Könyvébresztő

Hirdetés

Rovatunkban a távoli és a közeli múlt elfeledett vagy eleve méltatlanul kevés megbecsülést kapott könyveit ajánljuk az Olvasó figyelmébe. Istennek hála, nem a Zuckerberg-, hanem a Gutenberg-galaxisban eszmélkedtünk, a világháló korában is hiszünk a kinyomtatott gondolatok erejében és időtállóságában. Annál inkább, hiszen a virtuális világban felhalmozott információk sérülékenyek, nemcsak azért, mert az első áramszünetnél hozzáférhetetlenné válnak, hanem azért is, mert utólag bármilyen szempont szerint könnyen módosíthatók, manipulálhatók a „szebb múltat” elv jegyében. A nyomtatott könyvek viszont változatlanul őrzik a maguk korának lenyomatát, szerzőik világlátását, legyen szó szépirodalomról, közéleti esszéről, filozófiai vagy vallástörténeti munkáról. Épp erre van egyre nagyobb szükségünk egyre gyorsuló, egyre felszínesebb világunkban: életünket a múltban felhalmozott tudásra, értékre, bölcsességre építeni. Személyes megközelítésű újraolvasásaink e célt szolgálják, „mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe, / ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.” (Babits Mihály: Ritmus a könyvről.)

Az ellopott, kisiklatott rendszerváltás első évében, 1990. szeptember 18-án Tölgyessy Péter, az örök SZDSZ akkor formálisan épp pontosan ilyen néven üzemelő aktuális alakulatának elnöke a rájuk jellemző cinikus demagógiával gyomrozta az Országházban Antall József miniszterelnököt, amikor valaki – Kónya Imre, a Magyar Demokrata Fórum akkori frakcióvezetője visszaemlékezése szerint Torgyán József, a koalíciós partner Független Kisgazdapárt elnöke – a parlamenti szokásoknak megfelelően jóízű „Hordót a szónoknak!” bekiabálással minősítette a magyarellenes párt vezetőjének szövegelését. Szóra sem érdemes közjáték – az SZDSZ-propaganda egyik legocsmányabb szócsöve, az azóta szerencsére megszűnt Kurír című szennylap azzal a hazugsággal állt elő, hogy „Hordót a zsidónak” hangzott el a parlamenti ülésteremben. Ezt az ostobaságot azonnal terjeszteni, sokszorozni kezdte a magyarellenes globális SZDSZ-propagandahálózat összes orgánuma, megfejelve azzal, hogy a hordót nem is egyetlen zsidónak, hanem az összesnek, „a zsidóknak” ajánlották, és bár ennek a mondatnak sem egyes számban, sem többes számban nyilvánvalóan semmi értelme sincs, néhány nap alatt világszerte elterjesztették a „rettenetes magyarországi antiszemitizmus” rémhírét, annak ellenére, hogy Györgyi Kálmán legfőbb ügyész (hogy neki ilyen marhaságokkal kellett foglalkozni, az is bizonyítja az ügy teljes abszurditását) meghallgatta az ominózus ülésen készült hangfelvételt, és 1990. október 12-én hivatalosan tájékoztatta Szabad György akkori házelnököt, hogy a globális SZDSZ-propagandahálózat hazai agentúrájának Kurírja által kitalált mondat nem hangzott el.

Utólag nézve persze nem volt ebben semmi különös, a globális SZDSZ-propaganda azt tette, amire létrehozták és üzemeltették, még csak újdonságnak sem volt nevezhető a rágalomhadjárat, hiszen a magyar ellenzék 1987. szeptember 27-i lakiteleki zászlóbontásának másnapján már ugyanerről hazudozott az említett propagandahálózat egyik vezérhajója, a New York Times. És azóta is ezt ordítják rendületlenül.

De a hordó-hazugságnak volt egy számukra kellemetlen következménye: 1992-ben a kor meghatározó, kiváló folyóiratát, a magyar szellem önvédelmét zászlajára tűző Hunniát is jegyző Hunnia Kiadó gondozásában megjelent a Hordót a sajtónak! című, Rendszerváltás a hírközlés tükrében alcímű kötet, mely tulajdonképpen az ellopott rendszerváltást és az akkori médiát uraló magyarellenességet leleplező vádirat.

Hogy az SZDSZ-propagandahálózattól semmi tisztességre nem lehet számítani, azt már 1990. május 23-án bizonyították, amikor a kor liberális és bolsevista megszállású, tehát SZDSZ-es köztelevíziója az 1945 óta első szabadon választott kormány parlamenti eskütételének közvetítését megszakították, hogy a továbbiakban Bécsből közvetítsék a Bajnokcsapatok Európa Kupája döntőjét, amit egyébként az AC Milan nyert meg Frank Rijkaard góljával 1:0-ra a Benfica ellen. Ha lett volna az illetékesekben minimális magyar érzés, a BEK-döntőt utólag, felvételről adták volna le, mert akármilyen fontos is, az egyszeri és megismételhetetlen magyar történelmi pillanat ezerszer fontosabb volt.

Kapcsolódó cikkünk

Hogy ez nem véletlen, egyszeri tévedés volt, hanem egy tudatosan szervezett, végtelen akciósorozat egyik lépése, az világosan kitűnik a Hordót a sajtónak! dokumentációjából. A kötet és egyben a Hunnia folyóirat állandó szerzői – dr. Fodor János onkokardiológus professzor, dr. Polgárdy Géza jogász, közgazdász, szociológus, turista szakíró, a Hunniát alapító Szőcs Zoltán irodalomtörténész, szerkesztő, Szabó Dezső legavatottabb monográfusa, a teológiában, iranisztikában, filozófiában jártas szerkesztő, Bognár József, a Hunnia főszerkesztője, a szociográfus-író Kunszabó Ferenc és a lap akkoriban állandó munkatársa, Balla Gábor – több mint kétszáz oldalon nyolc tematikus fejezetben tárták föl a valódi rendszerváltás megakadályozását célzó magyar- és keresztényellenes médiaterrort, leleplezve, hogy miként tálalták a kor fontos politikai témáit.

„A megszálló csapatok kivonulása után sem szabadult fel a magyarság. A modern társadalmi élet fontos gócait magyarellenes erők bitorolják. Jellemző rájuk, hogy már magától a nemzet fogalmától is undorodnak. A gyűlölet által bekerített magyarságot belülről fojtogatják (…) A nemzet- és demokráciaellenes magatartást le kell leplezni, nehogy 1918-19 tragikus eseményei megismétlődjenek. Akkor a háborútól kimerült és kábult nemzetre idegen eszméket erőltettek rá és a forradalmi zűrzavarok szabad prédává tették az országot. Most az új világrend küszöbén a szovjet megszállás után lábadozó nemzetet szeretnék a bolsevista-liberális erők a történelem színpadáról letaszítani”

– olvashatjuk a dr. Fodor János által jegyzett előszóban, megjelölve a könyv célját, küldetését.

Az első fejezet általános sajtószemlével bizonyítja, hogy a magyarság folyamatos rágalmazásával és az úgynevezett emberi jogokra való hamis hivatkozás örvén terjesztett aberrációk és dekadenciák harsogó propagálásával kötelékben végrehajtott, tudatos, szervezett sajtómanipuláció tájékoztatja félre a gyanútlan olvasókat-nézőket-hallgatókat, a másodikban a jellemtelen SZDSZ-es pártkatona, az 1956 eszményeit eláruló Göncz Árpád körül mesterségesen kialakított nyálas személyi kultuszt leplezi le. A harmadik fejezet a Zétényi-Takács-törvényként elhíresült igazságtételi kezdeményezésre zúduló gyűlöletkampányt világítja meg; sajnálatos, hogy a valódi rendszerváltás erkölcsi alapját, a kommunista diktatúra bűnöseinek felelősségre vonását Göncz, Sólyom László, az Alkotmánybíróság akkori jogfetisiszta elnöke és Antall József közösen akadályozta meg, és bár felelősségük nem azonos mértékű, egyiküket sem mentheti fel az utókor.

A kötet negyedik fejezete a trianoni békediktátumból fakadó magyar érzések szokásos cinikus SZDSZ-es kigúnyolását, a fájdalom és a veszteség lekicsinylését, a gyalázatos földrablás megérdemelt voltát hangoztató magyarellenes fröcsögést mutatja meg, feltárva a magyarországi magyarellenes propagandamédia gonosz, kárörvendő érzéketlenségét. Az ötödik fejezet a liberalizmus beteges keresztényellenességét veszi górcső alá, külön kiemelve a Szent II. János Pál pápa 1991-es látogatását kísérő egészen eszelős gyűlöletkampányt, a hatodik azt világítja meg, hogy a szennypropaganda célja az épp csak lélegzetet vevő demokrácia destabilizálása, ezért csápoltak leplezetlenül a taxisblokádnak hazudott SZDSZ-es puccskísérletnek. A hetedik fejezet a budapesti világkiállítás megfúrásának példáján keresztül mutatja be, hogy micsoda szisztematikus aknamunkával igyekeznek bemocskolni, sárba rántani, ellehetetleníteni bármit, ami alkalmas a magyarság megtépázott, gyönge nemzeti önbecsülésének erősítésére. Végül a nyolcadik fejezet hosszabb időtávú összefüggésrendszerbe helyezi a gyalázatos jelenségeket, végképp bebizonyítva, hogy egy tudatosan eltervezett és szervezetten kivitelezett globális erkölcsi-szellemi pusztító gépezet működik Magyarországon is.

„Az elmúlt évtizedekben Nyugaton is többnyire kiüldözték a vallásoktatást a tanrendből (tanítják viszont helyette a materialista istentagadást), gúnyolják a házastársi hűséget, tehernek ábrázolják a gyermeknevelést, gúny tárgya a nemzeti történelem, kétségbe vonták a lélek létezését, és a többi. Csak ott nem kommunista, hanem liberális, kozmopolita színekben. Mert – és ez a lényeg, kedves Olvasó – a kettőnek egy a gyökere. Örömmel fedezték fel ezt a zsurnaliszták. Támadni lehet mindent, amit eddig támadtak, nem kell kitérni a megszokott kerékvágásból. Nem kell újra tanulni. S fölhördülnek, valahányszor a magyarságára és emberségére ébredő közvélemény hangot ad nemtetszésének. Fölhördülnek, s a jelenségeket elnevezik szélsőségesnek. Ők, a szélsőségesek”

– foglalja össze sebészi pontossággal az életellenes propaganda lényegét a Szellemi tatárjárás Magyarországon című utolsó fejezetben Kunszabó Ferenc, aki végül megállapítja a ma is időszerű tényt:

„Ha ezek hatalmát nem sikerül megtörni, akkor újabb évtizedekre vetnek bennünket rabságra – ugyanazok, ugyanazon ember- és nemzetellenes téveszmék jegyében.”

Ma már tudjuk, hogy Kunszabónak – ebben is – igaza lett. A Hordót a sajtónak! ma is időszerű olvasmány, azért, hogy tanuljunk a formálisan megtörtént, lényegileg azonban egészen 2010-ig elfojtott rendszerváltás súlyos mulasztásokkal elkövetett bűneiből a szebb magyar jövő érdekében.