Megrázó kiállítással emlékezik a Szabadtéri Néprajzi Múzeum a II. világháborút követő időszakra, amikor a vidék Magyarországáról közel hatszázezer embert deportáltak szovjet kényszermunkatáborokba. A tárlat tizenhat év felett látogatható.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

A II. világháború végén Magyarországot rengeteg kár érte: hatalmas mértékű emberi veszteségek katonai oldalról, a reménytelen, utolsó harcok egy elvesztett háborúban, a lakossági bombázások, lerombolt falvak, városok, a rendelkezésre álló élelem szűkössége. 1944 végén a szovjet hadsereg benyomult az országba, és amellett, hogy végigzabrálta és pusztította Magyarországot, a nagy Szovjetunió háborús kárainak felszámolásához és újjáépítéséhez toborzott embereket. Ez szovjet értelmezésben erőszakos elhurcolást jelentett: a vidék Magyarországáról 1944 novemberétől 1945 tavaszáig körülbelül hatszázezer embert deportáltak a Szovjetunióba.

A behívó „egy kis munkáról” vagyis „malenkaja rabota-ról” szólt, és csupán néhány napot jelölt meg a kötelező penzum időtartamaként. A pár napból hosszú évek lettek, a kis munkából embertelen körülmények között végzett rabszolgamunka. A vidék Magyarországán mint a háború borzalmát követő cunami, úgy söpört végig a deportálások rettenete. Erről a kevéssé ismert történelmi tényről emlékezik meg a múzeum egy igen megrázó kiállítással – tizenhat év alatt nem is javasolt látogatni.

A dél-dunántúli tájegység muraszemenyei parasztháza előtt tükrök sorakoznak, rajtuk vörös felirat hívja fel a figyelmet a kiállításra. A tükrök felerősítik az egyéni tragédiák súlyosságát, szinte a saját bőrünkön érezzük a történetekben felsejlő borzalmakat. Az installáció külső helyszínre került: a vonatsínt szimbolizáló sétaösvény visz a cél, vagyis a munkatábor felé. Az állomásokon visszaemlékezéseket olvashatunk, a síneket jelző faléceken városok nevei, a magyar gyűjtőpontok, többek mellett Miskolc, Debrecen, és a szovjet célvárosok, Sztálingrád, Rosztov, Voronyezs, Szaratov, és az ott végzett munka jellege: bányakitermelés, híd- és nehézipari építkezések egyaránt szerepeltek a kényszermunka típusai között. Az ösvény végén, az egyik melléképületben a távoli munkatáborok hangulatát próbálták felidézni, a csűr sárból tapasztott falára írt szövegek, visszaemlékezések az embertelen körülmények közt végzett munkára, a ruhákkal, személyes holmikkal teledobált sárgödör az út közben és a táborokban elhunyt áldozatokra emlékeztetnek.

– A tárlat a dél-dunántúli tájegységbe került, mégpedig azért, mert itt található két hasonlóan komor történelmi folyamatról szóló anyag: az egyik a II. világháború végén történt lakosságcserékkel, a németek kitelepítésével, a bukovinai székelyek és a felvidéki magyarok áttelepítésével foglalkozik, a másik tárlat pedig az 1950-es évek erőszakos kollektivizálásaival, a kuláküldözésekkel, vagyis a parasztság ellehetetlenítésével – magyarázza Balázs-Legeza Borbála, a tárlat kurátora, aki a külső helyszínnel, a sétaúttal az otthontól való távolságot is szerette volna érzékeltetni. Azt a történetet, hogy az embereket marhavagonokban az otthonuktól több mint ezer kilométerre hurcolták, az úgynevezett Gupvi-táborokba. Az ösvényen sétálva állomásokra érkezünk, amelyek követik az események sorrendiségét: a tablókon a begyűjtés körülményeiről, a besorozásról, majd a vonatút, és a tábori élet kiszolgáltatottságáról olvashatunk visszaemlékezéseket.

– A kollektív bűnösség elve alapján a német nemzetiségű lakosság kapta meg először a behívót, de hamar sor került a magyarokra is. Vagyis bárki kerülhetett ebbe a szituációba: nem volt politikai indok, így nem voltak kritériumok az elhurcoltak kiválasztásában sem, csupán az életkort határolták be. A gyerekeket és az öregeket nem, de a tizenhat feletti nőket, és férfiakat kivétel nélkül elvitték, szétszakítva ezzel a családokat. Ezeknek az embereknek fogalmuk sem volt arról, hogy hova viszik őket. A tárlat bevezető részét leszámítva a kiállításban nincs kurátori szöveg, minden egyes témakörnél az idézetekre, visszaemlékezésekre támaszkodtunk. A beszámolók saját gyűjtésekből, a Skanzen adattárából származnak, illetve feldolgozott irodalmi visszaemlékezésekből – hangsúlyozza Balázs-Legeza Borbála.

Az emlékezéseket olvasva mintha maga a pokol tárulna fel: a bevagonírozás, a sokszor egy hónapig tartó vonatút embertelen körülményei. Az első áldozatok innen kerültek ki, hiszen a marhavagonokba zsúfolt, tömegnyomorban szállított emberekre rálakatolták az ajtót, az éhezés, és a fertőzések miatt sokan végleg feladták. „…Hatodik nap reggelre állt meg a vonat, a halottakat kihányták, és újra továbbhaladt. Úgy maradt ott az a sok halott az út szélén, meztelen” – olvashatjuk az egyik túlélő emlékeit. A meghaltakat, hogy a létszám meglegyen, persze pótolni kellett, így a vöröskatonák sokszor a vasútállomáson sétáló embereket, egyszerű járókelőket parancsolták fel a vonatra. Éppen ezért is nehéz megmondani, pontosan hány embert érintett a deportálás: a kutatók körülbelül hatszázezer főre teszik az érintettek számát.

A munkatáborokban talán a nők helyzete volt a legösszetettebb és a legszörnyűbb, hiszen a férjeik a fronton harcoltak, sokuknak a gyerekeik otthon maradtak, így a nehéz fizikai munka, és a hitvány ellátás mellett az aggodalom töltötte ki a napjaikat.

„Márciusban napi három-négy halottunk volt. A férfiak úgy le voltak gyengülve, hogy nem vállalták a sírásást. A nők mentek csákánnyal, ásóval és lapáttal, hogy megássák a sírokat.”

„Minden hónapban kaptunk injekciót, és nem tudtuk, hogy miért. Nem volt már menstruációnk, aztán amikor hazajöttünk, Kecskemétre kellett menni, ott megvizsgáltak és azt mondták az orvosok, hogy ilyen nem volt még a világon, hogy a magyar anyákat így tönkreteszik.”

– A rendszerváltásig e történeteket szigorúan tilos volt elmesélni, a túlélők úgy jöttek haza, hogy semmiről sem beszélhettek. Éppen ezért sok esetről nincs is tudomásunk, nincsenek kézzelfogható adataink, dokumentumok. És persze egyénfüggő, ki volt képes annyi idő után feltépni a sebeket, és feleleveníteni a borzalmakat, az emlékeket – mondja Balázs-Legeza Borbála.

Az idei év a Szovjetunióba hurcoltak emlékéve, a múzeum ennek apropóján kapott támogatásból tudta megrendezni a kiállítást – azért, hogy teljesebb képet kapjunk a XX. század történéseiről, és soha sem feledjük az áldozatok emlékét.

Szentei Anna