Csák János: A magyar kormány megbecsüli a kultúrát

„Száz évvel Bartók gyűjtései után Magyarország ajándékdobozként tudja átnyújtani a világnak gazdag kultúráját, mindazt a kincset, amit elődeink ránk hagytak” – fogalmazott a kulturális és innovációs miniszter.

Hangsúlyozta: a kultúra közösséget épít, lelkesít, energiát ad, és ez magyarázza, hogy a kormány az ország GDP-je jóval nagyobb százalékát, több mint kétszeresét költi a kultúrára, mint az Európai Unió többi tagországa.

Csák János beszédében kitért arra, hogy a kultúra nemcsak képeket vagy zeneműveket jelent, hanem egyfajta „intergenerációs átörökítődést”. Hozzátette: a magyar gazdag és túlélő kultúrnemzet Közép-Európában, és a Kárpát-medencében edződik.

„Mi a kincseinket szórjuk szét: Bartók és Kodály nemcsak a magyar népzenét gyűjtötte és alakította át a 20. századi modern zene gyökereivé, hanem a román, a szláv, az arab, a zsidó zenét is” – mutatott rá a miniszter. Úgy vélte, a hagyomány és a modernitás között állandó összeütközés van, és ez a küzdelem gyakran kognitív disszonanciával jár.

Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója arról beszélt a megnyitón, hogy a harmadik alkalommal megszervezett Bartók Tavasz, Magyarország legnagyobb kulturális fesztiválja a magyar zseni művészetét és életszemléletét, a bartóki örökséget kiterjesztve adja át a jelen és jövő generációi számára.

„Több magyar alkotó előtt tisztelgünk különböző évfordulók alkalmából, hiszen száz éve született Ligeti György, 170 évvel ezelőtt Csontváry Kosztka Tivadar, kétszáz éve pedig Petőfi Sándor és Madách Imre. Ligeti művészetét nagyszabású koncerten, Csontváryét a Szépművészeti Múzeum által rendezett kiállításon, Madách-ét Az ember tragédiája oratórikus bemutatója kapcsán ismerheti meg a közönség” – fejtette ki Káel Csaba.

Mint megjegyezte, a fesztivál lehetőséget ad arra, hogy újra felfedezzük Bartók örökségét.

A Cseh Filharmonikusok koncertjével pénteken induló III. Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek április 16-ig több mint harminc programot kínál. Péntektől a Ludwig Múzeumban egy különleges kiállítás is várja a közönséget: a Művészet a Soá után című, július 30-ig látható tárlaton Boris Lurie és Wolf Vostell műfaji határokat átlépő, társadalomkritikus művei először láthatók együtt Magyarországon.

Fabényi Júlia, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (Lumú) vezetője arról beszélt a megnyitón, hogy a Lumú eddig tíz kiállításon mutatta be a forradalmi, ellenálló, igazságkereső és humánus művészetet. Kiemelte: ebbe a sorba illeszkedik a Művészet a Soá után című tárlat is, amelynek két művésze a vasfüggönyön túlról, a hidegháború és a gazdasági csodák időszakában fogalmazza meg kritikáját a kollektív felejtéssel és bűntudattal szemben.

„Boris Lurie és Wolf Vostell nagyívű művészetét nagyon személyes barátságukon keresztül mutatjuk be, egészen különleges nyelvezettel” – hangsúlyozta Fabényi Júlia.

A tárlat kurátora, Beate Reifenscheid, a Ludwig Museum Koblenz igazgatója kiemelte: a két művész azért küzdött élete során, hogy a holokausztot soha ne lehessen elfelejteni, és művészetükben mindezt humanista érzékenységgel ábrázolták.

Az ötvenes évek végétől Lurie és Vostell egyaránt radikálisan közelített a témához, személyes érintettségük miatt. Egy olyan időszakban, amikor a társadalom többsége igyekezett minél hamarabb túllépni a háború emlékén és a németek felelősségén, a két művész olyan formanyelvet kísérletezett ki, amely szembesítette közönségét ezzel a fájdalmas témával.

Wolf Vostell a 20. század második felének egyik legjelentősebb német művésze, a Fluxus mozgalom egyik alapítója. A hatvanas évek elején egy amerikai út során ismerte meg Boris Lurie-t, aki Rigában nőtt fel, zsidóként saját bőrén tapasztalta a soá borzalmait. A háború után apjával az Egyesült Államokba emigrált. Vostell Németországban élte át a náci uralmat, majd megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés miként feledtette, hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget.

Boris Lurie New Yorkban 1959-ben Sam Goodman és Stanley Fisher művésztársaival együtt megalapította a NO!art mozgalmat, amelynek célja a háború utáni társadalom nyílt és szókimondó ábrázolása volt. A két művész között egyre intenzívebb eszmecsere, majd szellemi rokonság alakult ki, melyből életre szóló barátság született. Akárcsak Vostell, Lurie is tiltakozott a művészetet áruként felfogó, esztétizáló, arisztokratikus szemlélet ellen.

Vostell arra törekedett, hogy a művészethez méltóvá tegye az életet, Lurie pedig úgy tekintett a művészetre, mint a túlélés lehetőségére. A két művész a háborús bűnök megdöbbentő képeit felszínes reklámképekkel kombinálva sajátos nyelvet hozott létre, amellyel a tömegmédia felszínességét, a kritikus témákat relativizáló, jelentéktelennek feltüntető mechanizmusait vizsgálták. Minden képük személyes állásfoglalás az erőszak, a vizuális manipuláció és a szexizmus ellen, ugyanakkor egyfajta vádirat a háború utáni fogyasztói társadalom ellen.

A kiállítás a Boris Lurie Alapítvány, a Wolf Vostell Estate és a Peter und Irene Ludwig Stiftung támogatásával valósul meg.