Beszélgetés a nyolcvanéves Sir Roger Moore-ral

Társadalmi tevékenységéért lovaggá ütötte az angol királynő, a Walk of Fame-en csillag formájában írta be magát a filmtörténelembe, James Bond és az Angyal szerepében a mai napig legendás. Ő mégis arra a legbüszkébb, hogy az UNICEF nagyköveteként gyermekek ezreinek életét mentheti meg, sírással és könyörgéssel – ahogy Sir Roger Moore mondaná.

– Magyarországi látogatásának apropója egy UNICEF-segélykoncert, ahol Saint-Saëns: Az állatok farsangja című darabjának narrátora. Erejét, energiáit nem kímélve fáradozik azon, hogy minél több pénzt gyűjtsön a világ sanyarú sorsú gyermekei számára.

– Igen, ez az oka annak, hogy újra itt vagyok Budapesten, Magyarországon. Nem a nagyon finom magyar ételek, kiváló borok és a fantasztikus vendégszeretet miatt, hanem azért jöttem ide, hogy folytathassam a koldulást, és önökkel együtt segíthessünk a gyerekeken. Azt gondolom, hogy Magyarországon óriási érdeklődés kíséri a UNICEF munkáját, ebben az esztendőben mintegy egymillió dollár adományt sikerült összegyűjtenünk itt. Hatalmas fejlődés az is, hogy a tavaly decemberi látogatásom óta a magyar kormány is megháromszorozta a hozzájárulását. Ezt sírással és könyörgéssel sikerült elérni.

– A UNICEF-nél végzett munkája során mivel kellett legjobban megküzdenie? Milyen ellenállást kellett letörnie?

– Sokáig az volt a legnehezebb, hogy az embereket olyan dolgokról kellett informálnom, amit talán fel sem fogtak, olyan beszédeket kellett mondanom nekik, amelyeket nagyon nehezen értettek meg. Ilyen volt például az, amikor a Kiwani Klubbal közösen dolgoztam, és arról kellett meggyőznöm mindenkit, hogy tegyen valamit a jódhiány-betegség ellen. Nagyon sokszor borzalmas nehéz volt szembesülni a rengeteg HIV-vírussal fertőzött, AIDS-beteg gyermek látványával, és azzal a frusztrációval is, amelyet némelyik kormány gyakorlatában tapasztaltam, akik egyszerűen nem voltak hajlandóak tudomásul venni a vírus fertőzésének a veszélyeit. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy addig nem tudunk valamit megelőzni, amíg legelőször is nem ismerjük el. Némely országokban elképesztő tudatlanság uralkodik. Ez persze ebben a pillanatban felveti az oktatás, felvilágosítás, a széles tömegek tudatra ébresztésének kérdését. Ez az egyik ok, amiért a UNICEF sok egyéb feladata mellett arra koncentrál, hogy minél több gyermek számára biztosítsa az iskolát – a tudás színvonalának emelése a cél. Én mindig azt mondtam, hogy két nagyon fontos, égető kérdés van a világon. A nagyon hangos helyzetek, a háborúk, amelyekkel szembekerülünk, és a nagyon csendes veszélyek, amik szintén mindig jelen vannak. Ilyenek a szegénység s a különböző betegségek, amelyek a szegénységből erednek. Mi mindketten – Kristina, a feleségem, és én – nagyon gyakran utazunk együtt a világban, és a bátorítást onnan kapjuk, hogy látjuk, az oktatás, a tudás, a képzés fejlődése milyen előrelépést, változást tud eredményezni.

– Társadalmi munkájáért lovaggá ütötték, filmszínészként pedig nemrég csillagot kapott a Walk of Fame-en, s az ENSZ is kitüntette a rangos Dag Hammarksjöld-díjjal. Mit tart életműve legfontosabb szegmensének?

– Mindenképp azt, hogy jószolgálati nagykövetté váltam. A legszomorúbb dolgok, amiket eddig láttam, a különböző elfekvő intézmények voltak, ahol a gyerekek az AIDS következtében már haldokoltak. És az az élmény, amikor a karjaidban tartasz egy ilyen gyereket… Emlékszem, láttam egy kisgyermeket, akiről azt mondták, hogy nyolcéves, de a teste körülbelül olyan volt, mint egy háromévesé. A karomban tartottam, és amikor köhögött, éreztem a bordáit az ujjaim alatt. És a köhögése hangja olyan volt, mintha magának a pokolnak a zörgése lett volna. Az ilyen tapasztalatok és élmények az embert egyre eltökéltebbé teszik, azt hiszem, hogy megtegye mindazt, amit meg tud tenni az ügy érdekében, hogy segítsük a világ gyermekeit. Tulajdonképpen tizenhat évvel ezelőtt azért csatlakoztam a UNICEF tevékenységéhez, hogy arcokat, embereket, sorsokat lássak és találjak a százalékok és számadatok mögött. Ez számomra nagyon eredményes tapasztalat volt. Néha bizony zavarba ejtő, de néha nagyon boldog.

– Hamarosan megjelenik önéletrajzi kötete, My Word Is My Bond címmel. Miért éppen most határozta el, hogy megírja élete történetét? Milyen hangulatú könyvre várhatunk?

– Azért döntöttem el, hogy megírom végre, mert a holnap talán túl késő lesz már. Emellett pedig a feleségem igen erősen inspirált arra, hogy írjak valamit végre. Semmiképp nem akarok olyan történeteket mesélni, amik elszomorítják, sírásra késztetik az embe­re­ket, azt remélem, hogy humoros lesz, és örömöt szerzek majd nekik ezzel az írással.

Herbák Dóra