Csalódás

2019-ben elképesztően nagyot robbant a Joker, a futószalagon készült többnyire lelketlen és gyermeteg képregény-adaptációk mellett üdítőnek hatott régimódi stílusával, bravúros színészi alakításaival és releváns társadalomkritikai élével. Todd Phillips rendezőnek és társ-forgatókönyvírónak esze ágában sem volt folytatni a kerek egész sztorit, ám végül a stúdió rábeszélte. A nem akarásnak nyögés is lett a vége. Punkos húzás a második résztől, hogy látványosabban nem is mehetne szembe a rajongói elvárásokkal, a káosz elszabadulása helyett egy börtöndráma, egy musical, egy bírósági krimi és egy szerelmi történet fura hibridjét kapjuk. És sajnos egyik síkon sem működik: Joaquin Phoenix ezúttal is kijátssza a lelkét az antihős szerepében, de nem működik a kémia a szokatlanul sótlan Lady Gagával, a zenei betétek vizuálisan szépen meg vannak komponálva, de a dalok felejthetők, ráadásul állandóan megakasztják az amúgy is csigalassan haladó cselekményt. Utóbbi pedig semmit nem tesz hozzá az előző epizódhoz, hanem azt értelmezi verbálisan újra hihetetlenül unalmasan, amikor pedig a végtelenül hosszú előjáték után beindulna a film, rögtön olyan erővel húzza be a kéziféket, hogy lefeleljük a szélvédőt.