A vidéki csárda tulajdonosa sorsjátékon tetemes összeget nyer, amivel egyszerre a cselédlány és a felesége érdeklődését is felkelti. Molnár Ferenc ritkán játszott Delila című darabját Balsai Mónival, Trokán Nórával és Stohl Andrással a főszerepben március 9-én mutatta be a Centrál Színház. Az előadás rendezőjével és egyben a teátrum igazgatójával, Puskás Tamással beszélgettünk.

– A Delila ősbemutatója nyolcvan éve éppen e színpadon, az egykori Pesti Színházban volt. Ezért választotta új bemutatónak ezt a talán kevésbé ismert Molnár-darabot?

– Egyáltalán nem ez volt a fő indok Ez csak egy érdekesség, mint hét évvel ezelőtt az Illatszertár bemutatása, ami hetvenöt esztendővel azelőtt szintén e falak közt debütált. Egy darab elővételének mindig sokkal összetettebb okai vannak, mint a szimpla évforduló. Egyrészt technikailag jónak és alkalmasnak kell lennie a színre vitelre, másrészt pont a legmegfelelőbb színészeknek kell benne eljátszani a szerepeket. A harmadik nagyon fontos szempont pedig, hogy jól szerkesztve, tehetségesen, és ami még lényegesebb, igazul beszéljen az emberről. Mivel az alaptermészetünket és -tulajdonságainkat tekintve lassan változó lények vagyunk, ezért soha nem a mű keletkezési ideje, sokkal inkább e tényezők minősége a mérvadó.


– Vagyis Molnár Ferenc ugyanolyan aktuális és szórakoztató lehet ma is, mint a múlt század első évtizedeiben?

– Természetesen. De miért is kérdőjeleznénk ezt meg? Shakespeare, Moliére vagy Csehov esetében sem mondjuk soha, hogy a darabjaik túl régiek. A feldolgozás módja persze más kérdés, és az is igaz, hogy bizonyos időkben bizonyos művek jobban szólnak. Például az olyan fantasztikus és korszakos rendezés, mint amilyen Ascher Tamás Három nővére volt, amely áttételesen arra biztatott, hogy most már igazán ki kellene törnünk abból a nagy hazugságból, amiben évtizedek óta élünk. Natalja, akit Udvaros Dorottya játszott, maga volt a szocializmus élő szelleme, ahogyan eluralkodott kicsiny világán, és értéktelen kacatként lenézett mindent, ami polgári. Persze nem tudhatom, hogy Ascher Tamás valóban ilyesmit akart-e közölni, kívülről így tűnt. Pláne hogy megtalálta hozzá azokat a nagyszerű színészeket, akik Csehov titkait az arra fogékony közönség előtt fel tudták fejteni.


– A Centrál Színház azonban Csehov nélkül is, többségében vígjátékokra alapozva a repertoárt, évek óta csúcson van, szinte minden előadásukra hónapokkal előre elfogynak a jegyek. Minőségi szórakoztatás, ez a kulcsszó?

– A színház, legalábbis az én felfogásom szerint, alapvetően olyan hely, ahol az embereknek örömet, boldogságot kell adni, élvezetet kell okozni. Ami nem azt jelenti, ha a néző lelkét valami nagyon fájóval, tragikussal facsarom, ne adnék neki igazán nagy és maradandó élményt. A Centrálban azonban bizonyos daraboknak nincs helye, még ha egyébként az én érdeklődésemet személyesen fel is keltik. A teátrum története predesztinál minket. És most nemcsak arra gondolok, hogy Ödön von Horváth Kazimir és Karoline-jára a mi törzsközönségünk nem lenne vevő, de Csehov bemutatása – aki egyébként a kedvenc szerzőim egyike – sem feltétlenül a mi dolgunk. Őszintén mondom, hogy ez a fajta korlátozás engem egyáltalán nem zavar, nagyon szívesen elbíbelődöm hónapokig egy Florian Zeller-darabbal, a My Fair Ladyvel vagy most a Delilával.


– Miközben azért szép lassan tágul a kör, hiszen a szintén műsoron lévő Nem félünk a farkastól, a Jó emberek, A kutya különös esete az éjszakában vagy a nemrégiben a kis színpadon bemutatott Kísértetek egyike sem habkönnyű kacagtatás.

– Okosan, évek alatt kell ezeket a típusú előadásokat bevezetni, nagyon érzékenyen figyelve a közönség reakcióit. A titok ilyenkor is a megfelelő szereposztásban rejlik: a Nem félünk a farkastól Rudolf–Básti-kettőse vagy A kutya különös esetének főszerepében Kovács Krisztián a témától függetlenül igazi nagy pillanatokkal ajándékozza meg a nézőket. Szerencsére jelenleg a Centrálnak ráadásul olyan húzása van, hogy a nézőink azt mondják, mivel eddig itt csak jót láttam, bejövök akkor is, ha éppen nem komédiát adnak. A lényeg, hogy bármivel is szolgálunk esténként, önazonosak maradjunk, és a nézőink maximális kiszolgálására törekedjünk. Nem hiszek a korunk individualista világát követő individualista színházban, amelyben a művész önnön nagyságát hirdeti, és fennsőbbségessége teljes tudatában tesz rá, hogy a néző halálra unja magát. A jelen dilemmáján, hogy kell-e a színháznak szórakoztatónak, élvezetesnek lenni, Shakespeare vagy Moliére nagy valószínűséggel röhögött volna. Mert ez egy vicc, ami csak ma, a tetemes állami támogatások árnyékában merülhet fel. Az én szememben az a színház, amelyiknek nincs sajátos karaktere, és azt nem tudja megszerettetni a nézőivel, állami támogatás ide-oda, nem igazolja létét.


– Hogy fentről jövő pénz nélkül is lehet jól működni, nem egy társulat vagy intézmény bizonyította az elmúlt években, gondoljunk csak a Karinthy Színházra, az Orlai Produkcióra, az Átriumra, Pintér Béla társulatára, a Játékszínre stb. Tavaly ön is nagy lépést tett a kvázi magánszínházzá válás felé, hiszen megvásárolta a fővárostól a Centrál Színházat üzemeltető nonprofit kft.-t, csak az épület és a beépített berendezések maradtak önkormányzati tulajdonban.

– Tegyük hozzá, hogy a magánszínház elnevezés Magyarországon a legtöbb esetben nem teljesen állja meg a helyét. Mi, magánosak kapunk azért pénzt az államtól is, igaz, ennek összege sokkal kevesebb, mint a tisztán önkormányzati vagy állami tulajdonú színházak esetében, nem beszélve az eladott jegyek után visszaigényelhető társasági adó nyújtotta lehetőségről. Mindezek nélkül egy színházjegy ára átlagosan tizenötezer forint lenne.


– Vagyis megtorpanna az elmúlt időszakban Magyarországon megfigyelhető színházi konjunktúra?

– Első pillanatban biztosan. Aztán szép lassan feloldódna a görcs, és ahogyan ma a forint ötvenes buszjegyre vagy az egyhatvanas kenyérre, az emberek már csak nosztalgiával gondolnának a három-négy ezer forintos színházjegyekre. Ilyenkor ugyanis az egész fogyasztói kosarat kell nézni: egy átlagember, aki egy évben maximum háromszor megy el színházba, ugyan több pénzt fizetne ki a kultúrára, de a televíziója vagy az okostelefonja meg feleannyiba kerül, mint néhány éve. A mostani nézőszámainkat tekintve egyáltalán nem aggódom emiatt, a Centrálban, szigorúan tartva persze a megszokott minőséget, még egy ilyen jelentős áremelkedés esetén is, kis megtorpanás után, hamarosan újra dugig lenne a nézőtér.


– Visszatérve a Delilára, és főképp Molnár Ferencre, mi az a titok, ami a kortársai ellenében ma is életben tartja őt?

– Az, amit már a nagy szerzők, művek ismérveként említettem, hogy Molnár nagyon igazul beszél a dolgokról. Minden írásában ott van a világba számkivetett ember hétköznapi fájdalma, kétségbeesett vágya, hogy valahogy sikerre vergődjön, és kikaparjon magának ebben a röpke földi létben valami kevés kis boldogságot. Hazugság nélkül képes megmutatni minden ebbéli igyekezetünk nyomorúságát és komikusságát. Ezért is tudott fennmaradni, ellentétben a maguk idején hasonlóan sikeres szerzőtársaival, akik, mint például Herczeg Ferenc, ugyanilyen szépen, de sajnos hamis történetekkel etették a nézőket.


– A már idősebb korában írt Deliláról is érezni, hogy bár nyilván nem egy Liliom-összetettségű mű, de egy, a dolgához nagyon értő öregember keze munkája.

– Pláne, ha a nevetés mögött meglátjuk a pontosan felépített konstrukciót is. Hogy itt ez a nagyon pici világ, ez az országút melletti kis csárda, és itt van benne ez a három ember: a szép cselédlányra vágyódó középkorú férj, a férjhez menéstől társadalmi státuszt és anyagi biztonságot remélő Ilonka, és az ő szegény, de szerelmes vőlegénye. Mindhárman annyira szeretnék, ha jönne valaki, egy tündér talán, aki megváltaná őket, megoldaná helyettük a sorsukat, segítene beteljesíteni a vágyaikat. Velük szemben erős kontraszt a feleség, Marianne, ő az egyetlen, aki azt mondja, hogy a saját dolgát mindenki csak maga oldhatja meg, nincs külső megváltás, kézbe kell venni az ügyeinket, még ha látszólag vesztes pozícióból indulunk is. És ha úgy tetszik, ez nagyon olyan, mint amit ma is magunk körül látunk.


– Mint ahogyan örökzöld téma a középkorú férfiak esetében gyakran bekövetkező fellángolás is, amelyet rendszerint fiatal, szép lányok iránt éreznek…

– Persze, ez is benne van. Nem véletlenül kerestem olyan sokáig a megfelelő Ilonkát, aki, mint Trokán Nóra, egyfelől gyönyörű, másfelől olyan sokféle módon tud ebben a szerepben fogalmazni, hogy abszolút megértjük az ötvenéves Virág úr iránta érzett szenvedélyét. Mert ez a lány egyszerűen az önbecsülését állítja helyre, a férfiúi hiúságát simogatja: a közelében állandóan hatalmasnak, szörnynek, igazi macsónak érezheti magát. Nem úgy a felesége mellett, hiszen Marianne mindent kivesz a kezéből, intézkedik helyette, viszi a csárdát, az ő kezétől fénylik minden. Virág pedig csak bőg és hever naphosszat, mint egy hím oroszlán. Mert hiába ő az állatok sörényes királya, vadászni azért mégis a nőstény megy.

Farkas Anita