Édesapám végzettsége szerint vegyészmérnök és közgazdász volt egyszerre, doktorátusát a két tudomány határterületéről írta Magyarország vegyészeti ipara címmel. Ez természetesen meg is jelent, hiszen akkor csak úgy avattak doktorrá valakit, ha egy kiadó megjelentette a munkáját.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Abban az időben a diploma sokkal komolyabb dolognak számított, gondolom, ritkaságszámba ment, ha valakinek kettő volt. – Kivételesnek mondható. Meg is hívták mint fiatal szakértőt a Gyáriparosok Országos Szövetségébe, hamarosan pedig a svájci tulajdonú Wander Gyógyszergyár műszaki igazgatója, röviddel később vezérigazgatója lett. Tíz éven keresztül, egészen az 1948-as államosításig vezette a Kőbányán lévő gyárat, amit később Egyesült gyógy- és tápszergyárnak neveztek el, ma pedig Egisnek hívják és francia tulajdonban van. De még mielőtt odakerült volna, az Iparügyi Minisztériumban dolgozott főmérnökként. Az volt a faladata, hogy két másik főmérnök munkatársával tervezze meg és építse ki az ország artézikút-hálózatát, hogy mindenütt legyen egészséges ivóvíz. Az ásott falusi, tanyasi kutak komoly közegészségügyi veszélyt jelentettek még a harmincas években is. Ismert, hogy Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter úgy halt meg, hogy egy tanyasi iskolát meglátogatva ivott az ottani vízből, amihez a tanyasiak szokva voltak, de ő olyan fertőzést kapott, hogy nem tudtak rajta segíteni. Jellemző az akkori világra, hogy ezt a munkát három fiatal főmérnök két év alatt elvégezte úgy, hogy nem volt alattuk egy minisztériumi osztály, nem volt számítógép, és csak kilenctől déli egy óráig dolgoztak. De megállás nélkül, értelmes elképzelés szerint, és nem gyártattak velük fölösleges papírokat. – Elég, ha csak arra gondolunk, hogy majdnem az összes minisztérium elfért a Várban. – Pontosan. Mai ember ezt már el sem tudja képzelni. – Az államosítás után mi lett édesapjával? – Letartóztatták a főkönyvelővel együtt, koncepciós pert készítettek elő ellenük azzal, hogy svájci vállalat lévén, a vezetők biztosan svájci kémek voltak. Pár hónapig ült vizsgálati fogságban, édesanyám hordta be neki az ebédet a Markó utcába. Azért engedték ki, mert Svájcból diplomáciai úton megfenyegették Rákosit, hogy minden magyar állampolgártól megtagadják a vízumot, így pedig nem tudott volna működni a zürichi kémközpontjuk. Édesapámnak akkor felajánlották, hogy ha párttag lesz, maradhat igazgató, de azt mondta, istentagadók közé nem lép be. Erre elé tettek egy papírt, hogy ítélje el Mindszentyt, nem írta alá, kirúgták. 1951-ben került vissza az Országos Közegészségügyi Intézetbe, ahol elkezdte a pályáját, de a káderlapján az állt, hogy ő a kapitalisták bérence. Ez manapság a politikai vezetőknek kitüntetést jelent. A vízosztályon volt tudományos főmunkatárs, onnan ment nyugdíjba. Apám különben kivétel volt a családban, mert nagyapám jogi végzettségű ember volt, dédnagyapám altábornagyként szolgálta Ferenc József császárt. Ő még nem volt magyar kötődésű, inkább német és lengyel. – Meséljen valamennyit az anyai ágról is. – Anyai nagyapám Marsovszky Pál Óbudán a Margit kórház igazgató főorvosa volt. Édesanyám mesélte, hogy még karácsonykor és húsvétkor is bement reggel megnézni a betegeket, sőt szabadsága alatt is. A családi példák sokat számítanak. A nővérek többsége evangélikus apáca, diakonissza volt. Mélyen vallásos, katolikus nagyapámat egyszer megkérdezték, miért vannak diakonisszák is a nővérek között. Azt válaszolta, hogy amikor ő bemegy reggel és megkérdezi a nővért, mi volt éjszaka, az apáca azt mondja el, mi történt a betegekkel, melyik hogyan érzi magát, a civil ápolónő pedig azt, hogy ő milyen munkát végzett. – Hogyan lett pap? – Szüleink tiszteletreméltóan vallásos emberek voltak, nem bigottan, inkább jó példát mutatva neveltek minket. Másodikos elemista koromtól tagja voltam a Kapisztrán gyermekkórusnak, és ministráltam a budai ferenceseknél, így megismertem, milyen az élő egyház. Igaz, hogy testvéreim is megismerték, mégsem lettek papok, egyik bátyám orvos, másik karmester lett, öcsém pedig építész. Az én döntésemhez hozzájárulhatott, hogy ügyvéd keresztapám, aki apai rokonom, a híres közgazdász, Heller Farkas fia volt, ellátott engem régi könyvekkel. Ő a ciszterekhez járt gimnáziumba, hatalmas kötegekben álltak nála a Zászlónk című kitűnő ifjúsági lap évfolyamai. Azt a lapot kiválónak találtam, nagyon sokat adott nekem. Azonkívül remek ifjúsági regényeket kaptam tőle, amelyek egy kamasz fiú lelkére biztos, hogy hatással voltak. Idővel megismerkedtem a Regnum Marianum-mozgalommal, amely természetesen titokban működött, ott nem is papok, hanem nagyobb fiúk foglalkoztak velünk, kisebbekkel. Lakásokon jöttünk össze, és tanultunk hittant, vagy szerveztünk közös kirándulásokat – persze figyeltek bennünket. Volt egy kiváló gyóntatóm is, Liska Zoltán, akit így visszanézve is zseniális ifjúsági vezetőnek tartok. Sok ilyen darabkából áll össze a kép. Beletartozik az is, hogy én nem papi gimnáziumba jártam, így nem lehettek tanárokkal rossz élményeim. Mert ha jól sül el egy ilyen iskola, sokat segíthet, kiváló papi egyéniségeket ismerhet meg az ember, de ha roszszul, akkor könnyen megutálhatja az egyházat, és istentagadóvá válhat. Erre is van példa. Amíg iskolába jártam, sok mindent gondoltak rólam, hogy festőművész leszek, hogy építész, vagy történész, esetleg jogász, de én már 17 éves koromra eldöntöttem, hogy pap leszek. Az ilyen döntés Isten ajándéka. Aztán van, aki megáll egy bizonyos szinten, és van, aki továbbkérdez. – A teológus egész életében kérdez? – Igen, igen… Az én döntésemben fontos szerepet játszott, hogy a forradalom után kaptunk egy kivételes osztályfőnököt, egy fiatal, 26 éves történelemtanárt. Antall József volt az, a későbbi miniszterelnök. Büntetésből tették hozzánk a Toldyba a budapesti Eötvös Gimnáziumból, mert ott ő volt a forradalmi bizottság elnöke. Most a forradalomba nem is merülnék bele, mert az külön fejezet lehetne, csak annyit, hogy akkor váltam, sőt egész nemzedékem nevében mondhatom, hogy váltunk felelős, felnőtt gondolkodású emberré. Nem tudom, a mai fiatalok mikor érnek, nekünk ez megadatott – minden hátrányával együtt. Az ember akkor lesz felnőtt, mikor látja, hogy élesben lőnek, látja, hogy meg lehet halni, mikor rájön, hogy nem játék az élet. Aztán pedig, hogy mit mondhat ki és mit nem, mert minden szónak iszonyatos következményei lehetnek. – Milyen emlékei maradtak Antall Józsefről? – Rendkívüli képességű tanár egyéniség volt. Az osztályunkat, azt a negyven kamasz fiút úgy tartotta össze, és úgy nevelte, hogy máig is közösséget alkotunk, most is osztálytalálkozóra megyek innen. Minden hónapban összejövünk, már aki ráér. Úgy tudott fegyelmet tartani, hogy sohasem terrorizált senkit. Mindenkit magázott, és olyan hallatlanul szellemes volt, hogy esélye sem volt senkinek a pimaszkodásra, mert biztos, hogy a pimasz égett le az osztály előtt. Kivételes humorral adott elő, azonnal megértette az anyagot bárki, ugyanakkor láttuk, hogy kiforrott világnézetű ember, akinek biztos magyarságtudata és világos Európa-tudata van. Nem volt bigottan vallásos ember, de nagyon tisztelte a vallásukat gyakorló embereket – a piaristáknál érettségizett -, és az egyházról soha nem mondott roszszat történelemórán olyan időkben, amikor az egyház pocskondiázása a tananyag része volt. Tátott szájjal hallgattuk mindig. 1957 márciusában helyezték a Toldyba. Az első órán azt monda, hogy fiúk, ami 1956 októberében történt, az nem ellenforradalom volt, hanem forradalom és szabadságharc. Rendkívül bölcs volt, nem lehetett provokálni, hiába kísérelték meg minden oldalról kikezdeni. Abban az érzékeny életkorban kaptuk meg őt tanárunknak, amikor rá tudott venni minket, hogy képezzük magunkat. Ne csak úgy nézzük az iskolát, mint ahol tanulni kell, mert be akarunk jutni az egyetemre. Így, az ő hatására is fordultam lassanként az etika felé, azon keresztül a filozófiához, és onnan a teológiához. A papi hivatás innen már egyszerűen jött, végig gondoltam, mihez adott nekem a Jóisten tehetséget. Bár jó néhány dolgot találtam, tudtam, hogy van valami több is, valami magasabb. Ez biztos, hogy a Jóisten kegyelme, hogy engem kiválasztott érdemtelenül. Úgy éreztem, az a küldetésem, hogy a legfontosabbra figyeljek és a többieket is a legfontosabb, az Isten felé vezessem. Egy papnak ez a feladata, ez lelkipásztori küldetés. – Az ötvenes években a papi hivatáshoz bátorság is kellett. Simán továbbtanulhatott? – A Jóisten megpróbált engem. 1959-ben érettségiztem, de azután forradalmi tevékenysége miatt Antall József már nem taníthatott. Kirúgták, és Benke Valéria közoktatási miniszter asszony titkos rendelettel egész osztályunkat két évre eltiltotta mindenféle továbbtanulástól. Erről persze nem tudtunk, csak azt vettük észre, hogy nem vesznek fel sehova, sokunkat a kitűnő érettségi ellenére sem. Nem mondták meg miért, szokásuk szerint összevissza hazudtak. Egy kis segítséggel bekerültem a központi antikváriumba. Aztán egy betegség miatt szabad levegős munkát ajánlott az orvos, akkor autóvillamossági műszerész lettem. Két év múlva kaptam egy fülest, hogy most már tanulhatok, jelentkeztem Esztergomba papnövendéknek, ott szenteltek pappá. A Központi Papnevelő Intézetbe kerültem, itt tanultam tovább, a Hittudományi Karon ledoktoráltam, öt évig káplán voltam, Szentendrén és a Budai Szent Imre plébánián, utána kineveztek az esztergomi Érseki Hittudományi Főiskolára tanárnak, ahol filozófiát és erkölcsteológiát adtam elő, bár dogmatikából doktoráltam. Éppen ezért később Lékai bíboros kiküldött Rómába a Pápai Jezsuita Egyetemre, ahol filozófiából szereztem tudományos fokozatot. Mikor itt a Pázmány Péter Hittudományi Egyetemen megürült az I. számú filozófiai tanszék, mert Paskai László veszprémi püspök lett, akkor a helyére kineveztek engem 1978-ban. Azóta háromszor voltam dékán, most már 65 éves vagyok, épp mostanában töltöttem be. – A teológia Istenről szóló tudomány. De mit mondhat a tudomány Istenről, ha anyagelvű? Nyilván semmit. Ezek szerint volt nem anyagelvű tudomány is, amelyből mára csak a teológia maradt? Ha igen, hogyan viszonyul egymáshoz a kétféle tudomány? – Nagyon jó kérdés. Rövidre zárom. Szerintem a tudomány biztos ismeret, okokkal alátámasztva, rendszerbe foglalva és alapelvekre visszavezetve. Na most, mi itt a probléma? A biztos szóval van gond. Mert mi az, hogy biztos ismeret? Az anyagelvű tudomány szerint csak az, ami érzékeinkkel megtapasztalható. Ezzel szemben azt mondom, hogy van szellemi tapasztalás is. Ezt mindenki tudja saját magáról, itt mese nincs. A bizonyosságnak azonban nem csak tapasztalás lehet a forrása, hanem értelmi belátás és tekintély is. Most már csak az a kérdés, milyen szinten. Ha alacsonyan húzom meg a mércét, akkor nekem az lesz a bizonyosság, amit a kezemmel megfogok. A másik azt mondja, neki a legnagyobb tekintély Rákosi Mátyás, a harmadiknak Petőfi, a negyediknek egy Nobel-díjas tudós. Ki dönti el, melyik nagyobb? Nekem az abszolútum, aki kinyilatkoztatta magát Jézus Krisztusban. Azon túl már nincs semmi. Ezért fogadom el, hogy a teológiai igazság a legmagasabb rendű, a filozófiai igazság ezt csak előkészíti. A hit nem ellentétben van a tudással, hanem megkoronázza. Egy magasabb rendű tudás. A tudomány fogalmát az újkor rettenetesen leszűkítette. Nemcsak mérhető dolgok vannak, hanem mérhetetlenek is, nemcsak mennyiség van, hanem minőség is. A tömeggel, a divattal nehéz szembeszállni, de én ezt vállaltam, és a Jóisten kegyelme eddig mindig megóvott, ezért elégedett és boldog ember vagyok. – Ön volt Antall József gyóntatója… – Erről nem akarok beszélni. A halálos ágyához ő hívatott oda. Egyet mondhatok: nagyon tisztelte az egyházat, de nem gyakorolta élete minden szakaszában a vallását, mint ahogy azt egy jó katolikusnak kell az előírás szerint. De nyugodtan mondhatom magának, hogy soha az elveit meg nem tagadta, és kivételesen bátor ember volt. Olyan becsületes, jellemes, tisztességes ember, hogy gyakorló katolikusok között keveset találok olyat. Persze ez nem akar valami olcsó mentség lenni, hiszen a Szentírás azt mondja, „Aki szent, az legyen még szentebb”. Az biztos, hogy élete végén komolyan megszólalt a lelkiismerete. Ezért nagyon fontos a gyerekkori vallásos nevelés. – Békével a szívében távozott? – Egészen biztos. Higgye el. Ezt nem is tőle tudom, hanem valaki más mondta el, de ne kérdezze, hogy ki.