Egy négyezer lelkes faluban, Madarason nőtt fel. Ez Bácska északi része, amelyet még éppen Magyarországon hagyott Trianon. A Duna-Tisza közi homokos tájban egy kis gyöngyszem terület, negyvennégy aranykoronás földekkel.

Írta: Boros Károly Fotó: Somfai Sándor

– Sokat hozott arrafelé a föld?

– Nagyon sok volt a jómódú család. Ez a falu építkezési szokásain is meglátszott, egészen más képe volt az utcáknak, mint a környező falvakban. Kastélya nem volt már, azt lebontották, részben abból építették újjá a települést a háború után. Különben Latinovits-birtok volt, a színész Latinovits Zoltán kétéves koráig ott nevelkedett. Mellettünk van Katymár, horvát település, bunyevácok lakják, a mi falunk pedig nyolcvan százalékban magyar, húsz százalékban sváb, úgyhogy szép kis Kárpát-medencei kevercs él azon a vidéken. Ez legjobban az ételeken látszik meg, nem véletlen, hogy a bácskai konyha olyan kevert, amilyen.

– Kegyed jól főz?

– Tízéves korom óta főzök. Minket hamar bedobtak a mély vízbe, annak idején nem féltették úgy a gyerekeket, mint most, nekem ez az újmódi nevelés nagyon furcsa. Nem tudom, hogyan lesz így felnőtt a gyerekből. Hatéves koromban már egyedül meggyújtottam otthon a gázt, és melegítettem magamnak ételt, mert nem akartam napközibe járni. Nem voltunk elkényeztetve, viszont nagy szeretetben nőttünk fel, ezért mindig biztonságban éreztük magunkat, és a szüleink is nyugodtak voltak felőlünk, elengedtek bárhova egyedül, csak estére otthon kellett lenni. Pedig ott volt a határ, ahol gépfegyveres emberek álltak az őrtornyokban, de soha nem izgultak miattunk. Szeretetben neveltek minket, és szépen öregedtek meg egymás mellett.

– Bár éppen akkor, a hetvenes években kezdtek gyengülni a házastársi kapcsolatok, akkor kezdett, hogy úgy mondjam, divatba jönni a válás, ami mára elszomorító állapotokhoz vezetett, és ezt főleg a gyerekek sínylik meg.

– Az én nemzedékem előtt még így is volt legalább minta, amit szeretne követni, de már nem tud, és talán ettől lesznek teljesen szétesett lelkületű emberekké a mi gyerekeink. Ebben szerintem mi vagyunk a hibásak, mert nem tudjuk megtalálni életünkben a biztonságot nyújtó kapaszkodót. Nem könynyű a helyzetünk, mert mi vagyunk az első nemzedék, amelyiknek meg kellene tanulnia élni az előző nemzedékek segítsége nélkül. Szüleink még együtt éltek az ő szüleikkel, nagyszüleikkel, egy csomó mindent természetes módon megtanultak az életükből, mi meg menekülünk ez elől, nehogy együtt kelljen élni az öregekkel. Nem tudom, hogy ez miért alakult ki. Úgy érzem, ebből erős bizonytalanságérzés fakad, amit nem tudunk kezelni.

– Egy kicsit mintha olyan lenne ez a nemzedék, mint az a gyerek, amelyik még nem nőtt föl, de nagyon bizonyítani akarja az ellenkezőjét.

– Igen, és csupa hülyeséget csinál. Lázadozunk, tizenévesen már külön akartunk menni, és lehetőleg olyan messzire, hogy jó esetben havonta látjuk egymást. Közben semmit nem tudunk az életről, csak úgy kapkodunk összevissza. Bennem biztos, hogy ez okoz valami iszonyú bizonytalanságérzetet. Az ember mindig gondolkodik, honnan erednek a gondjai. Az enyém és az én nemzedékemé valószínűleg innen.

– Önnek hogyan telt a gyerekkora?

– Szoros családi kötelékben. Egészséges, szabad és szigorú gyerekkorom volt. Apukám szigorúan fogott, ugyanakkor bölcs, higgadt, nyugodt maradt minden helyzetben. Ma is ilyen. Néha van úgy, hogy nagy gondban vagyok, azt hiszem, a világ dől öszsze, ő meg csak rám kacsint, somolyog egyet, és rájövök, hogy lótúró az egész.

– Mikor hazalátogat, mindig egy kicsit rendbe jön?

– Nem kicsit, nagyon. Annyira kellenek a rendszeres hazalátogatások, hogy el sem tudom mondani. Szerencsés vagyok, hogy ilyen családban nőttem föl, és hálás is vagyok érte a szüleimnek. Sajnos betegeskednek, próbálom őket segíteni, amivel tudom, azért is, mert ők miattam nagyon megszenvedtek. Tudniillik gyerekkoromban jó ideig, majdnem egy évig súlyos beteg voltam, sokat kellett velem foglalkozni. Most meg én igyekszem minél többet foglalkozni velük, sokszor telefonálok nekik, mindenről tudnom kell, mindent meg akarok oldani, erős lelkiismeret-furdalásom van. Nyilván nem kéne, hogy legyen, ha ép ésszel belegondol az ember, nincs rá oka, hogy ilyesmit érezzen, csak hurcolom ezt az érzést a gyerekkoromból.

– Hagyják a szülei, hogy megoldja a gondjaikat?

– Hagyják. Igyekszem nekik segíteni anyagilag is, viszem őket üdülni, mikor lehet. Ahogy visszaemlékszem, elég nagy szegénységben éltünk gyerekkoromban, igaz, hogy ez akkor nem tűnt föl, mert mindenki így élt körülöttünk, meg nem is foglalkoztunk ilyesmivel, nem számított. Nem úgy, mint ma, mikor egy tízéves gyerek is teljesen tisztában van a család anyagi helyzetével. Rengeteget kellett dolgozni, egész kiskorom óta megvolt a veteményesben a saját sorom. Iszonyú sok földünk volt mindig. Amit csak el lehet képzelni, zöldségféléktől a gyógynövényekig mindent termeltünk. Emlékszem, mikor valamelyiknek a gyomlálásával vagy kapálásával végeztünk, rendszeresen azt mondtam magamban, na, ha nagy leszek, ilyenem se lesz. A mezei munka olyan nehéz, hogy az én szememben mai napig a parasztember van az első helyen. Aki ezt az életet egyszer kipróbálta, de nem úgy, hogy csak belekóstolt, hanem azzal a tudattal, hogy ha nem lesz meg a munka, akkor nem lesz mit enni, az másként gondolkodik a világról, más lesz a viszonya a földhöz. Az az ember egy szinttel följebb áll, mint a többi. Nincs még egy ilyen állhatatosságot követelő életmód, mint a paraszti, következésképp nincs még egy ilyen állhatatos és kitartó társadalmi réteg sem.

– Mikor szakadt el otthonról?

– Nagyon korán, tizennégy évesen, mert gimnáziumba már Bajára jártam, kollégiumban laktam. Teljesen más közeg, távol a szülőktől, a szigornak az a része, amit egy serdülő gyerek már fölöslegesnek érez, ezzel megszűnt, úgy is mondhatnám, hogy nagy buli volt kollégistának lenni, de soha nem éreztem, hogy ne bíznának bennem a szüleim. Azóta is mindig csak azt hallom, hogy a Marcsi úgyis a talpára esik. Valószínűleg ezeknek az éveknek is köszönhető, hogy hihetetlen hamar önállóak lettünk, az egész baráti köröm ilyen volt.

– Mi akart lenni akkoriban?

– Fogorvos. Aztán meg logopédus. Ez volt az első lépcső. Fogorvos végül azért nem lettem mégsem, mert az első két évben ugyanazt tanulják, mint minden orvos, én meg boncolást, ilyesmit nem tudtam volna végigcsinálni. Valahogy a logopédus is elmúlt belőlem, így mentem biológia-földrajz szakra.

– A tanári asztaltól meg elcsábította a televízió?

– Nem, nem tanítottam. Elvállaltam egy cég belső terjesztésű újságjának főszerkesztését, és nagyon jól éreztem magam, eszembe sem jutott mással foglalkozni. De mikor a Magyar Televízió – akkor még nem is volt más – hirdetni kezdte, hogy tanfolyamot indít, ahol szerkesztő-riportereket, műsorvezetőket képeznek, a családom nyüstölni kezdett, hogy vágjak bele. Hiába mondtam, hogy engem ez nem érdekel, szeretem a munkámat, és eszem ágában sincs otthagyni, addig nyüstöltek, míg az utolsó nap utolsó órájában beadtam a jelentkezésemet, nehogy kitagadjanak. Biztos voltam benne, hogy nem vesznek fel, teljes nyugalommal vártam a választ. Az meg végképp fel sem merült bennem, hogy képernyőre kerüljek, soha nem voltam szereplős gyerek, még verseket sem mondtam az óvodában. Az igaz, hogy mindig nagy szervező voltam, gondoltam, na jó, a szerkesztés érdekel. Nem akarom nagyon nyújtani, elég az hozzá, hogy több körben rostálták az embereket, végül ezer valahányból húszan maradtunk, akik bekerültünk a tanfolyamra. Ehhez viszont fel kellett adni az addigi munkámat, amit egy átvirrasztott, ágyban forgolódós éjszaka után megtettem. Ma már nem mernék ilyet lépni… Csak akkor még nem tudtam, milyen a televízió.

– Milyen?

– Gyarló.

– És még?

– Ármány.

– Erre mikor jött rá?

– Fokozatosan, ahogy nőtt be a fejem lágya, és tapasztaltam. Azért el kell mondanom, hogy amíg egyedül volt a Magyar Televízió, meg a gyereke, a Duna, addig ennyire gyarló és ármány nem volt a televíziós lét. Mióta bejött ez az eszeveszett kereskedelmi hejehuja, azóta csúszott ki a talaj alóla.

– Miért jött el az MTV-től?

– Mert kaptam néhány óriási pofont, ami azért is lepett meg, mert akkor már bőven én voltam az első számú arca a tévének, minden nagy műsort én vittem. Jött 2002, és egyszer csak szóltak, hogy a képernyőn nem viselhetek vallási jelképet. Nem is értettem, mit akar ez jelenteni, aztán rájöttem, hogy az a baj, hogy van egy kereszt a nyakamban. Ezzel ért véget a naiv korszakom, kezdtem tudatosan figyelni a világot magam körül. A következő húzás, ami nagyon fájt, hogy az egyik műsorvezető kollégám, akivel szerettem együtt dolgozni, olyan beosztásba került, ahol dönthetett a sorsom felől, és leváltott a Főtér műsorvezetői beosztásából. Ez a tévé legnépszerűbb műsora volt akkor.

– Lehet, hogy ez volt a kinevezésének a feltétele.

– Lehet. Nem tudok rá haragudni most sem, de rendkívül nehezen éltem meg a történteket. Teljesen összeomlottam. Elhatároztam, hogy az első adandó alkalommal eljövök onnan. Alig telt el pár hét, megkerestek, hogy indul egy új tévé, ott folytathatom a műsoromat, ha van hozzá kedvem. Megkötöttük a szerződést teljes titokban. Fél óra nem telt el, és már folyamatosan csörgött a telefonom, újságírók, tévés kollégák kerestek azzal, hogy hallották, átmentem a Hír Tv-be. Legkedvesebb munkatársaim mondták, hogy tudom-e, hogy nem lesz munkám, elásom magam, jöttek a fenyegetőzések, a hátat fordítások. Megdöbbentő volt látni, ahogy lehullanak az álarcok. Tanulságos időszak volt. Szerencsére elmúlt, és jött az új televízió. Rettenetesen élveztem, hogy a semmiből létrehozunk valamit. Semmiért nem adnám azt az időszakot. Óriási tapasztalatot adott a sok kínlódás, a kezdeti ügyetlenkedések és az első váratlan sikerek. Életem legszebb időszaka volt.