Hogyan működik a színház és a cirkusz világát előadásaiban összeszövő újcirkusz társulat? Mi adhat ihletet egy-egy izgalmas produkció megszületéséhez? És vajon mi az a „cirque danse”? A Recirquel Társulat próbatermében jártunk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Óbudán, egy átalakított gyárépületben rendezett be próbatermet a Recirquel társulat. A többemeletnyi magas mennyezetről trapézok, karikák, különféle drótszerkezetek, kötelek lógnak alá. Persze a földön is megannyi cirkuszi eszköz: hatalmas légkerék, kínai rúd, gumiszőnyegek és egy aprócska, földdel borított színpad, amely egy későbbi produkcióban jut majd fontos szerephez. A próbaterem egyik sarkában hófehér makett áll: a FINA vizes-vb záróünnepségének látványképe, amelyben a Recirquel kétszáz artistát és táncost megmozgató, a csodaszarvas legendáját megidéző produkciója volt látható. A fal mellett az egyik előadásban használt, óriásnak is kényelmes, hatalmas fotel terpeszkedik, mellette ruhatartó állvány bodor tüllökkel, púderszínű, merevítős fűzőkkel, fodros nyakravalókkal. Első pillantásra ezek a rokokó és a századforduló stílusából merített, groteszk módon eltúlzott jelmezek lehetnének akár egy újraálmodott klasszikus színházi darab kosztümjei is – ha nem ácsorogna az állvány alatt egy bumfordi, ormótlan méretű bohóccipő.


Szívből gondolkodni

A Recirquel hazánk első újcirkusz társulata. Egy kortárs tánccal foglalkozó fiatalember álmaként indult jó néhány évvel ezelőtt: Vági Bence, a társulat vezetője a Liverpool Institute for Performing Arts koreográfus-rendező szakán diplomázott, ott bűvölte el őt végérvényesen a kabaré és a varieté világa. 2012-ben a Sziget fesztiválra készítette el az első Recir­quel című előadását, amelynek sikerét látva úgy döntött, a produkcióra verbuvált csapatnak társulatként kell működnie tovább. Káel Csaba, a Müpa főigazgatója felkérte egy egész estés előadás elkészítésére, erre az alkalomra született a Cirkusz az éjszakában. Azóta számos izgalmas előadáson vannak túl: A meztelen bohóc, a Non Solus, a Párizs éjjel és az Adieu! mind az újraértelmezett cirkusz- és színházművészet különleges látványvilágú, egyedi hangulatú, rendkívül impresszív ötvözetei.

– Mikor Angliában felvételiztem az egyetemre, megkérdezték, mivel szeretnék foglalkozni a diploma után. Csupán annyit írtam a papírra, hogy olyan társulatot szeretnék, amellyel beutazhatom a világot. Azóta felléptünk a legnagyobb fesztiválokon, legutóbb a Cirque de Soleil által alapított montreali kőszínházban, a La TOHU-ban, ami a műfaj Mekkája, a hét évtizedes múltra visszatekintő Edinburgh Fringe fesztiválon, ahol minden évben a világ legjobb színházi produkciói kapnak megmutatkozási lehetőséget, november végén pedig Lengyelországban A meztelen bohóccal. Ennek érdekessége, hogy a prózai részeket színészünk, Egyed Brigitta mindig az adott ország nyelvén tanulja be, ami nem kis feladat – összegzi a közelmúlt nagyobb lélegzetű eseményeit Vági Bence.

Szerinte a darabokat tekintve érzékelhető egyfajta evolúció. Az első előadás idején a még végzős artistaképzős növendékek, akik mindannyian a tradicionális magyar cirkuszos közegből érkeztek, igen hosszú utat jártak be mostanáig: az eltelt időszakban egyre kifejezőbb, egyre érzékenyebb előadások megvalósításában vettek részt. Vagyis van érzékelhető fejlődés abban, mit hogyan mesélnek el, hogyan tudnak a cirkusz és a tánc eszközeivel hatni a közönségre – hogy mekkora amplitúdóval, arra egy turnén döbbentek rá a művészek.

– Nemrég a tel-avivi operaházban jártunk A meztelen bohóc című darabunkkal. Arrafelé folyamatos háborús állapot közepette élnek az emberek, valahogy úgy, mint az európaiak a harmincas-negyvenes években: nem tudják, mit hoz a holnap, ezért a jelent sokkal intenzívebben élik meg. Ilyen helyzetben az emberek elkezdenek szívből gondolkodni. A tel-avivi közönség átélte az előadás minden pillanatát, sokaknak patakokban folyt a könnye, és állva tapsoltak a darab végén. Ez az élmény nem múlt el nyomtalanul. Pesten volt a következő előadásunk, a társulat szárnyalt, és ami megdöbbentett, hogy a jóval visszafogottabb, zárkózottabb magyar közönségből ugyanezt a reakciót váltotta ki a darab. Vagyis a társulat az átélt pozitív energiákat képes volt visszasugározni a magyar közönségnek – emlékszik vissza a felemelő élményre Vági Bence.


Ego helyett csapatmunka

Sokféleképpen működhet egy társulat: a nagyobb francia és kanadai újcirkuszosok egészen másképp szervezik a munkát, mint a Recirquel. Általában létrehoznak egy látványos, nagyobb lélegzetű produkciót egy csoport artistával, turnéra küldik, majd egy másik csapattal készítik a következő előadást. Ezzel szemben a magyar társulat legtöbb előadásában ugyanazok az artisták szerepelnek, akik így sokféle helyzetben próbálhatják ki magukat, sőt, belefolyhatnak a produkció elkészítésének kreatív részébe is, ami nagyban segíti művészi fejlődésüket.

– Ezért voltunk képesek a FINA vizes-vb záróünnepségének megrendezésére. Persze kellett hozzá bátorság is, hogy újcirkusz programmal és kortárs tánccal búcsúztassuk ezt a világ érdeklődésére számot tartó eseményt. Az erre való felkészülés komoly szellemi fejlődés volt a Recirquel csapatának, az artisták megtapasztalhatták egy ilyen nagyszabású produkció összeállításának rejtelmeit – a produkció kreatív részén ötszáz ember dolgozott –, beleértve a jelmez- és dísz­letkészítést, a hang- és fénytechnikai fogásokat, a logisztikát. És persze a külföldi artisták instruálását – teszi hozzá Vági Bence, aki társulatvezetőként annak a híve, hogy a művészeket igenis be kell vonni az alkotási folyamatba.

A gálaműsor összeállításakor rengeteg kihívással szembesültek az alkotók: ilyen volt az artistákat a magasba emelő motorikus rendszer kiépítése, vagy annak a 14 méter széles mászóhálónak a megszerkesztése, aminek egyik pillanatban harminckét rajta függeszkedő és mutatványokat végző artistát kellett elbírnia, majd négy másodperc alatt ketté kellett nyílnia: mindez Vladár Tamás műszaki vezető és a műszaki csapat találékonyságát dicséri. De komoly feladat volt a külföldi artisták instruálása is, hiszen több mint száz, a világ különböző tájairól érkező vendégművész lépett fel a műsorban.

– Meg kellett oldanunk, hogy az egót kicsit visszaszorítsuk. Ezek a művészek az év nagy részében szólista produkcióikkal turnéznak, megszokták, hogy ők állnak egy-egy szám középpontjában. Itt azonban csapatmunkára volt szükség. Ezek az emberek a legkülönbözőbb országból érkeztek eltérő technikai felkészültséggel, ami nemcsak a tudás minőségét, hanem a rendelkezésükre álló technikai eszköztár különbözőségét is jelentette. Hat hét próba alatt került a levegőképben másodpercre, tűpontosan minden a helyére – meséli Illés Renátó, aki artistaként és koreográfusként is dolgozik a csapatban: a Vági Bence által megálmodott levegőkép minden idők legnagyobb ilyen jellegű cirkuszi számaként joggal kerülhetne a legek könyvébe.

Az pedig, hogy egy-egy ilyen produkció milyen súllyal van jelen egy artista életében, azt Pintér Áron története érzékelteti legjobban. A bohóc és lábzsonglőr artista a próbafolyamat közepén, júliusban bordatörést szenvedett, így artistaként nem, de Vági Bence rendezőasszisztenseként részese lett a produkciónak.

– Mindig is szerettem elbíbelődni a jelmezekkel, a díszletekkel, mindig is vonzott, hogy egy darab megalkotásában részt vegyek, és talán tanítani jobban is szeretem a lábzsonglőr zsánert, mint csinálni. A bordatörésem miatti kényszerpihenőn azonban rájöttem arra, mi lenne, ha mindez eltűnne az életemből. Gyerekkorom óta az artista lét töltötte ki minden percemet, és most volt időm gondolkodni azon, mit veszíthetek. Hiányzott a fellépés, szerencsére azóta meggyógyultam, és fokozatosan visszatérhettem a munkába – meséli Pintér Áron, aki a Baross Imre Artistaképzőben tanítja a legfiatalabb generációt.


Cirkusz, misszió

A vizes-vb gálaműsora a sok pozitív hozadék mellett még egy rendkívül tehetséges művészt is hozott a csapatba, Andrey Spatar moldáv handstand zsánerben dolgozó artistát, aki a világ egyik legjobb kézenálló művésze. E minőségében a Recirquel tagjainak is ad órákat, sőt, a társulat készülőfélben lévő előadásának egyik számában is szerepel: története ugyanis megihlette a rendező-koreográfust.

– Ezt a darabot két év múlva szeretnénk bemutatni. Az álmom az, hogy Budapest városának jellegzetességeit, hangulatát adjuk vissza a színpadon, valahogy úgy, ahogyan azt a párizsi Moulin Rouge, a Crazy Horse vagy a Lido teszi. Nem történetet mesélnénk el, hanem azt, ahogyan mi látjuk a világot, a mi világunkat. Ebben a darabban André is fellép majd – magyarázza Vági Bence.

Egy rövid ízelítőt láthatunk is a koreográfiából: André egy földdel borított színpadon mutat be rendkívüli erőnlétet és egyensúlyt igénylő mutatványt, a koreográfiát személyes sorsa ihlette. Hatéves korában elkerült a családjától, hátrahagyta a szüleit, a testvéreit, a szülőfaluját, hogy a kijevi artistaképzőben tanulhasson. Talán ezért is kötődik olyannyira az anyaföldhöz. Ez a produkció azonban csak egy a Recirquel vezetőjének jövőt illető számos terve közül.

– Több újcirkusz produkció van világszerte, mi azt szeretnénk, ha a balett és a cirkusz ötvözéséből egy új műfaj születne, mint magyar sajátosság. Ez lenne a „cirque danse”, egy kísérlet, ami rendkívüli módon foglalkoztat – hangsúlyozza Vági Bence.

Szerinte az új műfaj kiérleléséhez szükség volna a jelenlegi artistaképzés megreformálására is, azazhogy a képzésbe épüljön be a tánc, jóval hangsúlyosabban, mint jelenleg, így az újfajta képzésben részesülő artisták sokkal több kifejezőeszközzel bírnának, ami komplexebbé tehetné a jövő cirkuszi előadásait. Ehhez persze rengeteg időre és hosszú távú gondolkodásra van szükség, hiszen a megújuláshoz vajmi kevés, ha hangzatos mondatokat kürtölünk világgá. Ez a valódi cirkuszi megújulás kulcsa, misszió, ami egyelőre úgy tűnik, a Recirquel kezében van.

Szentei Anna