– Tehetünk-e valamit azért, hogy gyermekünk boldogabban jöjjön a világra?

– Tudomásul kell venni, hogy nem szülők vagyunk, hanem azzá válunk. Ez pedig hosszú folyamat. A legjobb módszer, ha visszahozzuk a saját múltunkat, felidézzük azt az időt, amikor mi magunk voltunk kisgyerekek. Milyen érzés volt, amikor például úgy gondoltam, a szüleim nem törődtek velem, amikor ott felejtettek egyszer az iskolában. Ha ezekre az érzelmekre vissza tudunk emlékezni, akkor sok támpontot kapunk a saját szülővé válásunk útján. Nyilván nem árt néhány könyvet is elolvasni, de ennél sokkal fontosabb, hogy felismerjük az érzelmek jelentőségét. Ezt kell tapasztalatokból, emlékekből összeszűrni, és ráhangolódni a kisgyerek szükségleteire. Ez a lelki folyamat pozitív hatással lesz kisbabánkra is.

– Hogyan értelmezhető ez a szüléssel, születéssel kapcsolatban?

– A születésre úgy tudunk ráhangolódni, ha tudomásul vesszük, hogy a gyermek a fogantatástól kezdve mindent átél, és a tapasztalatokat elraktározza magában. Amikor egyhetes zigótaként utazik a méhkürtben, ez az ő számára akár az elveszettség érzetét is keltheti. Ha a szülők azon tépelődnek, hogy kell-e most nekünk ez a gyerek, akkor ez a babát fenyegeti. Minden tapasztalatot magába szív. Maga a születés nehéz élmény a számára, hiszen kilenc hónapon át a biztonságos, meleg sötétben nő, minden magától értetődően jár neki az édesanyán keresztül. A szülés alatt pedig sokként éli meg, hogy ennek érthetetlen módon vége szakad. Jó, ha erre a szülés előtt felkészítjük magzatunkat, elmagyarázzuk neki hangosan vagy belső beszédben, esetleg képekben elképzelve, mi fog történni. A megszületés után fontos, hogy a kicsi még a köldökzsinór elvágása előtt találkozhasson az édesanyával, hogy tudja, ugyanaz a kapcsolat folytatódik.

– Ezek szerint helytelen az az általános kórházi gyakorlat, hogy az újszülöttet rögtön elviszik az anya mellől?

– A lehető leghelytelenebb. Ha csak nincs valódi, közvetlen életveszély, nem szabad őket szétválasztani: a szülőknek el kell érniük, hogy együtt tölthessék az első órákat.

– Mi következik ezután?

– A gyermekágy időszaka, amikor a baba a születés okozta bánatot elpanaszolja. A kicsi gyerek sírása ugyanis nem mindig a mindennapi szükségletekre vonatkozik. Őt valami rettenetes méltánytalanság érte, ha ez velünk, felnőttekkel történne meg, éveken keresztül fájlalnánk. Ilyenkor együttérzésre van szüksége.

– A lehetőségek szaporodásával egyre nagyobb a dilemma, hogy hol szüljön az anya, a kórházban, otthon vagy a születésházban.

– A családokat fel kellene készíteni a döntésre. Többségük csak információt kap, és kevéssé érzelmi felkészülést. A várandóság alatt az orvos egy rosszul elhelyezett mondattal megfélemlítheti a kismamát, amely aztán bénítóan hat a szülés alatt is. A két szélső pólus – otthon vagy kórházban – markánsan elkülönülve, egymással csatározva jelenik meg, és ennek a harcnak megint csak az édesanyák isszák meg a levét. Ez a küzdelem nem csak a szülőszobákban zajlik, az egész társadalomban jelen van egy érzéketlenedési folyamat évtizedek óta, amelynek hatására csökken az együttérzés és a szociális érzékenység. Az úgynevezett gazdasági fejlődés legnagyobb akadályai ugyanis az egészséges, szoros emberi kapcsolatok, az összetartás, az emberek morális kiállása. Ez valószínűleg befolyásolja azt is, hogy az egészségügyben van-e helye az alternatív szülési formáknak. Jó lelki felkészültség esetén, külföldi, független vizsgálatok szerint a szüléseknek csak néhány százaléka komplikált. A születésre való felkészülés a szülők fogantatásával kezdődik. Nem elegendő egy erősen férfias életvitel mellett a kismamának néhány előadást meghallgatnia szülés előtt, itt egy egész életformáról van szó. A család, mint értékteremtő létforma sokat változott az elmúlt időszakban. A régi világ, a hagyományos család idealizálásával vigyázni kell, mert bár erős köteléket jelentett, de stabilizált rossz szokásokat is, esetenként alacsony higiénés körülményeket, babonákat. Igenis meg lehet próbálni újrastrukturálni a hagyományos közösségeket a hagyományos értékek újra felfedezése mellett. Ehhez azonban rengeteg információ kell. A Születés Hete 2008 rendezvény jelmondata is ez volt: „családdá születünk”. Azt gondolom, jelen pillanatban a legjobb ellátást az olyan kórházak nyújtják, ahol úgynevezett háborítatlan szüléseket vállalnak az orvosok. A szülést megnyugtató környezetben a szülésznő és esetleg a dúla kíséri, orvost csak komplikáció esetén látva.

– Ki az a dúla?

– A szó asszonytársi segítőt, kísérőt jelent. A Magyarországi Dúlák Egyesülete révén lassan ismertté válik ez a támogatási forma is. További fejlődést jelent, hogy az ELTE Pszichológia Tanszékén, a világon harmadikként elindítottak egy úgynevezett perinatális (szülés körüli) szaktanácsadó képzést, aminek a célja, hogy a szülő nőket képzett szakemberek kísérjék a foganás előtti időtől kezdve a gyermekágy végéig. A dúla vagy a tanácsadó segítsége jól kiegészítheti a szülésznő, és szükség esetén az orvos munkáját.

– Mi a helyzet a manapság már teljesen természetes apás szülésekkel?

– Nem kell mindenáron bevonni a férfiakat ebbe, kevesen vannak ugyanis lelkileg igazából felkészülve a szülőszobára. Némelyeket már eleve sokkol a család bővülésével rájuk háruló felelősség is, másrészt egy szülést látni nyilvánvalóan más élethelyzet, mint amikor a nőt a szerelmi együttlétben éli át párja. Ebből aztán később párkapcsolati problémák is adódhatnak. Az azonban, hogy a kisbaba ott legyen szinte rögtön az apa karjaiban is, rendkívül jó hatású. Különösen császármetszés esetén, szinte nélkülözhetetlen. Ezek a korai találkozások az apákat is megerősítik, akik így jobban tudják érzelmileg támogatni gyermeküket, s adott esetben nagyobb részt vállalnak a körülötte lévő teendőkben is. Ezt a kicsi ugyanolyan mértékben átéli, mint az édesanya szeretetét.

– A császármetszéssel végződő szülések száma egyre nő. Mennyi lenne szükséges valójában?

– Mindössze a szülések 2-3 százalékában lenne indokolt, ellenben most 28 százaléknál tartunk, külföldön pedig vannak olyan kórházak, ahol ez az arány nyolcvan is van. Nem beszélve arról, hogy megrendelésre akár a nyolcadik hónapban is elvégzik, hogy a has formája előnyösebben visszaálljon. Holott a császármetszésnek bizonyítottan sok negatív hatása van a lelki fejlődésre, amit nem ismernek az emberek, sajnos a szakemberek sem. Annak hiánya, hogy a gyermek a világrajövetelekor nem teszi meg azokat az erőfeszítéseket, ami a megszabaduláshoz kell, markánsan befolyásolja későbbi tanulási folyamatait. Ezek a gyerekek nehezebben tudnak késleltetni, energiát felhalmozni, sőt felnőttként gyakori, hogy a szexuális életük is passzívabb lesz. Alacsonyabb a motivációjuk, türelmetlenebbek társaiknál. Ezek a negatív jelenségek természetesen tudatos szülői neveléssel javíthatók. A születés módja egyértelműen befolyásolja a későbbi személyiséget, egy 700 ezer fős, svéd kutatási anyag szerint, amelyben az élet mérhető oldalát vizsgálták 30 év elteltével, a születés körüli események és a szülészeti beavatkozások hatásai szignifikáns összefüggést mutattak a betegségek, devianciák megjelenésével, az öngyilkosság és a drogfüggőség kialakulásával.

– Hogyan lehet ezeket a hatásokat korrigálni?

– Amikor az anya először kézbe veszi a gyermekét, rögtön el kell kezdődnie a korrekciónak, ami ekkor még csak a gondoskodó, odaforduló kötődés megerősítése. A babához beszéljünk sokat, figyeljünk jelzéseire, ne hagyjuk, hogy értetlenül, fájdalmasan sírjon. Ugyanakkor ne kényeztessük el, állítsunk egyértelmű korlátokat is. A legfontosabb azonban az érzelmi melegség, hogy bajával bizalommal fordulhasson hozzánk. Sok családban hasznos lehet ehhez a szülők tudatosan vállalt önismereti munkája, pszichoterápiája.

– A különböző viselkedési és pszichikai zavarok egyre gyakoribbak a gyermekek körében. Ennek okai is kereshetők a születés körül?

– Ennek szerteágazó társadalmi okai is vannak. Hozzájárul az is, hogy olyan babákat erőszakolunk a világra, akik korábban sajnos nem érték volna meg a születést. Ezeken túl a lelki tényezőket figyelembe nem vevő szülészeti gyakorlat is nagymértékben felelős a figyelmi zavarok növekedéséért, sokféle lelki nehézség kialakulásáért. Ha az emberi élet tényleg fontos lenne, akkor nemcsak a gépi világ, hanem a kórházi állomány és a gyógyszeres kezelés is az lenne. A tb nem veszi tudomásul, hogy sokféle pszichológiai módszer áll rendelkezésre ahhoz, hogy a betegségek kezelését hatékonyabbá tegyék, ugyanakkor költségeit csökkentsék. Az embereknek újra kellene tanulniuk sok mindent, legfőképpen az egymással való konfliktusaik megfelelő kezelési módját. A „mi”-vé válás megtanulása a családban ugyanolyan fontos, mint előtte az egyén „én”-né válásának problémája. A válásoknak talán a fele például elkerülhető lenne önismerettel, megfelelő pszichoterápiával. A magyar családterápiás rendszer kitűnően felkészült, még sincs kihasználva valamiféle rosszul értelmezett idegenkedés miatt: „nem vagyok hülye, minek menjek pszichológushoz?”

– Hogyan válhatunk igazán jó szülőkké?

– Folyamatosan tanulni kell. Az érzelmi és spirituális intelligencia fejlesztése ugyanolyan fontos tanulási folyamat, mint bármi más. Akit rosszul neveltek, annak is lehet jó szülővé válnia. A jó szülői viselkedés munka-, energia-, és pénzbefektetés árán megtanulható. Meg kell tanulnunk hálásnak lenni minden egyes napért az életünkben, a párunkért, a gyermekünkért. Amíg az alapvető, morális, emberi értékeinket nem tisztázzuk magunkban, addig nem tudunk ráhangolódni a gyermekeink valódi szükségleteire sem. A gyerek azt a magatartást adja majd tovább későbbi életében, amit ő kapott. Ahogyan mi bántunk vele, úgy fog ő majd bánni velünk öregkorunkban.

Farkas Anita