók, mint például Bán Mór, Rónai Balázs, Jezsó Ákos, Gáspár Ferenc, Udvardy Zoltán, Pataki Tamás vagy Domonkos László, aki engem mindig udvariasan a magyar Mrożekként aposztrofál.

– Ez hízelgő, de milyen visszajelzést kapott az új kötet szélesebb körből? Fontos, hogy mit gondol az olvasó? Magának ír az író, vagy a közönségnek?

– A visszajelzések kedvezőek, szándékosan nem mondom azt, hogy pozitívak, mindenki dicséri, már aki egyáltalán hallott róla. Ezt meg is értem, hisz elég jó lett, és a kiadó is dicséretes munkát végzett vele. Persze hogy az olvasó mit lát bele, azt maga dönti el. Ha egy mű kikerül az alkotó keze közül, onnantól saját élete van. A zenekar hiába mondja, hogy azt a dalt már unja, ha a közönség követeli, és az író is elmotyoghatja eltartott kisujjal, hogy szerinte nem az a legjobb novellája, meg nem arra gondolt, amikor írta, ez senkit nem érdekel. Úgyhogy lehet, hogy tényleg praktikusabb volna, ha az ember saját magának irkálna, vagy az íróasztalfióknak, de hát ugye saját magunkkal sem beszélgetni, sem csókolózni nem lehet. Közönség nélkül nem élvezhető ez se túlzottan, hiába pózolnak páran, hogy őket bezzeg nem érdekli, ki mit mond vagy gondol.

– A közép- és kelet-európai rendszerváltozások egyik jelképe volt a berlini fal ledöntése. Mit gondolt erről akkor, és mit gondol ma? Mi lehet az oka, hogy a nyugati társadalmakat, amelyeknek azért mégiscsak volt szellemi teljesítményük az elmúlt ezer évben, ilyen könnyedén maga alá gyűrte a liberalizmus?

– 1988-ban voltam Berlinben. Az akkori zenekarommal mentünk egy fellépésre, amiből persze nem lett semmi. A helyi összekötő arc lelépett, nem várt minket senki, a gitárosunkat leszállították a csehszlovák határon, mert elhagyta valahol az útlevelét. Igazi közép-európai abszurd történet, Mrożek, Hašek vagy Krúdy tollára kívánkozik, kész szerencse, hogy én megírtam a Rebellió című regényemben. Szóval megérkeztünk és ott álltunk egy idegen városban, nyelvtudás nélkül, az üzletekben a germán precízséggel felhalmozott húskonzervpiramisok közt, és néztük a falat, ami elvágott minket a szabadságtól. Gyűlöltük. Azt csak utólag teszem hozzá, hogy elvágott, de a bomlasztást is elszigetelte. Amikor kint már az anarchisták verték egymást a neonácikkal, itt még Öveges professzor magyarázott ízes magyarsággal, és Rajnák, a góré csak azt engedte be az Ifiparkba, akin nyakkendő volt. Mert a szocializmus beteg rend volt, de rend. Nem véletlenül harcolt ellene az a sok volt maoista szamizdatos. Nem mintha egy percig is visszasírnám azt a kort, most jobb élni, minden Brüsszel meg LMBTQ meg harmincnapos Facebook-tiltás ellenére, de hát mint tudjuk, minden rosszban van valami jó, és akkor még tétje volt a dolgoknak. Ez a tét szűnt meg. A munka tétje, a kimondott szó tétje, az adott szó tétje, az emberi kapcsolatok tétje. A jólét, a kényelem, a túlzott szabadság megöl mindent, és ez a hatalmas jólét ölte meg a katedrálisokat építő, szimfóniákat szerző, találmányokat alkotó, világot felfedező európai szellemet. Megjegyzem, ezeket a találmányokat végtelen ostobaság volt megosztani a világgal és közkinccsé tenni. Odaadni az úgynevezett emberiségnek. Úgy kellett volna hozzáállni, mint hajdan a Keletrómai Birodalom tette a görögtűzzel. Őrizni kellett volna a titkát. A jólét mellett ez a nagybetűs Emberiségben gondolkodás ölt meg mindent, a művészetet, az irodalmat, a társadalmat. De ez ölte meg a vallást, a kereszténységet is. A jólét elkényelmesít és gátja a cselekvésnek. Egy idő után életképtelenné tesz. Ebből persze van feltámadás, de előre szólok, nagy ára lesz majd ennek a talpra állásnak is.