Budapesten lép fel a sztárbanda, amely különleges kapcsolatot ápol hazánkkal
A három testvér által alapított Palaye Royale már nem egyszer bizonyította Budapesten, hogy a hiperaktív előadásmódjuk és a dallamos pop-punk slágereik milyen elképesztően energiákat szabadítanak fel élőben, és nyilvánvalóan nem lesz ez másként március 30-án a Barba Negra Music Clubban sem.Eleinte nem is kezdődhetett volna talán pechesebben a Palaye Royale és Magyarország kapcsolata, éppen aznap adták volna az első koncertjüket itthon, amikor a pandémia miatt betiltották az előzenei rendezvényeket. A kényszerpihenő alatt azonban csak nőtt nálunk a rajongótáboruk, az eleinte az A38-ra szervezett eseményt később a kétszer akkora befogadásra alkalmas Akvárium Klubban pótolták telt ház előtt, majd nem sokkal később a Szigeten a délutáni órákban megtöltötték a második legnagyobb színpadot, fél évvel később pedig a Barba Negra Music Clubban ismét eladták az összes jegyet. Budapest volt az egyetlen olyan város, ahol tizenkét hónap leforgása alatt háromszor is jártak és a tagok nem csak az aktuális rendezvényhelyszíneken ücsörögtek, hanem alaposan körbe is néztek nálunk.
Mindez Emerson Barrett művészetére is hatást gyakorolt: a dobos grafikákat és festményeket is készít, ezeken pedig gyakran visszatérő elem a Parlament vagy éppen a budai Vár. Az már csak hab a tortán, hogy minden egyes itthoni koncertjüket a Himnusz bejátszásával kezdték; tegyük hozzá, ilyen gesztussal nemcsak minket tisztelnek meg, hanem a többi európai országot is.
Az amerikai banda egyébként egyike annak a legelső generációnak, amelyre a legnagyobb hatást jól érezhetően a kétezres évek olyan pop-punk- és emo-bandái gyakorolták, mint a My Chemical Romance, a Fall Out Boy vagy a The Used, ezek az elemek azonban klasszikus rock ’n’ roll hangzással párosulnak. És olyan elképesztő slágerérzékenység jellemzi őket, hogy egyből a debütáló albumuknál érezni lehetett, egy sztárbanda születik és az ütemesen gyarapodó közönségük be is váltotta ezt az ígéretet.
Élőben nem nagyon flancoskodnak az olyan körítésekkel, mint a tűzcsóvák vagy a füstgépek, de semmi szükségük rá: az örökmozgó Remington Leith frontember önmagában egy két lábon járó látványelem, ahogyan megállás nélkül futkos fel-alá, nem elég, hogy hátraszaltózik egy-egy szám alatt, de még tisztán énekel is az ugrás közben, valamint előszeretettel mássza meg a színpad oszlopait. Az esetében így a koncertjeit nem csak zenei produkcióként, hanem komoly sportteljesítményként is értékelni lehet.
