„Csakis saját magammal kell elszámolnom”

– Hogyan hatott önre a hosszú bezártság?

– A napi rutinom alapvetően nem változott meg. A járvány előtt is otthon ültem, és reggeltől késő délutánig dolgoztam, a kora esti tekergések, a kávéházak és a kocsmák azonban annál inkább hiányoznak. A társasági élet. Az elmúlt év elszigeteltségében viszont azon kaptam magam, hogy olyan témák kezdenek el foglalkoztatni, amelyek korábban nem. Például a kamaszkorom vagy a falu, ahol kölyökként és gimnazistakorom nagy részében éltem, az egyetemista éveim. Mintha íróként eddig tudat alatt sok mindent kerültem volna. Meglepett. Nem tudtam róla. A közelmúltban öt-hat novellát is írtam, ami ott és akkor játszódik. Az életrajzi elemek hol felismerhetők, hol nem. Így hát azt vettem észre, hogy egy ideje olyan regényen dolgozom, ami erről szól majd, hogy gyerekként sokáig azt hisszük, az utcánk a világ, meg apánk és anyánk, a nagyszüleink, a szomszédok, aztán lassan vagy gyorsan ráébredünk, hogy nem az utcánk a világ, az utcánk nem határoz meg semmit, a világ dönt az utcánkról, az dönti porba, vagy éppen tudomást sem vesz róla. Illetve egyvalamit meghatároz a gyerekkori utcánk, falunk. Minket. Az utcánk és a hozzá köthető, mindennél erősebb és meghatározóbb emlékeink. Az Ezüst Macska mágikus realizmusával és a Lovak a ködben sodró, anekdotikus elbeszélésmódjában szeretnék mostanában írni. Jó lenne félrehúzódni, mondjuk az Aggteleki-karszt valamelyik falujába vagy egy görög szigetre, hogy befejezzem a könyvet. De most, úgy tűnik, marad a szobám.

– Az egzotikus tájak, a határ menti települések – az anyaországtól Erdélyen át Felvidékig – egyébként is visszatérő helyszínei az elbeszéléseinek, látszólag az emberi léptékű vidéki életforma közelebb áll önhöz. Soha nem ábrándozik arról, hogy hátrahagyja a főváros nyüzsgését?

– Nem, mert bár tág értelemben valóban budapesti vagyok, ha kicsit szűkítem a kört, akkor budai, azonban belül pedig I. kerületi és vízivárosi. És itt, a Duna felett, de a Vár alatt, a középkori utcaszerkezetben, a zegzugos sétányok és az eldugott lépcsők között ha nem is falusi, de mindenképpen kisvárosi környezetben élek. És önmagában sem a város, sem a falu nem érdekes, minden települést a történelme tesz izgalmassá. Nekem. Ebből a szempontból pedig a határ menti régió, ahol az ellenségek és barátok, a különböző világok találkoznak, akár a vegyi folyamatokra is gondolhatunk, mindig izgalmas. Különösen Magyarországon. Nem lehet a történelmünkről beszélni anélkül, hogy ne kerüljön szóba Trianon. Ágas-bogas családfámnak köszönhetően pedig mindig elkerülhetetlenül belesodródom ebbe a témába. A görög szigetekkel vagy például Rómával és Granadával más a helyzet. Tudom, hogy csalóka, de ott mindent barátságosnak érzek. Ott nem izgatnak a határok, vagy ha igen, csak a kultúrák határai, egybemosódásai. Vonz a színes vibrálás, és persze felületes vagyok, mert az lehetek. Egyetértek David Attenborough-val, hogy az édenkert a Földközi-tenger körül lehetett valaha.

– Rokonairól, szüleiről gyakran ír, különösképpen az Apám darabokban című regényében. Hogyan tudja elkerülni az idealizálást vagy éppen ellenkezőleg, hogy ne legyen bántó az emlékükkel szemben?

– Nem hiszem, hogy gyakrabban, mint a legtöbb író, aki nem sci-fit, krimit vagy kalandregényt ír. Amúgy a legtöbb írásom esetében ezek a szempontok nem merülnek föl. Az Apám darabokban azonban bevallottan tényregény, ezért valóban erőteljesen foglalkoztatott, hogy mit és meddig kell és szabad. A klasszikus „mit szólnának?”. Érdekes volt, hogy dedikáltam egy példányt Takács Zsuzsának, nyilván nem kell bemutatnom őt, nálam idősebb, Kossuth-díjas, nagy költő és nagyszerű ember, aki néhány nap múlva feltette nekem ugyanezt a kérdést.

– És hogyan oldotta meg?

– Amíg írtam a könyvet, sokáig rágódtam azon, hol húzódik a határ diszkréció és indiszkréció közt, mit szabad bemutatni és mit nem, mi az, amit a szüleim vagy a nagyszüleim szégyellenének, ami bántaná őket, ha élnének és olvasnák a soraimat. Hogy az olvasó is értsen ebből valamit, el kell árulni, hogy sok nagy és súlyos és persze egy sereg aprónak tűnő dolog, ügy, részlet és mozzanat kapcsán merülhet ez fel. Csak néhány példa: nekem három nagyapám volt, és egyikük a halálakor sem tudta, hogy ő nem az apám apja, vagyis a nagymamám félrelépett. Vagy hogy az egyik nagymamám kicsit flúgos volt. Imádtam, de az volt. Vagy hogy valaki a családból Prónay Pál bi­liárd­partnere volt, és az első száz nyilas tagkönyv egyike volt az övé. Vagy hogy egy másik családtag, bigott kommunista, a 60-as években a nem érdemtelenül rossz hírű Állami Egyházügyi Hivatalban végzett „felelős pártmunkát”. És ezek a nagy dolgok valójában a könnyű dolgok, mert sokkal nehezebbek az olyan semmiségek, amilyenekre például édesanyám egyetemista naplóiban bukkantam, és teszem azt egy kombiné színe kapcsán merültek fel, vagy csak egy csöppet is erotikusak voltak. Ilyesmik voltak igazán nehezek. Írói keménység, őszinteség, bátorság és fiúi féltés, szemérmesség. Igen, volt min rágódni. De hát én akartam tényregényt. Senki nem kényszerített. Aztán lassan rájöttem, hogy a tépelődés értelmetlen. Halottak mind. Ha akarnék, sem tudnék megfelelni nekik. Nem háríthatom rájuk a felelősséget. Csakis saját magammal kell elszámolnom, mert senki más illetékesebbel nem is lehet. Tudni kell, hogy apám összeszedte, időrendben lefűzte és megőrizte a saját és anyám ágán is a dédszülőkig a fellelhető naplókat, hivatalos és okiratokat, háborús feljegyzéseket, füzeteket, minden levelezést. Ő maga is író volt, és őt is foglalkoztatta a múlt.

– Kossuth-díjas édesapja az ön egyetlen könyvét sem olvashatta.

– Még harminc sem voltam, amikor meghalt, és eszembe sem jutott, hogy író legyek. Pénzkereset gyanánt írtam mindenféle üzemi lapokba meg a Filmkultúra folyóiratba, megjelent itt-ott néhány könyvkritikám is, éppen apám miatt álneveken. Az egyik írást ma is szeretem. Huszárik Zoltánnak ajánlottam. Már nem élt, tehát az emlékének. Fehér a táj a címe. Igen, apám nem olvashatta az első regényemet sem. Ennél rosszabb vagy inkább valahogy szorongató volt, amikor egyszer csak annyi idős lettem, mint amikor ő meghalt. Majd idősebb. Egy nappal, egy héttel, évekkel…

– Irodalmi munkásságában azonban felnőtt hozzá, március 15-én Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki. A hasonló elismerések ellenállóbbá teszik az alkotót a kritikával szemben is?

– Nem, a lesújtó vélemény mindig fáj, de számít, hogy az illetőt pusztán a rossz­indulat, az ostobaság hajtja-e, vagy valóban elgondolkodtató, amit a művemről mond és ír. Az Ezüst Macskáról, az első regényemről hajdanán azt írta egy kritikus, hogy olyan, mint a csomagolás nélküli, túlérett francia sajt, amit augusztusi hőségben a konyhaasztalon felejtettek, és igyekszik onnan lemászni. Nem értette vagy csak nem szerette a könyv laza szövetét, időtlenségét, szövevényes szerkezetét. Jól felhúztam magam, de már egy-két év múltán is inkább büszkeséget éreztem, mert nem is lehet jó könyv az, amit nem barmolnak le néhányan ilyen festői képekben.

– Az Ezüst Macska azóta már megjelent Olaszországban is, és most fordítják spanyolra. Ön mindig nagyon igényes a munkájára, hogyan szavaz bizalmat egy fordítónak úgy, hogy nem feltétlenül beszéli a nyelvet?

– Néhány hozzáértő azt állítja, hogy Gabriel García Márquez egyik-másik regénye Székács Vera magyar tolmácsolásában jobb, mint az eredeti. Remélem, és a milánói kiadóm is állítja, hogy Alexandra Foresto, az olasz fordítóm is ilyen tehetség. Ráadásul szereti is a könyvemet. A spanyol Ezüst Macskát pedig az a Szijj Mária fordítja, akivel már dolgoztam régebben, akit szeretek és remek fordítónak tartok.

– Ebben a művében az egyik szereplő úgy fogalmaz, hogy „ha elfelejted a hegyeid, folyóid, patakjaid nevét, elveszítetted önmagad”. Ez az ön számára is oly fontos hozzáállás meddig lehet még valóság a globalizált világban?

– Mindig is imádtam az öreg térképeket, különösen azokat, melyeknek elvarázsol a részletessége: nemcsak a falvak látszanak rajta, hanem az utcák és a házak is, a dűlők és erdők nevei, a szikláké és patakoké. És micsoda fenséges nevek: Menny­dörgő-Nagy-Baszka-patak vagy Kövesorr-patak, sőt a kutakat, barlangokat, bivalydagonyázókat, csempészösvényeket is jelölik. Közben meg alig ismerem a budai hegyek elnevezéseit. Lehet, hogy a mai ember olyan, mint én, hajlamosabb felejteni a múltat, mint a régiek. Különben meg egy szót sem szólhatok, mert én míg teli szájjal hirdetem, hogy nekem milyen fontos a múlt, a hagyomány, nem járok húsvétkor locsolkodni, és nem élem meg ugyanazzal a lelki intenzitással az ünnepeket, mint a régiek.