Rehabilitálnák az utolsó angol boszorkányt

Nagy-Britanniában az utolsó boszorkánysággal vádolt asszony, Helen Duncan rehabilitációjáért aláírásgyűjtést indított az unokája. A meghurcolt hatgyermekes anya híres médium volt, akihez Winston Churchill és VI. György is járt, ám szellemidézése bajba keverte. Féltek tőle, hogy hadititkokat szivárogtat ki, így letartóztatták, kémkedéssel, csalással vádolták, de bizonyíték hiányában egy 1735-ös törvény felelevenítésével ítélték el. A börtönből a második világháború után kiszabadult, de később többször is letartóztatták, a hatóságok egészen 59 éves korában bekövetkezett haláláig folyamatosan zaklatták. Talán ma úgy érezzük, a médiumnak tartott Helen Duncan sokkal inkább hasonlít egy igazi boszorkányra, mint a megégetett bábaasszonyok a kora újkorban, különbség még sincs sok, csupán a természetfeletti fogalma változott.

Miközben a háttérben már javában folytak a normandiai partraszállás előkészületei, Helen Duncan egy szeánszon megidézte egy eltűnt matróz szellemét, aki az 1941. november 25-én elsüllyedt HMS Barham nevű csatahajón szolgált. A médium felkereste a szülőket és közölte velük fiúk sorsát. Mivel a hírszerzés titokban tartotta a tragédiát, hogy ne veszélyeztesse a katonák harci kedvét és a partraszállás sikerét, felmerült a kémkedés gyanúja. Így Duncant 1944-ben egy szellemidézésen letartóztatták, majd egy 1735-ös törvény felelevenítésével kilenc hónap fogságra ítélték. A börtönben Churchill meglátogatta, s bár az ítéletet ostobaságnak nevezte, nem tudott segíteni. Duncant szabadulása után többször is újra megvádolták boszorkánysággal, bár Churchillnek második miniszterelnöksége idején, 1951-ben sikerült hatályon kívül helyeztetnie az említett törvényt. Duncant 1956-os halála előtt három hónappal is letartóztatták. A meghurcoltatás révén hozzátartozói, gyermekei társadalmi megbélyegzéstől szenvedtek, s most céljuk, hogy Tony Blair kormánya kezdeményezze az uralkodónál a legfelsőbb bíróság ítéletének felülvizsgálatát. A rehabilitációhoz Gordon Prestoungrange nyújt segítséget, aki korábban már 81 XVII. században elítélt nő és férfi becsületét adta vissza. Nemrégiben Nagy-Britanniában megindult egyfajta rehabilitáció, így három éve az Prestonpans városának egy régi feudális testülete megszűnése előtt bocsánatot kért az intézmény által 400 évvel azelőtt boszorkányságért kivégzett személyekért. Részben ide sorolhatjuk II. János Pál pápa bocsánatkérését is (2000-ben és 2004-ben) az inkvizíció visszaéléseiért, hiszen Európában inkvizíciós és polgári bíróságok egyaránt égettek el feltételezett boszorkányokat. A XII. és XIX. század között egymillió embert végeztek ki Európában boszorkányság vádjával. A vádlottak leginkább család nélküli özvegyek és bábák, javasasszonyok voltak, a valódi szám azonban nagyobb, hiszen sok adat elveszett, továbbá egy-egy kisebb közösségben önbíráskodás is előfordult. A kutatók számos elmélettel álltak elő a jelenség okait magyarázandó. A legvalószínűbb, főleg a vádlók periratokban fennmaradt szavai alapján, hogy a középkori és kora újkori ember az őt érő különböző váratlan csapásokra, legyen az betegség, baleset vagy a termést tönkretevő természeti katasztrófa, valami magyarázatot keresett. És bűnbakot. Ehhez kapcsolódik Emily Oster harvardi közgazdász megállapítása, miszerint a perek 1520 és 1770 közötti látványosan magas száma a kis jégkorszak alacsony terméshozamával volt összefüggésben. Mások a reformáció okozta szellemi, világnézeti felfordulást okolják. Mivel leginkább bábaasszonyokat ítéltek el, sokak szerint a hadjárat a férfidominanciát tükröző modern orvoslás megteremtésével függött össze. Az amerikai Massachusetts állambeli 1692-es salemi boszorkánypert pedig még gombafertőzésen átesett, hallucinációkat okozó rozzsal is magyarázták, míg Mary Beth Norton történészprofesszor szerint a salemi telepesek így dolgozták fel a wabanaki indiánoktól kétszer is elszenvedett vereséget. A vádlók többnyire azon fiatal nők közül kerültek ki, akik a háborúkban elvesztették családtagjaikat. 20 ember halt meg, mire Massachusetts kormányzója felfigyelt az eseményekre, és egy különleges bíróság felállításával megsemmisített további nyolc halálos ítéletet. A kormányzó mindemellett továbbra is hitt a boszorkányokban, csak ez esetben a bizonyítékokat nem tartotta meggyőzőnek. Öt évvel később maguk a telepesek is megbánták a történteket, böjtölni és imádkozni kezdtek, valamint egy bíró és 12 esküdt az évfordulón elnézést kért. 1711-ben az állam kárpótolta a hisztéria áldozatainak családját. Az évszázadokig tartó boszorkányüldözések kézikönyve Jacob Sprenger kölni és Heinrich Kramer tiroli domonkos rendi szerzetesek Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) című, 1486-ban írt műve volt, amely fél évszázad alatt harminc kiadást ért meg, és futótűzként terjedt el Európában – a kalocsai érseki könyvtárba is jutott egy példány. Eszerint a boszorkánydogma fő elemei a keresztény hit megtagadása, az ördöggel kötött szövetség és a boszorkányszombatokon való részvétel, ahol az istentisztelet paródiája és fajtalanság folyik. Ezenkívül a boszorkányok állattá alakulnak, repülnek, és rontó varázslatokat végeznek. A kötet írói a teológiai tanítást lényegében a korabeli, tiroli folklórral egészítették ki. Minden országban voltak helyi színezetek, például hazánkban a táltoshittel kapcsolatos elemek, a keleti- és délszláv területeken a vámpír-boszorkányok jelentek meg a perek anyagában. A periratokban lényeges különbségek vannak az önkéntes és a tortúrával kikényszerített vallomások között, mely utóbbiak a nyugat-európai sémák terjedésével egyre egyformábbak lettek. A vádlottak nemigen tudtak védekezni, például hiába volt alibijük, mivel képesek voltak egyszerre több helyen jelen lenni, s a kínzások mindenkit megtörtek (egy angliai asszony például elismerte, felelős azért a viharért, amely majdnem elsüllyesztette a király és menyasszonya hazatérő hajóját). Mivel az egyházi bíróságokon hiten belüli ügynek tekintették, nem folytattak zsidók, cigányok, mohamedánok ellen pereket. A világi bíróságokon pedig azok szerepeltek, akiket rontással vádoltak meg közösségbeli társai. A periratokat Richard Kieckhefer összefoglalta, a vádlottak egy részét tényleges varázsláson, vagyis valamilyen annak tartott cselekvésen kapták rajta, míg mások a gyógyítók voltak, akik elvesztették a beléjük vetett bizalmat, harmadrészt sokan csak szomszédsági konfliktusba keveredtek. Gyakran a férj a feleséget, lány a mostohaanyját, vő az anyósát vádolta meg. A bábák pedig lényegében eleve természetfeletti képességekkel rendelkeztek, hiszen akkor a gyógyítást nem tudománynak, hanem mágiának tekintették, és a gyógyítók maguk is hencegtek ilyen képességeikkel. Itt valójában annak negatív iránya volt bizonyítás kérdése. Logikus következtetés volt, hogy aki elűzi a betegséget, az okozhatja is. Egy-két példa van a koncepciós politikai perekre, így Jeanne d’Arc esetében, vagy az orosz cári trónért Szofja Andrejevna ellen 1689-ben. Gyermekvádlottak főleg Franciaországban fordultak elő, ahol apácakolostorokat is bepereltek. A XVII. század végén fordult a kocka, ekkor már üldözésellenes rendeleteket kezdtek alkotni, a hatósági üldözés a városokban abbamaradt, vidéken csak a XVIII. században. Legutoljára Mexikóban, 1877-ben égettek boszorkányt hivatalból. A változásokat egészségügyi reformok is segítették, amelyek előírták mind a bábák és orvosok tevékenységi körét, valamint erősítették az orvosképzést. Ugyanakkor megdöbbentően sokáig élt az üldözés nem hivatalos része, a városokban a proletariátus szubkultúrájában a XIX. század végéig, míg a vidéki falvakban a huszadik század második felében is előfordultak önbíráskodások. A boszorkányfürösztés módszere volt a legelterjedtebb, a vádlottat összekötözték és vízbe vetették. Ha fennmaradt, boszorkány volt, ha lesüllyedt, ártatlan. Oroszországban például az 1870-es évek gazdasági válságában Dzhurkovo falu elöljárói minden asszonyt csoportosan megfürösztöttek, akik persze súlyosan megbetegedtek – a kezdeményezőket börtönbüntetésre ítéltek. Nyugaton később a boszorkányságból vallás is született, a Wicca mozgalmat Gerald Brousseau Gardner alapította az 1940-es években, és Angliában a 2001-es népszámlálás során 7000 ember vallotta magát boszorkánynak. Ez azonban egy másik fajta boszorkányság, mint amit lényegében kiirtottak az évszázadok során. Hogy milyen értékes tudás veszhetett el, azt talán Botzi Klára, egy 1565-ben elítélt kolozsvári bábaasszony fogalmazta meg legszebben: „Megvan a tudományom mind a gyógyításra, mind a rontásra, mert a növények és a füvek a mezőkön maguktól megszólítanak, és felajánlkoznak. Azt mondják, szakíts le, megmondják, mire használhatom őket.” Fehérváry Krisztina

(A magyarországi perekről jövő heti számunkban olvashatnak.)